Három-négy meg nem érkezett pápai bulla margójára

1959-ben a Szentszék – mivel olyan jelek mutatkoztak, hogy hamarosan megindul a magyar egyház Rómától való elszakítása – szerette volna megerősíteni a magyar hierarchiát, ezért 1959. június 6-án XXIII. János pápa a már ordináriusként működő Kovács Vince (1886–1974) püspököt váci, Schwarz-Eggenhofer Artúr (1890–1969) érseki helytartót esztergomi, Brezanóczy Pál (1912–1972) káptalani helynököt egri, Klempa Sándor (1898–1985) püspöki helynököt pedig a veszprémi egyházmegyék apostoli kormányzójává nevezte ki. Grősz József (1887–1961) érsek tudatta az állami hatóságokkal e megbízatásokat, amire az Elnöki Tanács 8/1959. számú, július 25-én kelt határozatával pozitív módon reagált, mivel ezek a személyek elfogadhatók voltak a pártállam számára. Ennek tudatában Róma a betegeskedő Kovács Sándor (1893–1972) szombathelyi püspök mellé Winkler Józsefet (1905–1981), s az ugyancsak egészségügyi nehézségekkel küszködő Rogács Ferenc (1880–1961) pécsi püspök segítségére Belon Gellértet (1911–1987) akarta kinevezni segédpüspöknek, bizonyára azt gondolva, e jelölések esetében sem értelmezi szűk értelemben a magyar fél az 1957-ben hozott, 1959-ben pedig szigorított szabályozást, hogy az állami hozzájárulást a szándék kinyilvánítása előtt kell kikérni a pártállam illetékeseitől. Ez azonban nem így történt, mivel ezek a személyek a pártérdeknek már nem feleltek meg.

Tomel Vince piarista generális (1892–1986) szerint Belon és Winkler jelölésének római ügymenete 1959. szeptember 18-án már lezárult, a Magyarországra megérkezett dokumentum pedig azt tanúsítja, hogy 1959. október 7-én, 8829/59. szám alatt Domenico Tardini (1888–1961) bíboros államtitkár aláírta, és eljuttatta Grősz József hivatalába ennek írásos értesítését, ahová október 19-én érkezett meg a dokumentum, és 2593/59. jelzettel iktatták. A levél Róma és Budapest közötti útját nem ismerjük, csak feltételezni tudjuk, hogy hivatalos, postai úton érkezhetett meg, amire az ellenőrző szervek valószínűleg nem figyeltek fel, hiszen nem valószínű, hogy egy illegális csatornán érkezett irattal Grősz József hivatalosan fel tudott volna lépni a kinevezés érdekében. Ez azonban nem volt bulla, „csak” az államtitkártól érkezett értesítő levél, amelynek tartalma is igen tanulságos. A dokumentum a szokásos bevezetés után a kinevezés tényét közli, majd a következőképpen folytatódik:

„Ezek a választottak, mihelyt beleegyezésüket nyilvánították, azonnal elnyerhetik a püspökké szentelést, s hivatalukat azonnal elfoglalhatják, s nem lesz szükséges a pecsét alatt kiadandó apostoli levelet bevárni, és ha más módon cselekedni nehéz lesz, nem fog kívántatni, hogy együttszentelő püspökök közreműködjenek.

Dicső Szentatyánk, hogy ezen egyházmegyék folytatólagos kormányzásáról gondoskodjék, akként határozott, hogy ha a székek megüresednek – ami bárcsak minél későbben történnék, – vagy akadályozva lesznek – amitől Isten óvjon –, a segédpüspökök ezek kormányzását azonnal átvegyék, mint a Szentszék tetszésétől függő apostoli kormányzók, olyan felhatalmazással és hatalommal rendelkezve, aminők a megyéspüspököket megilletik.”

