Hankovszky Tamás: A megváltott lét hermeneutikája

Hankovszky Tamás leszögezi: alapvető vallási tapasztalat, hogy Isten és az ember dialógusa valóság. Erre a tapasztalatra hivatkozva minden vallást olyan párbeszédként határozhatunk meg, amelyet Isten kezdeményezett az emberrel, és amely az ember válaszaiból, Isten viszontválaszaiból épül. A kereszténység pedig az a vallás, amely felismeri, hogy „Isten a szólítás maximumával, a megtestesült Igével szólítja meg újra és újra az embert. Attól felülmúlhatatlan ez a Szó, hogy Isten önmagát mondja és adja benne.”

Ennek megfelelően az ember adekvát válasza sem lehet más, mint önmagának maradéktalan odaadása. Ez a kölcsönös és teljes odaadás azonban nem egyesülés, hanem találkozás. „Még ha Isten emberré lett is, olyan konkrét, történelmileg meghatározott emberré lett csak, akivel a többi ember azonosulhat ugyan, de nem válhat azonossá, akivel egységben lehet, de nem egyesülhet.”

A kereszténységnek a földi világhoz való viszonyát elemezve a szerző megállapítja: napjainkra sokat vesztett erejéből az az evidencia, hogy az ember igazi hazája az égi otthonban lesz. Továbbra is vonakodunk feladni a világtól való elfordulás eszményét, egyre nehezebben mondunk nemet az evilági értékekre, egyre kevésbé vagyunk képesek leértékelni vagy a túlvilág remélt örömeivel szemben relativizálni őket. Hankovszky hangsúlyozza, hogy nem kell emiatt lelkiismeret-furdalást éreznünk, „mert ha volt valaki, aki mindenkinél erősebb tanúságot tett a föld mellett, az maga az Isten, aki megteremtette és jónak látta a földet. Ha volt valaki a történelemben, aki mindenki másnál hűségesebb volt hozzá, az a második isteni személy, a Fiú, aki tiszta szellemi létmódjából kilépve magára vette azt az emberséget, amelytől a követői közül oly sokan szeretnének szabadulni.” Isten egyszülött Fia megtestesült, „köztünk élt, szolidáris volt a szenvedőkkel, nemcsak a lelküket ápolta, nemcsak afféle vallási vigaszt nyújtott nekik, hanem gyógyította őket, hitet téve egy ezen a földön növekedésnek induló Isten országa mellett”.

A kötet szerzője emlékeztet rá: már az ősegyház számára is világos volt, bár Isten országa Jézus Krisztus keresztáldozata által máris döntő módon győzedelmeskedett a világban, még nem fejeződött be az a folyamat, amelynek végén „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28). Isten országának valóságát ezért a „már igen” és a „még nem” dialektikája határozza meg. Ezért az evangélium nemcsak híradás a beteljesülésről, hanem egyben a beteljesülés ígérete is. Jézus csak a kezdeményezésig jutott, mert az ország meghívott lakói vonakodtak az ország polgáraivá válni, ahogy az a királyi menyegzőről elmondott példabeszédből kiderül (Mt 22,1–14). Ám a könyv írója szerint ez nem cáfolja, hogy Jézus a földön akarta az országot létrehozni, pusztán azt magyarázza, hogy miért késlekedik még mindig ennek az országnak a megvalósulása. „Mi magunk vagyunk azok, akik késleltetjük…, nem hisszük, hogy lehetséges már itt és most (...), kitérünk az Istennel való, egész lényünket érintő találkozás elől, és halálunk utánra tartogatjuk a teljes megnyílást annak a közelségnek a befogadására, amelyet pedig Isten már itt és most felkínál nekünk.”

Hankovszky Tamás külön fejezetben vizsgálja, miként jelenik meg a hit a kultúrában. Tényként állapítja meg, hogy az utóbbi évszázadokban gyorsuló tempóban és egyre több területen szorult ki a kereszténység a kultúra meghatározó tényezői közül, napjainkra pedig szinte már normává vált kultúránk ténylegesen meglevő keresztény gyökereinek és jellegzetességeinek elhallgatása. A keresztény örökség programszerű háttérbe szorítása azzal a veszéllyel fenyeget, hogy idővel egyre nehezebb lesz tudatosítani kultúránk keresztény meghatározottságait. Ennek mind a kultúra, mind a hit számára súlyos következményei lennének. „Mindez nemcsak az európai kultúrát vágná el a talán legfontosabb forrásától, hanem azt is lehetetlenné tenné, hogy a keresztény hit az elmúlt korok kultúrájában önmaga kifejeződését megpillantva önismeretében erősödjön és ösztönzést nyerjen arra, hogy a világ további alakításában öltsön testet.”

A könyv szerzője szerint a kereszténységnek együtt kell dolgoznia minden emberrel a világ Istennek tetszőbbé tételében, és be kell kapcsolódnia minden kulturális folyamatba, amely víziójának megfelelően formálja a világot. Ugyanakkor nem mondhat le az önálló kezdeményezésről, és arról sem, hogy saját hitének megfelelően, adott esetben a kortárs tendenciák ellenében dolgozzon a kultúra területén, illetve, hogy kritikusan viszonyuljon mindahhoz, amit rossznak talál.

A kötet egyik legizgalmasabb fejezete az, amelyben Hankovszky Tamás Pilinszky János esztétikáját elemzi, amelyben egyszerre jelenik meg a kegyelem és a szeretet. Pilinszky alkotóként három pontra fókuszált az evangélium üzenetében. Az evangéliumok először is Jézust állítják elénk, ezért az evangéliumi művészet az imitatio Christi megvalósítását jelenti. A művész Jézust főképp alázatában és szeretetében követheti. Másodszor ezen a szereteten egyesülést kell érteni, mert Pilinszky szerint az evangélium „Isten, az ember és a világ metafizikai egységét tanítja”. Végül az evangélium egy győzedelmes vereség örömhíre, egy csodálatos fordulaté, mely döntően és példaszerűen Jézus halálában s feltámadásában valósul meg, de amelynek belső logikája a krisztusi megváltás erejéből a világban máskor és máshol is megvalósulhat, ahogy azt a nyolc boldogság paradox igéi mondják (Mt 5,3–10). Az evangéliumi esztétika ennek megfelelően a művészetben is ilyen átalakulást feltételez.

(Kairosz Kiadó, 2015)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Magyar Kurír