Három utolsó ének – Zenészek Budapesten 1944 karácsonyán

Az Erzsébet híd pesti hídfőjénél álló belvárosi főplébánia-templom a 18–19. század folyamán Pest kulturális és zenei életének egyik legfontosabb helyszíne volt, zenei életének virágkorát a 20. század első felében, a II. világháború végéig élte. Ahogyan a Pesti Magyar Színház és az Erkel Ferenc alapította Filharmóniai Társaság fontos orgánuma volt a színházi és szimfonikus művek előadásának, a belvárosi templom az egyházi műzene előadásában jeleskedett. Mivel a Mátyás-templom vagy a Szent István-bazilika később épült fel mai formájában, a török idők után itt virágzott ki először a pest-budai egyházzenei élet.

Méltán volt a zenei élet zászlóshajója, hiszen a székesfőváros komoly összegekkel támogatta a hivatásos ének- és zenekar fenntartását; a legszélesebbre szabott költségvetéssel éppen az 1940-es évek első felében gazdálkodhatott az együttes: összesen 56 fizetett zenész szerepelt a nyilvántartásban. Az együttest Berg Ottó, az Operaház karmestere vezette. A zenészek nem késlekedtek meghálálni a város támogatását: minden vasárnap zenekaros kompozíciókat tűztek műsorra, repertoárjukon több mint száz zeneszerző munkássága szerepelt, és nem utolsósorban a repertoár közel fele magyar szerzők tollából származott. Külön érdemes megjegyezni, hogy noha a nyári időszakra nem kaptak fizetést, az énekkar egy része ebben az időben is biztosította a folyamatos szolgálatot. Az előadott művekről részletes nyilvántartást vezettek az 1940-es években. A kisalakú indigós füzetekben jegyzett műsor indigópéldányait a városvezetés kapta, az együttes ezzel igazolta, hogy a várostól kapott javadalmat megszolgálta. A füzetekből számos érdekesség kiolvasható a zenei életet illetően, mi azonban most az utolsó három lapot vizsgáljuk meg közelről: a magyar történelem talán legvészterhesebb karácsonyát, 1944. december 24–25–26-át.

A szépen vezetett füzetekben 1944. december 26. után üres lap következik, a füzet vezetése itt megszakad… Nincs is 1945-ös füzet. Karácsony mindhárom napján találunk viszont még bejegyzéseket, nem is akármilyen műsorral.

Hol is tart ekkor a történelem? 1944 tavaszán a náci Németország megszállja Magyarországot, majd októberben Szálasi hatalomra kerülésével megkezdődik a legsötétebb nyilas terror időszaka. Mindeközben két véreskezű diktátor néz farkasszemet egymással Budapest fölött: Sztálin október 29-én elrendeli Budapest menetből történő – tehát azonnali – elfoglalását, hogy a Vörös Hadsereg előbb érje el Bécset, mint az esetlegesen oda érkező brit-amerikai csapatok. Hitler pedig kategorikusan elzárkózik minden javaslattól, amely megkímélné az ostromtól a magyar fővárost. A Budapesten állomásozó magyar és német katonák még december elején is reménykednek, hogy a várost Róma és Athén mintájára „nyílt várossá” teszik, tehát az érkező, túlerőben lévő ellenséges hadseregnek harc nélkül adják át, vagy ha erre nem kerül sor, legalább evakuálják a várost, vagy engedélyezik a védőknek az ostromgyűrűből való kitörés megpróbálását. Hitler hajthatatlan. „Az utolsó tégláig” védeni kell a magyar fővárost, hiszen nemhogy nyílt várossá nem nyilvánította, hanem éppen ellenkezőleg: erődnek nevezte ki, mint a szovjetek feltartóztatásának hasznos eszközét tekintette. Az ostromgyűrűbe záruló másfél millió civil lakos csak tovább növeli a város ellenálló képességét, afféle élő golyófogóként. Edmund Veesenmayer, Hitler különleges megbízottja egészen nyíltan fogalmazott: „nem törődünk vele, ha Budapest tízszer is elpusztul, ha ezzel Bécset védeni tudjuk”.

A szovjet csapatok már november elején a város határában állnak. Az ostromgyűrű december folyamán egyre jobban bezárul. December 23-án megszűnik a főváros összeköttetése a külvilággal. A bombázások már eddig is jelentős károkat okoztak, az energia- és ivóvízellátás akadozik, december 25-én pedig a szovjetek kezére kerül az élelmiszer- és fegyverraktárak jelentős része, mivel azokat a külső kerületekben nyitották. 29-én a szovjet ultimátum visszautasításával megkezdődik a hadtörténet egyik legnagyobb vérfürdője, a kiéheztetett és bekerített Budapest másfél hónapig tartó kegyetlen ostroma.

Ezekben a napokban jön el karácsony ünnepe, és jön össze az óvóhelyekről egy énekkar és egy zenekar, hogy mégis megünnepeljék a Megváltó születését, a szeretet ünnepét. A város zenei intézményei már egy hónapja bezártak ekkor, és minden józan megfontolás is ezt erősíti, de legalább amellett szól, hogy csak egyetlen napon legyen zenés ünnep, az is valamiféle egyszerű, nehéz körülmények között is előadható műsorral. Ehhez képest ennek épp az ellenkezőjét látjuk.