Hasonló jellegű értesítés 1950. június 12-én kelt Magyarország vonatkozásában a Vatikánban, amikor Drahos Jánost (1884–1950) esztergomi segédpüspökké nevezte ki a pápa, éppen abban a válságos időszakban, amikor az Esztergomi Főegyházmegye kormányzásában, a szerzetesrendek elhurcolása és az állammal megkezdett tárgyalások idején, súlyos válság állt be. Belont és Winklert apostoli kormányzókká is tette ez a rendelkezés, utalva arra, hogy a Szentszék számít a megyéspüspökök esetleges akadályoztatásának állapotára, vagyis a kinevezés arra irányult, hogy a két személy a nevezett helyek megyéspüspökeinek halála vagy akadályoztatása esetén ugyanezen jogkörökkel vehesse át az egyházmegye kormányzását.

Grősz József, a püspöki kar elnöke 1959-ben nem számított ezekre a kinevezésekre, a törvényeket pedig annyira betartotta, illetve számolt az elutasítással, hogy azonnal Olt Károlyhoz (1904–1985), az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) akkori elnökéhez fordult az állami hozzájárulás elnyerése céljával, akikről megjegyezte, egyházkormányzati funkciót nem fognak végezni, csak segítségére lesznek a püspöki teendők ellátásában a két beteg, illetve idősebb megyéspüspöknek.

Tardini levele a következő záradékot tartalmazta: 

„Téged pedig kérlek, hogy a Téged jellemző tapintattal ezekről a betöltésekről mind az új választott püspököket, mind azokat a püspököket, akiknek segítői lesznek, értesítsed, s nem kétlem, hogy minden igyekezetedet latba veted, hogy mindez szabályszerűen keresztül vitessék.”

Grősz József valóban tapintatos volt, mert a pápa szándékáról senkit se értesített addig, amíg az állami hatóságok engedélye nem volt birtokában, még Hamvas Endre (1890–1970) csanádi püspököt se, akihez a kinevezések híre csak 1959. október 27-én, a konferencia tanácskozása előtti ÁEH-megbeszélésen jutott el, ahol Grősz „felhívta a figyelmet arra, hogy Hamvas püspök is csak most tudta meg. Elismertük az eljárásnak korrektségét, de kijelentettük, hogy ennek ellenére se áll módunkban a kért hozzájárulást megadni, elsősorban azért, mert a 22. tvr. az előzetes hozzájárulást írja elő” – olvassuk az illetékes állami hatóságok összegzésében.

A püspökök végül az 1960. január 27-i konferencián értesültek a történtekről, de csak informálisan, valószínű viszont, hogy a püspökkinevezés híre Várkonyi Imre (1916–1983) későbbi kalocsai káptalani helynök, prominens békepap közvetítésével eljutott Belon Gellérthez. Winkler József viszont csupán 1962-ben szerzett írásos dokumentum alapján közvetett bizonyosságot erről, amikor megkereste az illetékes római hivatalokat, hogy jelezze, kinevezését hivatalosan senki nem hozta tudomására.

A folyamat lezárásának kifejezett érdekessége, hogy jelenlegi ismereteink szerint e történelmi helyzetben Grősz József és hivatali munkatársa, Hamvas Endre későbbi MKPK-elnök és az ÁEH kivételével a Tardini-levél teljes szövegét, valamint tartalmát még maguk az érintettek sem ismer(het)ték meg.

Hasonló történt 1961-ben is, amikor Rogács püspök halálakor Tardini bíboros táviratot küldött, miszerint Belon Gellért Pécsett apostoli adminisztrátor lett. Keserűen jegyezték meg ennek kapcsán az ÁEH országos értekezletén az illetékesek: „Nem tudom, Schilinger elvtárs ébersége hol volt, amikor

a Vatikántól érkezett táviratot Belon Gellért kinevezéséről a káptalan megkapta. A táviratot nem lett volna szabad megkapniok, vagy legalábbis nekünk kellett volna először látnunk.”

Mindenesetre a hiányosság pótolva lett: a kinevezést az állami hatóságok elhallgattatták a káptalannal, így a bíboros-államtitkár már csak fájlaló soraival jelezhette vissza a Cserháti Józsefet káptalani helynökké megválasztó testületnek, hogy tudomásul veszi a helyzetet.

