Három évtized a családok szolgálatában – Nyugdíjba megy a Veszprémi Főegyházmegye családreferense

– Már a hazai családpasztoráció megszületésénél is jelen voltál, bábaként vagy inkább szülőként részt vettél az új kezdeményezés világra jöttében? Mesélnél néhány szót a kezdetekről?

– Nagyon szívesen! Bíró László püspök atya „ősanyának” nevezett, gyakran így is emlegetnek a családpasztorációs történetekben. A legelső pillanatokban, a kezdésnél még nem voltunk ott a férjemmel. Mi abba az időszakba kapcsolódtunk be, amikor már Bíró püspök atya volt a családpasztoráció vezetője.

Ezt megelőzően Ács István családreferens püspök atya és Blanckenstein Miklós atya kérték az egyházmegyéket, hogy egy rendezvényre küldjenek két-két házaspárt, akik úgymond családreferensként képviselik az egyházmegyét. Ezt mi némi humorral úgy szoktuk elmesélni, hogy a „lépre csalatásunk története”. A házaspárok delegálása egy ismerősünk, Szendi József érsek úr titkárának feladata volt, de mivel nem talált vállalkozó házaspárt, kért bennünket, hogy csak arra az első megbeszélésre menjünk el Budapestre. Mivel tiszteltük őt, nem akartuk cserbenhagyni, ezért vállaltuk a részvételt egy alkalommal. Ez volt 1994-ben, úgyhogy ez már igazán történelem. Nagyon megérintett bennünket a budapesti találkozó.

Úgy éreztük, mi is szeretnénk tenni valamit a családokért. Próbáljuk meg! Ha a Jóisten szándékában, tervében benne van, hogy mi ott tevékenykedjünk, akkor úgyis segít bennünket ebben a feladatban.

Így lettünk családreferens házaspár, onnantól a Sötét házaspárral együtt képviseltük az egyházmegyét.

Bíró püspök atya időnként összehívott bennünket Budapesten. Kezdetben arra biztatott, hogy szervezzünk először egy lelki napot, később pl. majálist, aztán majd családtábort is. Igyekeztünk a lehetőségeinkhez mérten eleget tenni ennek a kérésnek. Később az ország más pontjaira is elmentünk meglátogatni egy-egy egyházmegyét, ahol ki-ki elmondta, hol tart, mi mindent ért el a családpasztorációban. A püspök atya szervezett képzéseket is, voltak tapasztalatcserék; ez a tanulás időszaka volt. Felmértük a lehetőségeket, mit lehet a mi egyházmegyénkben megvalósítani, és kerestük az egységet a főpásztorunkkal, a papjainkkal. Felkerestük őket, beszámoltunk a tevékenységünkről, a terveinkről, és kértük, hogy a programjainkra küldjenek majd házaspárokat, akikkel tarthatjuk a későbbiekben kapcsolatot. Küldtünk levelet a plébániákra, hogy felmérjük, hogyan végzik a jegyesoktatást, van-e ott családközösség. Felvettük a kapcsolatot ezekkel a közösségekkel, valamint az egyházmegyében működő lelkiségi mozgalmak képviselőivel is. Próbálgattuk a szárnyainkat, hogy mi az, amit tennünk kell, tennünk lehet, tenni tudunk. Ebből alakultak ki a programok: megvolt az első lelki nap, az első majális, az első tábor. Kutattuk, hogy milyen igényei vannak a családoknak, és hogy kikre számíthatunk a családokért végzett munkában.

– Az első időkben a Sötét házaspárral együtt önkéntesként végeztétek ezt a feladatot. Hogyan alakult ez a későbbiekben?

– Igen, mindannyiunknak megvolt a munkahelye, mellette igyekeztünk eleget tenni a pasztorációs feladatoknak. Később csatlakozott hozzánk a Gyarmati házaspár, így a mi egyházmegyénkben három családreferens házaspár szolgált. Egyre több programot szerveztünk, és egyre inkább éreztük, hogy ezt önkéntesként, munka után már nem igazán lehet abban a formában, minőségben tenni, ahogy szerettük volna. A megoldás megtalálásában sokat segített Blanckenstein Miklós atya, aki javasolta egy családpasztorációs iroda és egy családpasztorációs munkacsoport létrehozását az egyházmegyében. Ezek az 1996-os főegyházmegyei zsinat után meg is valósultak, szervezett formában dolgoztunk tovább. Jómagam az iroda munkatársa lettem.