A napló mindhárom napon két szolgálatot jelez, az első a 10 órai misét, a második a délben kezdődőt, a felsorolt szerzők és művek pedig több szempontból is érdekesek. Messzire vezetne mindegyiket külön tárgyalni, ezért most csak az események gerincét adó, nagyszabású misekompozíciók ismertetésére szorítkozunk. December 24-én a déli misén Kersch Ferenc Szent Ambrus-miséje hangzott el. (Éjféli misére az elsötétítés és az esetleges kijárási tilalom miatt nem kerülhetett sor.) Kersch Ferenc (1853–1910) magyar romantikus zeneszerző, Nagyváradon Bartók Béla tanára volt, utolsó éveiben pedig az esztergomi bazilika karnagya. A fent említett miséjének kottája ma már nem található meg a belvárosi templom kottatárában, 17 misekompozíciójából több kézirat is az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében van, de a Szent Ambrus-miséből csak egy Regensburgban nyomtatott kiadvány érhető el a Zeneakadémia könyvtárában. A romantikus hangvételű, viszonylag egyszerű, de mutatósan dallamos kompozíció egyfelől visszaadja a karácsony meghittségét, másfelől vissza-visszatérő sóhajmotívuma méltán illik a szorult helyzetben elmondott fohászokhoz. A kotta orgonakíséretet ír elő, de ceruzás bejegyzések tanúskodnak a zenekari szólamokról. Hogy azon a misén a zenekar is jelen volt-e, azt egyelőre nem tudni, de könnyen elképzelhető. A műből sajnos nem érhető el felvétel, így felidézése is a fantáziánkra marad.

Lényegesen nagyobb vállalkozásba fogott az együttes másnap, a december 25-i délelőtt 10 órai misén. Itt Beliczay Gyula F-dúr miséje hangzott el. Kersch Ferenc nevéhez hasonlóan Beliczay Gyulát is érdemes bemutatni még a zenész olvasóknak is. Beliczay (1835–1893), bár mindig is zeneszerző szeretett volna lenni, apja kérésére a vasútmérnöki pályát választotta, így több évtizedet töltött Bécsben, előbb tanulással, majd az osztrák-magyar vasúttársaság szolgálatában. Az, hogy Bécs egyszerre volt az akkor vasúti irányítás és a nemzetközi zenei élet központja, igazán szerencsés egybeesés volt. Bécsi évei során komoly zongora- és zeneszerzéstanulmányokat folytatott. A MÁV megalakulása után a központ is átkerült Budapestre, így Beliczay is ide költözött. Ötvenévesen korkedvezménnyel nyugdíjba ment a MÁV-tól, majd állami ösztöndíjjal tanulmányozta Európa zenei felsőoktatási intézményeit, végül pedig a Zeneakadémia tanára lett. Szimfóniái, zenekari művei, kórusművei nemzetközi elismerésre tettek szert, halálakor a külföldön egyik legtöbbet játszott magyar zeneszerző volt. Miséjét például a lipcsei Breitkopf & Härtel kiadó adta ki, de művei már a kiadónál sem érhetők el, mivel a II. világháborúban ugyancsak a harcok áldozatául estek.

Beliczay miséje egy nagyszabású, erős liszti hatásokkal rendelkező missa solemnis, melynek előadása békeidőben is komoly kihívást jelentene. Érdemes megjegyezni a zenekarban a trombiták gyakori vezető szerepét. Ezenkívül fontos vonása az a kettősség, ami az 1944-es karácsonyt is jellemezte. A mű alaptónusa rendkívül bensőséges, intim, áttetsző, és szinte önmagában is nosztalgikus, de egészen harsányak, félelmetesek és már-már brutálisak az ítélettel és fenségességgel kapcsolatos szövegrészek. Noha a zene a romantika hagyományai szerint íródott, követi azt a klasszikus örökséget, hogy a mű utolsó szakasza viszonylag hosszú, és zeneileg az első tétel anyagát ismétli. Érdekes fénytörésbe kerül így ennek a résznek a szövege. A hosszú zárószakasz így hangzik: „Adj nekünk békét!”, ami azzal a zenei anyaggal párosul, mely a mű elején még „Uram, irgalmazz!” szöveggel volt hallható. Egymásra illesztve e két réteget, úgy is mondhatnánk: Uram, irgalmazz, de legalább adj nekünk békét!

Talán nem szükséges hangsúlyozni, micsoda aktualitása lehetett Beliczay művének ezen a karácsonyon. Ebből a műből egy koncertfelvétel is elérhető az interneten:

Ha csak eddig élhettek volna az előadók, már akkor is azt mondhatnánk, valóságos hőstettet hajtottak végre, hogy életüket kockáztatva, a honorárium nyilvánvaló elmaradásának tudatában, hidegben, sötétben és félelemben még egyszer, utoljára zenéltek egy nagyot. De a történetnek itt nincs vége: a legnagyobb szabású és legrégebbi művet december 26-ra hagyták.

Mosonyi Mihály F-dúr miséje zárja a sort, aminek az 1944-es előadás nélkül is igen izgalmas története van. Mosonyi (születési nevén Brand) Mihály 1815-ben született a mai Burgenland területén. Autodidakta módon tanult zeneszerzést, az 1840-es években mégis a pesti zenei élet egyik meghatározó alakja lett. Noha haláláig jobban beszélt németül, mint magyarul, lelkes magyar hazafi volt, ezt bizonyítja például az elveszett Álmos című operája, vagy nemzeti témájú zongoradarabjainak sora is. 1848-ban nemzetőrnek állt, és még Michael Brand néven vett részt a szabadságharcban. Az F-dúr misét 1848–49-ben, a szabadságharc idején komponálta. A művet 1849 szeptemberében fejezte be – néhány héttel a szabadságharc leverése után és az aradi vértanúk kivégzése előtt. Ez a mise a belvárosi templomban hangzott el először, és sokáig repertoárdarabja volt az együttesnek. A zene Schubert és Beethoven stílusában beszél, s igazán embert próbáló feladat az énekkarnak és a zenekarnak egyaránt. A Credo zárófúgája („várom az eljövendő örök életet” szöveggel) szinte mintha Beethoven Örömódáját idézné. A hangszerelésében a fúvósok önálló szimbólumokat kapnak: a kürtök a dicsőséget, a trombiták a fennköltséget, a klarinétok a szomorúságot jelenítik meg. Az utolsó – 1849 szeptemberében keletkezett – tétel is szimbolikus jelentőségű. Kezdeti komor hangvételében a vonóskart a klarinétok egészítik ki, majd fokozatosan, mintha csak a szerző az emlékei között kutatna, megjelennek az első tétel zenei anyagai. Itt csak az üstdob kíséri a vonóskart és az énekeseket, akik ebben a furcsa és komor kíséretben úgy menetelnek előre, mint akik a vesztőhelyre mennek. A szelíd, most is az „Uram, irgalmazz!” zenei anyagával megszólaló „Adj nekünk békét!” fohász itt időnként egészen szenvedélyes felkiáltásba csap át, és a legvégén találja meg a mű legelső motívumát, a sorssal való megbékélést. Valamiféle néma, behunyt szemű hazatérés szólal meg a mű utolsó ütemeiben. Külön érdekesség az utolsó szakaszban az Andante religioso felirat, mely a korabeli magyar zenében megkülönböztetett szereppel bírt, ez ugyanis a magyar Himnusz zenei jelzése volt. A művet ezen a linken lehet meghallgatni:

Tekintsünk vissza: három nap, három magyar romantikus zeneszerző, egyre nagyobb és egyre korábbi művek, történelmi és dramaturgiai rendbe állítva. Az együttes repertoárján ekkor már nagyobb arányban szerepeltek az akkor kortárs magyar zeneszerzők miséi, amelyek jellemzően kisebb együttessel, rövidebb idő alatt és kevesebb fáradsággal is előadhatóak voltak. A zenélés szüneteltetése mellett megtehették volna azt is, hogy ezekből a repertoárdarabokból válogatnak, hiszen ki tudja, hogy hányan lesznek jelen és milyen körülmények között. Nem ezt tették. Élni és zenélni akartak, még egyszer utoljára, az utolsó szó jogán. Mintha tudták volna, mi jön. Éneklés helyett halálsikolyok, hangszerek helyett bombák és gépfegyverek zaja. Háború, pusztulás, szovjet hadsereg, kommunista diktatúra, gazdasági válság, szekularizáció, mely után már nem jön többé vissza az az aranykor, amit együtt megéltek.

1944. december 26-án nemcsak a kórusnapló ért véget, hanem egy korszak is. Az egyházellenes diktatúrák elmúltával a város nem állt vissza a támogatók közé, az egyházi források sem közelítették meg a régieket, a hivatásos zenészekből álló állandó és nagy létszámú templomi együttesek fenntartása pedig elérhetetlen távolságba került. Számos lelkes vezető fáradozott a közösségek egyben tartásán, a hagyományok ápolásán, de a virágkorból csak a dicső múlt emléke maradt.

Hogy pontosan kik voltak az előadók, nem tudjuk, mint ahogyan azt sem, hogy hányan élték túl az ostrom és az azt követő évek borzalmait. De meghaltak velük együtt a zeneszerzők is, akik művei feledésbe merültek, kottáik elkallódtak, és ma már a hivatásos zenészek számára sem cseng ismerősen a nevük.

Történelmi változásokat élünk ma is, és most is nehéz megmondani, mit tartogat számunkra a jövő. De talán ha végigtekintünk azon, mi lapul e néhány füzetlapon, ismeretlenül is felidézhetünk emberi sorsokat, elfeledett zenéket a múltból, és talán jobban tudjuk szeretni aktuális karácsonyunkat is.

Szerző: Uzsaly Bence

Fotó: Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia történeti kottatára; Budapest Főváros Levéltára; FSZEK Budapest Gyűjtemény

Magyar Kurír