Winkler Józsefet 1964-ben végül püspökké szentelték, Belon Gellért ügye azonban évtizedekig húzódott, annak ellenére, hogy helyzetének rendezését a Szentszék folyamatosan napirenden tartotta. 1980 környékén azonban ez a kérdés egyfajta hiúsági-diplomáciai ügy lett az addig akadályt gördítő Miklós Imre (1927–2003) ÁEH-elnök számára, így 1981 márciusában Luigi Poggi (1917–2010) későbbi bíboros újból előhozakodhatott Belon helyzetének rendezésével, 1982. január 16-án pedig már arról találunk feljegyzést, hogy a választott elidei püspök felszentelést nyerhet a pécsi segédpüspökségre. 1982. március 23-ra az állam és az Egyház megegyezett a kinevezésben, mindezek után megtörténtek az értesítések, Poggi érsek március 24-én közölte a Szentatya szándékát Belon Gellérttel, akinek erről szóló elfogadó nyilatkozata a március 27-ei dátummal és esztergomi keltezéssel lett ellátva, az állami jóváhagyás pedig április 5-én érkezett meg. Ám kiderült az is, se Cserháti József (1914–1994) pécsi megyéspüspök nem akarja, hogy azt, akinek helyére őt megyéspüspökké emelték, segédpüspöknek adják mellé, és Belon se szerette volna ezt a megoldást. Poggi, illetve Lékai László (1910–1986) bíboros is kérlelte Belont, a szentszéki képviselő pedig Cserhátit utasította a helyzet elfogadására, aminek eredményeként végül az ügy pozitív elrendezést nyert. A hírt 1982. április 12-én, nagyszombaton délben közölték.

A tárgyalás megvolt, a kinevezési bulla azonban nem tudott elkészülni a szentelés április 21-re kitűzött időpontjára, ami talán azért is lett ilyen szűkös időbe szorítva, mert három korábban félreállított személy: Belon Gellért, Szendi József (1921–2017) és Póka György (1916–1987) ordinációját jelentette, és Lékai László kifejezett garanciavállalására történhetett meg. Így Poggi érsek kifejezett kívánságára a Szentszék illetékes hivatala egyidejűleg írásban is megerősítik a Szentatya szándékát: „Őexcelenciája Belon Gellért elidei választott püspök felveheti a püspöki rendet és elfoglalhatja a segédpüspöki hivatalt Cserháti József pécsi püspöknél, anélkül, hogy megvárná a pápai dokumentumokat.”

A bulla végül Csertő Sándor (1913–1982) közvetítésével érkezett meg. A július 19-én kelt tanúsítvány szerint azt a jánoshalmi plébános át is vette. A dokumentum a kinevezés napját 1982. április 5-ben állapította meg, július 16-i keltezéssel. A bullának azonban nyoma veszett, így nem tudjuk, az megerősítette-e XXIII. János pápa határozatát vagy újonnan nevezte ki Belon Gellértet a püspökségre. Ennek hiányában csak következtetni tudunk erre a pécsi segédpüspök egy levele alapján, amelyben megemlíti, hogy kinevezésénél Róma és Budapest is az 1959-es állapotot vette alapul, az állam pedig éppen emiatt ragaszkodott Pécsre kerüléséhez.

De a lényeg talán nem is ebben van – a részletek tisztázása inkább az érdeklődő elme kérdése –, hanem abban, amit Belon Gellért írt egy magánlevélben: 

„Mikor az esztergomi bazilikában a Szentlélek várásában arcra borulva feküdtünk, én mindenkit, akivel kapcsolatom volt, (…) azt az Úristen elé terjesztettem, hogy áldja meg és tegye hatályossá közvetítésemet.”

Azt azonban állíthatjuk, miként láttuk, Martos Levente Balázs szentelése előtt volt már bulla kézhezvétele nélküli szentelés a magyar történelemben, mégpedig a 20. században is, főként, ha számolunk legalább egy titkos püspökszenteléssel, talán 1960-ban…

Szerző és fotó: Kálmán Peregrin

Magyar Kurír