– A sok, változatos pasztorációs tevékenység között különleges kincs az újságotok. Hogyan indult, miben látod a jelentőségét ennek a kiadványnak?

– Kezdetben szerettük volna megörökíteni a programjainkat, ezért elhatároztuk, hogy mi magunk szerkesztünk egy kis újságot. Mi írtuk, szerkesztettük, tördeltük a szövegeket, saját fotókkal illusztráltuk a kiadványt. Ekkor még Lavina volt a címe. Olyan lavinára gondoltunk, ami magával ragad, visz tovább a Jóisten felé. Később mégis átkereszteltük Családunk-ra, mert fontosnak éreztük, hogy a programokon túl az egyházmegyei családpasztoráció tevékenységét is bemutassuk. Van több, a családokkal foglalkozó lap, amelyek hasonló értékrendet képviselnek, mint mi, de a saját egyházmegyénk életét is meg akartuk jeleníteni.

Időközben óhatatlanul előjöttek más témakörök, amik érdekelték a családokat, például a gyereknevelés, a jegyesfelkészítés vagy akár a házastársi válságok. Szakembereket kértünk fel arra, hogy ezekről a témákról írjanak, így folyamatosan bővült egy-egy rovattal a lap. Van pl. Mindennapi kenyerünk rovat is, ami nemcsak a főzésről szól, hanem arról is, hogyan éljük meg a családi életünket a mindennapokban. Ahogy fejlődött a tartalom, úgy éreztük, hogy ez többet kíván minőségben, szakértelemben, mint amit mi tudunk, ezért ma már hozzáértő tördelő dolgozik vele és nyomdában készül az újság, közel kétezer példányban. Nemcsak az egyházmegyében, hanem az egész országban terjesztjük, sőt a határon túli magyarlakta területekre is küldünk belőle.

– A rengeteg megvalósult program, feladat közül mi volt a te személyes kedvenced?

– Mindig az utolsó. Ha valaki felvetett egy ötletet és a munkacsoport úgy érezte, hogy az megvalósítható, bevállalható, akkor komoly kihívást és örömöt is jelentett egy új feladatba beleállni.

Az evangelizáció volt a célunk, és ahogy telt az idő, új módokat kellett keresni az örömhír továbbadására.

Ha mégis konkrét programot kellene mondanom, akkor a 2022-ben megtartott éves képzésünket említeném. Sok önkéntes segíti a munkánkat – Hála és köszönet nekik! –, és fontosnak éreztük, hogy legyen szaktudásuk, ami a saját házasságuk megélésében és a közösségért végzett munkában is segíti őket. Ezért felkértük az Egyházi Fejlesztők csapatát, hogy a meghívott fiatal házaspároknak – és a munkacsoport tagjainak is – tartsanak képzést, ami megerősíti őket a szolgálatban.

Jó volt látni, hogy a családokért végzett munka önkéntesként is lehet kedves, és hogy mennyire ott vannak a fiatalok, mennyire készségesek, hogy folytassák a munkát.

Sokirányú a feladatkörünk, vannak családközösségek, plébániákhoz tartozó közösségek, baba-mama klubok, vigaszcsoportok, akiket támogatunk. Gazdag a programkínálatunk: lelkinapok, majálisok, táborok, zarándoklatok, jegyesoktatások, képzések, őszi randevú, házasság ünnepe. Igyekszünk ott lenni a médiában is, nemcsak az újsággal, honlappal, hanem például különböző podcastokkal is. Az élet védelme is ott van a feladataink között, vannak imacsoportok és imahelyek is a főegyházmegyében. Nagy kihívás a rendezvényeinken a fiatalok, gyerekek foglalkoztatása.

