Hány hadosztálya van a pápának?

A kérdést Sztálin tette föl a II. világháború idején, amikor valaki felvetette neki, hogy a Vatikán is játszhatna valamilyen szerepet a nemzetközi helyzet rendezésében. Az anekdota alighanem apokrif. Más források szerint Napóleon mondta ezt, aki két pápát is megalázott és fogságba vetett, és Sztálin tőle lopta az elmésséget.

A pápának továbbra sincs hadserege.

A pápának nincsenek nemzeti, még kevésbé birodalmi érdekei – de ha lennének is, a gazdasági és politikai eszközök és hatalom teljes hiányában hogyan is érvényesíthetné ezeket?

Az utóbbi évtizedek azonban mintha egyre világosabban mutatták volna meg a „hatalom nélküliek hatalmát”, hogy Václav Havel szép kifejezésével éljünk. II. János Pál fegyvertelenül, puszta kézzel szállt szembe az agyaglábú érckolosszus szovjet birodalommal – és győzött. Nelson Mandela még börtönben ült, amikor a megbékélést kezdte hirdetni és erőszakmentesen megdönteni az apartheid rendszert Dél-Afrikában. Ugyancsak afrikai példa Mozambik esete. Itt egy tizenhat éves, egymillió áldozattal járó polgárháborúnak sikerült véget vetni egy olyan békekezdeményezés révén, amelynek főszereplője egy kis, római központú katolikus közösség volt. A három éven át, eleinte titokban zajló római tárgyalásokat a közösség imája kísérte a trasteverei Sant’Egidio-templomban, mígnem 1992. október 4-én, Assisi Szent Ferenc emléknapján Rómában aláírták az átfogó békeegyezményt. Az egyik fő tárgyaló, aki a kormány és a gerillák között közvetített, egy fiatal római pap, Matteo Zuppi volt.

Zuppi, aki immár Bologna bíboros érseke és az olasz püspöki testület elnöke, a minap Ukrajnában járt, Ferenc pápa személyes küldötteként. Fogadta őt Zelenszkij elnök is. A pápától kapott küldetésének célja, hogy kipuhatolja és lehetőleg segítsen megerősíteni a béke esélyeit. Nem konkrét javaslattal, tervvel érkezett. Az ukrán elnök udvariasan, de határozottan világossá tette, hogy számára egyetlen érvényes javaslat, terv létezik csak: az orosz csapatoknak el kell hagyniuk Ukrajnát.

A bíboros ebben a helyzetben útja fő céljaként a meghallgatást és az együttérzést nevezte meg.

Ezért látogatott el a bucsai tömegmészárlás helyszínére, és ezért kereste föl a Sant’Egidio közösség humanitárius központját Kijevben, hiszen a közösség a háború kezdete óta mintegy 10 millió euró értékben juttatott el adományt és segélyszállítmányokat a szenvedő ukrán lakosságnak.

A békét kérők hangja halk, de a fegyverkezést és a háborút egyetlen megoldásként hirdetők hangos uniszónóját mégis fontos megtörni. Az eszkaláció veszélyével együtt különös módon annak kockázata is növekszik, hogy idővel belefásulunk. Szír és afgán menekülteket több európai ország is fogadott egy-egy nekibuzdulás vagy megrendült pillanat erejéig 2015-ben majd a 2021-es, zavarba ejtő módon végrehajtott afganisztáni csapatkivonás után, hogy azután a szívek, az elmék és a határok újra bezáruljanak, miközben a háborúk változó intenzitással tovább folynak. Európa – köztük hazánk is – nagylelkűnek mutatkozott az ukrán menekültek iránt 2022 februárja után. Most azonban olyan hírek érkeznek, hogy a humanitárius erőfeszítések alábbhagynak, az adományok – a hadfelszerelés kivételével – csökkennek. Fegyverekre nagyobb szükség lenne, mint gyógyszerekre? Kelet-Ukrajnában, a frontvonal környékén a helyzet katasztrofális. Az ott rekedt, jelentős részben idős vagy beteg emberek könnyen ellátatlanul maradnak.

Ferenc pápa már évekkel ezelőtt arról beszélt, hogy a harmadik világháború elkezdődött: nem egy, hanem több hadszíntéren, fejezetenként, darabokban. Matteo Zuppi látogatásának gyümölcsei nem lesznek azonnal láthatók, pláne leszüretelhetők. Moszkvából – tudomásunk szerint – még nem jeleztek fogadókészséget. A békéhez vezető út alighanem hosszú lesz, és sok állomáson át vezet majd, mert a szétzilált nemzetközi közösség megannyi tényezőjének is szerepet kell játszania a folyamatban: természetesen az USA és immár Kína is megkerülhetetlen, miközben az európai diplomácia egyelőre csekély elkötelezettséget mutat a saját földjén tomboló háború megállítása iránt.

Ferenc pápa nem törődik bele a háborúba, és arra hív mindnyájunkat, hogy mi se tegyük.

Zuppi bíboros és Visvaldas Kulbokas apostoli nuncius Bucsában

Budapesten nemrég arra kért minket, hogy ne zárkózzunk be saját problémáinkba vagy a fásultságba. Robert Schumant idézve emlékeztetett minket, európaiakat arra, hogy a béke megőrzéséhez mindnyájunk részéről „kreatív erőfeszítésekre” van szükség.

Ha igaz, hogy a világháború darabokban zajlik, akkor igaz az is, hogy a békét is darabról darabra, fejezetről fejezetre kell és lehet építeni.

Ki-ki építheti, hozzátéve a maga tégláját. Építhetjük a békét egy-egy menekült befogadásával, gyógyszer- vagy élelmiszer-adomány küldésével, de akár csak érdeklődéssel, tájékozódással – mert a háború legfőbb szövetségese a közöny, a tudatlanságot megelőző érdektelenség, a gyors és sekélyes, megalapozatlan véleményalkotás.

És ott van a kezünkben az imádság, a hívők gyenge ereje, akik tudják, hogy semmi sem lehetetlen Istennek, és minden lehetséges annak, aki hisz.

Zuppi bíboros nem sokkal kijevi indulása előtt ezt mondta: „A szenvedés és a fájdalom állhatatos imádságra kötelez minket; arra, hogy mindent megtegyünk azért, hogy a béke ne csak távoli ábránd maradjon, hanem valósággá váljon.” XXIII. János pápa, aki maga is hozzájárult a kubai rakétaválság megoldásához, hatvan évvel ezelőtt, 1963-ban adta ki Pacem in terris kezdetű enciklikáját. Ennek végén áll ez az imádság, amellyel cikkemet zárni szeretném: „Azok értelmét, akik a népek élén vannak, fényével világosítsa meg az Úr, hogy a polgároknak a béke szép ajándékát… biztosan nyújthassák. (…) Krisztus minden ember akaratát gyújtsa fel, hogy zúzza be a kapukat, melyek elválasztják az embereket egymástól, a kölcsönös szeretet kötelékeit erősítse meg, hogy másokat megértsünk és megbocsássuk a (…) jogtalanságokat. Mégpedig úgy, hogy kezdeményezésével és vezetésével minden nép testvérként ölelje át egymást, hogy mindig virágozzék és (…) uralkodjék a hőn óhajtott béke.”

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír