Három évtized után visszatér Latin-Amerikába Szatmárnémetiből két „kölcsönkapott” szerzetesnővér

– Anna nővér, megkérem, hogy mutatkozzon be.

– Olyan családból származom, amely sokat szenvedett a II. világháború alatt. Édesapám katona volt, a háborúban eltűnt, a háború után semmit sem tudtunk róla. Bielefeld közelében születtem, és egy testvérem is volt. Édesanyánk egyedül nevelt fel minket. Ő később egy plébános háztartását vezette. A plébános is a háború áldozata volt: az egyik lábát amputálni kellett.

– Hogyan került a kongregációhoz?

– Édesanyám egyik unokatestvére Afrikában, ugyanebben a kongregációban szolgált, édesapám egyik unokatestvére pedig az Egyesült Államokban volt kongregációnk tagja. Képzésemet a hiltrupi anyaházban kezdtem, ahol a noviciátust végeztem. Ezt követően egy évig Németországban maradtam, majd 1961-ben Peruba mentem. Később a perui noviciátus vezetőjévé neveztek ki. E feladat után visszatértem Németországba, hogy gondoskodjak arról a lelkészről, akinél korábban édesanyám a háztartást vezette. Ő ekkor már nyelvrákban szenvedett, haláláig ápoltam. Ezt követően négy évig dolgoztam a Dominikai Köztársaságban, ahol szintén kateketákat és egyházi csoportok munkáját felügyelten és segítettem. 1997-ben felkerestem az ottani püspököt, és közöltem vele, hogy Szatmárnémetibe megyek. Elbúcsúztam tőle, és ő ezzel az üzenettel küldött el: „Meg kell osztanunk szegénységünket másokkal.”

– Hanni nővér, kérem, mutatkozzon be Ön is!

– Tizenegy testvér közül vagyok a legfiatalabb. Hála a Jóistennek, öt testvérem még mindig él. Vidéken nőttem fel, ahol az iskolanővérek iskolájában tanultam. Később megismertem a hiltrupi nővéreket, és vonzónak találtam misszionáriusi irányultságukat. Hiltrupban végeztem a képzést, és ott tettem fogadalmat. 1967-ben mentem Peruba, amikor a zsinat már véget ért.

– Hogyan került éppen Szatmárnémetibe?

– 1992-ben érkezett egy kérés Szatmárnémetiből, hogy rendünk itt is telepedjen le. A német nővérek segélyszállítmányokat szerveztek a szatmárnémeti Caritas számára, így a rend működése már Szatmáron ismert volt. A püspök atya és az akkori Caritas-igazgató, Schupler Tibor kérték, hogy a nővérek itt is legyenek jelen. Ebben az időben beszéltem telefonon egy nővérrel, aki megkérdezte tőlem, miért nem jövök el Limából Szatmárnémetibe? Addig egyáltalán nem gondoltam erre. Rövid gondolkodás után azt mondtam a tartományfőnökömnek: „Azt hiszem, Romániába megyek.” Első reakciójában azt mondta, hogy megőrültem, de aztán azt újragondolva arra jutott: „Miért is ne? Mi eddig folyamatosan kaptunk. Mi miért ne adhatnánk másoknak?” Hangsúlyozta, hogy valamit adnunk kell a szegénységünkből, nem azért, mintha túl sokan lennénk itt, hanem mert a kelet-európai helyzet misszionáriusi közösséget igényel. Így az akkori perui tartomány öt évre „kölcsönadott” engem.

– Melyek voltak a munkájuk főbb területei a pasztorációban?

– Kezdetben kis falvakban dolgoztunk, ahová a plébános nem tudott rendszeresen kijárni: Homoródon, Szinfaluban és később Sándrán. Itt hittant tanítottunk a gyermeknek, és mivel a plébános nem tudott minden vasárnap ezeken a helyen szentmisét bemutatni, mi tartottunk igeliturgiát. Ezután Roman János fiatal plébánosként érkezett a szatmárnémeti Kálvária templom román közösségéhez. Ő azonnal megkérdezte, hogy szeretnénk-e együttműködni, mert szüksége volt a tapasztalatunkra. Igent mondtunk, és nagyon szépen tudtunk együtt dolgozni. Itt heti rendszerességgel tartottunk felnőtt katekézist. Mindig volt egy szép csoport, tizenöt-húsz ember, akik valóban érdeklődtek a felnőtt keresztény képzés iránt. Nem az elméleti részre helyeztük a hangsúlyt. Segíteni akartunk nekik, hogy olyan hitbéli megértésre tegyenek szert, amely valóban az életet jelenti, és amely segít keresztény módon élni. Hihetetlen volt látni, hogyan vettek részt az emberek. Gyakran mondtuk, hogy legközelebb ezt vagy azt a témát fogjuk tárgyalni, és ők már előre készültek. Munkánk másik fontos területe a roma közösség támogatása volt, ami számunkra szép kihívás volt. Úgy fogadtuk el őket, ahogy vannak. Azt mondtuk, miért kellene kívül maradniuk a hiten? Csak el kellett kezdeni velük a beszélgetést – ehhez az egyházmegye által az adott pasztorális évre kidolgozott témákat használtuk –, és minden más tőlük jött: elkezdtek beszélgetni és mesélni.

– Melyek a legszebb élmények, amelyeket magukkal visznek?

– Számunkra a legszebb élmények közé tartozik, hogy láthattuk, hogyan fejlődtek azok az emberek, akik elkötelezettek az Egyház szolgálatában. Nagyon pesszimista légkör uralkodott. A kommunizmus öröksége miatt alapvetően csak egy elnyomott életet élhettek. Pozitív élmény volt számunkra látni, ahogy ezek az emberek önbizalmat nyertek és fejlődtek.

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás és fotó: Szatmári Római Katolikus Egyházmegye

Magyar Kurír