Fontos, hogy tudjunk tenni a bajban levőkért, ezért lelki egészség szolgálatot is működtetünk. A segítségnyújtás lehet preventív, akár egy önismereti csoport indítása, akár az „Ölelj át!” program megvalósítása. Igyekeztünk tágítani a kapcsolatainkat, elérni a civil szférát, intézményeket is. Nekünk is van egy civil szervezetünk, hogy egy kicsit kilépjünk a világba és ott is megmutassuk magunkat, hogy átadjuk Isten szeretetét.

– Nagyon sokszínű és gazdag ez a programpaletta. Milyen nehézségekkel kellett szembenéznetek, míg ez a rendszer felépült?

– Az örömök mellett voltak keresztek is, de a Jóisten mindig mellettünk állt. A kezdeti időben nagyon nehéz volt elfogadtatni, hogy van pasztorális munka, családokért végzett munka. Akkoriban még az egész országban nagyon kevesen voltak, akik ezért dolgoztak. Szerettük volna az atyáknak megmutatni, hogy mi nem elvinni szeretnénk a plébániáktól a házaspárokat, hanem inkább oda delegálni őket, hogy az ottani életben vegyenek intenzívebben részt, ott találják meg a közösségüket. A családpasztoráció célja az evangélium továbbadása, a családok hitben való megerősítése, együttműködve a plébániákkal.

A másik küzdelem a kapcsolatok kiépítése volt, hogy ismerjenek meg, hívjanak, keressenek bennünket. Például mi hallottunk a házasság hetéről a családpasztorációs találkozók révén, és kezdeményeztük Veszprémben, hogy ne csak mi, egyházi berkeken belül ünnepeljünk, hanem szólítsuk meg a várost is. Ebből alakult ki egy szép kapcsolat, a házasság ünnepe a város rendezvénye lett, amin mi is ott vagyunk. Ökumenikus jellege is van, a reformátusok már régebb óta részt vesznek benne, idén pedig már az evangélikusok is csatlakoztak. Sok civil szervezettel dolgozunk együtt ebben a programban, ami jelentős dolog, mert nem különválni akartunk, hanem az egységet kerestük. Ez nemcsak Veszprémben volt így, hanem az egyházmegyében másutt is.

– A nehézségek mellett ejtsünk szót arról is, mi az, amit egészen rendkívüli, átütő sikernek éltél meg?

– Nehéz válaszolni erre, mert az egy dolog, hogy mi mit gondolunk, és egy másik dolog, hogy a résztvevők mit gondolnak. Általánosságban mindenképpen nagy sikernek érzem a Családpasztorációs Munkacsoportnak a létét, működését.

Nem a saját egyéni terveinket szerettük volna megvalósítani, hanem megimádkozva, a Jóisten iránymutatását kérve, egymással és a papjainkkal, főpásztorainkkal egységben kerestük azt, hogy mit tudunk tenni a családokért.

A munkacsoport a zsinat után alakult, és azóta töretlenül működik. Egy közösséget egyben tartani, keresni azt, ami összeköt bennünket és kiküszöbölni, ami szétválaszt, ezt komoly eredménynek érzem.

A programokat tekintve a jegyeskurzust emelném ki, mint sikertörténetet. Az előadások után a résztvevők kisebb csoportokban beszélgettek, és ezek a megosztások nagyon építő jellegűek voltak. Egyre személyesebbek lettek a találkozások, és később sokan eljöttek a nekik szervezett programokra, házas estékre is. A munkacsoport tagjai közül is többen így csatlakoztak a csoporthoz.

Fontos eredmény, hogy tudtunk fiatalítani. Én képviseltem úgymond az ősanyák korát, a Sötét házaspár eggyel fiatalabb korosztály. Folyamatosan jönnek a fiatalabbak, a legutóbbi képzéssel is kapcsolódtak be újak a munkába. Ez azt jelenti, hogy vonzó számukra a közeg, az ügy, ők is szeretnének időt, energiát fordítani erre a szolgálatra.

A saját életemben és a családom életében is éreztem, hogy nehéz a közösségért tenni, de szép pillanatokat ad és sokat lehet belőle tanulni. Nyilván ott van a veszély, hogy a gyerekek kicsit „árvák” lesznek, amikor a szüleik a pasztorációban dolgoznak, de ezt talán sikerült kiküszöbölni. A családpasztorációs programokon ma már a kezdetektől számított harmadik generáció vesz részt. Szép élmény volt, hogy a nyári táborban a mi felnőtt gyermekünk is ott volt a családjával.

