Harmadik zsoltár – Az üldöztetésben Dávid az Úrban bízik: A zsoltárok szemlélődésre vezető utak

A harmadik zsoltár ábrázolja először Dávidot imádkozóként, ám nem győzedelmes királyként, hanem szenvedőként, akit tulajdon fia üldöz. Mélységes nyomorúságában Isten segítségében bízik. A segítséget elnyeri – de nagy áron.

Erre felkapjuk a fejünket! A Zsolt 3 az első zsoltár, amelynek felirata van: „Dávid zsoltára, amikor fia, Absalom elől menekült” (1. vers). Gyakran nem szentelünk figyelmet a zsoltárok feliratainak. A zsolozsmában általában nem is szerepelnek. Még ha az egzegézis szerint nagy valószínűséggel később is csatolták őket a szövegekhez, mégis jelentőségteljesek az egyes zsoltárok megértéséhez. Sőt a mi esetünkben megmutatható, hogy a zsoltár koherens megértése kapcsán a kutatásban megállapított nehézségek megoldódhatnak, ha a felirat által jelzett eseményt figyelembe vesszük. Mert hogyan is lehetne megérteni, hogy az 5–7. versekben az imádkozó visszatekint a sikeres megmenekülésre, de a 8a versben ismét ugyanezért imádkozik, és a 8b vers megint Istennek az ellenségek feletti győzelmét hirdeti.

Kiről beszél a költő?

Helyezkedjünk annak az olvasónak a helyzetébe, aki a megelőző zsoltárok után olvassa a harmadik zsoltárt. Az első és a második zsoltárnak nincs felirata. Felmerül a kérdés: kiről beszél a szerző?

Az első zsoltár azt a férfit mondja dicsérőleg boldognak, aki éjjel-nappal, jó és balsors idején egyaránt a Tórán elmélkedik; a gonoszok kínálta alternatívát elkerüli, és útjuktól távol tartja magát, hisz a szerző szerint ezek az utak a semmibe vésznek.

A második zsoltár szövegében a személyek hasonló konstellációjával találkozunk: a lázadó királyok és népek szembeszállnak az Isten által Sionon beiktatott királlyal, az ő fölkentjével. Kézenfekvő az első zsoltárban ábrázolt igaz ember azonosítása a második zsoltárban szereplő királlyal. Úgy tűnik, hogy ő az Istentől népe fölé rendelt király, aki a MTörv 17,18–20-nak megfelelően a Tórán elmélkedik, „hogy megtanulja félni az Urat, az ő Istenét, s hogy megtartsa ennek a törvénynek minden igéjét, és teljesítse mindezeket a rendelkezéseket. Ne legyen gőgös a szíve testvéreivel szemben, és ne térjen el ettől a parancsolattól se jobbra, se balra”. A második zsoltár szerint ezt a királyt kívülről, a népek fenyegetik; az első zsoltár szerint nyilvánvalóan belülről, a saját népéhez tartozók.

Olyan királynak a képe körvonalazódik itt, akit minden oldalról szorongatnak, kívülről és belülről, akinek ugyanakkor Jahwe megmentést ígér.

A királyt saját fia üldözi

Az így megszerzett tudással érkezik az olvasó a harmadik zsoltárhoz: „Dávid zsoltára, amikor fia, Absalom elől menekült: „Uram, mily sok ellenségem van, mily sokan támadnak rám. Sokan mondják rólam: Nem segít rajta Isten.”

Olvasónk sejtése beigazolódott: az első két zsoltárban rejtett módon Dávidról, a királyról, az Úr fölkentjéről van szó. A harmadik zsoltár szerint most őt üldözi a tulajdon fia, neki kell szenvedni, ő panaszkodik, ő kiált az Úrhoz segítségért, és bízik abban, hogy megmenti. A harmadik zsoltár felirata a Sámuel második könyvében (2Sám 15–18) a Dávid házában keletkezett lázadásról elbeszélt történetre utal. Ez volt a legvégső konfliktus, amellyel Dávidnak szembe kellett nézni. Élet és halál forgott kockán. Fia, Absalom, követőinek csapatával (2Sám 15,2) apja ellen támadt. Dávidnak drámai körülmények között, éjnek idején kellett Jeruzsálemből elmenekülnie: „Mindenki hangosan sírt az országban, amikor elvonult az egész hadinép. A király átkelt a Kidrón-patakon, és az egész hadinép elvonult a pusztába vezető úton. (…) Dávid azután elindult fölfelé az Olajfák hegyének lejtőjén, és amíg ment, egyre csak sírt” (2Sám 15,23.30).

A Bibliát ismerő ideális olvasónak rögtön eszébe jut a szenvedéstörténet: „Miután ezeket elmondta Jézus, kiment tanítványaival a Kidrón-patakon túlra” (Jn 18,1). „Miután elénekelték a zsoltárokat, kimentek az Olajfák hegyére” (Mk 14,26). Dávidhoz hasonlóan Jézus elhagyja Jeruzsálemet, a várost, ahova királyként és mint Dávid fia vonult be (Mt 21,5.9), átkel a Kidrón-patakon, és megérkezik az Olajfák hegyére. Saját népének vezetői üldözik; csak a hűségesek maroknyi csoportja kíséri. A halálveszélyben Istenhez imádkozik (Mk 14,32–42). Dávidhoz hasonlóan Jézus fenntartások nélkül Isten akaratára bízza magát (2Sám 15,25köv.; Mk 14,36).

Fordította: Puskás Attila

Forrás és fotó: Communio folyóirat

Magyar Kurír