– A több évtizedes szolgálatod alatt volt-e olyan konkrét élmény vagy személyes találkozás, ami téged nagyon megérintett?

– Sok emberrel találkoztunk, sok mindenkit megismertünk. Bíró püspök atya jól szervezett tanulmányutakra vitt bennünket határon belül, de kívül is. Tanulságos volt összehasonlítani a hazai és a külhoni családpasztorációs törekvéseket, eredményeket.

A közelmúltban az Őszi randevúra meghívtuk a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom alelnökét, aki beszélt az alapító Kopp Máriáról. Ez felidézte bennem a vele való találkozást. Egy lelkinapra hívtuk meg, és egy szép, személyes kapcsolat alakult ki közöttünk, ami nagyon sokat jelentett számomra.

Meghatározó a Bíró püspök atyával való kapcsolat. Egy-egy referensi találkozón sok lelki élménnyel gazdagodtunk, mindig utat mutatott, hogy merre menjünk tovább, tanácsokat adott, hogyan viseljük el a nehézségeket. Szinte lelkigyakorlat volt minden ilyen alkalom. Tudta a nehézségeinket, a problémáinkat, de mindig biztatott és erőt adott, és ez nagyon fontos volt a saját személyes életemben is.

– Sikerült továbbadnotok a stafétabotot, felneveltétek magatok mellett az új nemzedéket. Őket látva milyen reményekkel, tervekkel tekintesz a jövőbe?

– Azt látom, hogy nagyon ügyesek a fiatalok. Bízom benne, hogy a tanultak mellett egy kicsit másképp viszik tovább a családpasztoráció ügyét, hozzáteszik a maguk gondolatait, egyéniségét, a mobilitásukat, a tudásukat.

Azt érzékelem, hogy egyre nagyobb szerepet kap a családpasztorációban a szakmaiság, és ez nagyon jó.

A munkacsoportnak tagja maradtam önkéntes munkában, és amellett, hogy szülőként, nagyszülőként szeretnék jobban ott lenni a családom életében, azt tervezem, hogy többet teszek azért a korosztályért, amelybe én is tartozom. A betegekért, magukra maradottakért, akiknek tudom a nehézségeit és átérzem a problémáit. Most is van egy kis csapatom, akikkel összejövünk, vannak, akiket elviszek misére, ha maguk már nem tudnak elmenni, vannak, akiknek az életét nyomon követem. Majd a Jóisten a helyére teszi, hogy mi az, ami nekem még vállalható.

– Ezek szerint csak a munkahelyről mentél nyugdíjba, a hivatásból nem.

– Úgy gondolom, hogy

a Jóisten szolgálatából nem lehet nyugdíjba menni.

Nagyon szép példa volt előttem a szüleim élete, akik pedagógusok voltak még az „átkosban”, és falun tanítottak. Szolgálták a közösséget, engem ezzel indítottak útnak.

A családpasztorációban három főpásztor alatt szolgáltam: Szendi érsek úrnál kezdtem a munkát, aztán folytattam Márfi érsek úrnál és most Udvardy érsek úr köszönt el tőlem. Mindhárman fontosnak érezték a családokért végzett munkát. Aztán ott voltak a referens atyáink: Mód Miklós atyával kezdtünk, aztán Szakács Péter atya, majd Fodor János atya következett, mindannyian előre vitték a családok ügyét. Voltak munkatársaim, akiktől én magam is sokat kaptam. Ez az egész szolgálat egy szép ajándék volt az életemben, azért dolgozhattam, ami a vágyam volt. A Jóistennek nagyon nagy hálával tartozom ezért.

– Az egyházmegye és a családok pedig biztosan hálásak neked az elvégzett munkáért. A Jóisten áldását kérjük a további életedre, önkéntes szolgálatodra!

Forrás: MKPK Családügyi Bizottsága

Fotó: Veszprémi Érsekség Családpasztoráció

Magyar Kurír