Hát ti mit mondotok?

Kinek tartanak engem az emberek? – kérdezi Jézus a tanítványokat. Sokféle válasz jön, mindegyikben egy-egy elvárás. Jézusnak úgy kellene viselkednie, mint a pusztába kivonuló Keresztelő Jánosnak; olyan határozottan kellene fellépnie a politikában, mint Illésnek vagy valamelyik másik prófétának. Biztosan voltak olyanok, akik azt várták Jézustól, hogy szabadítsa föl Júda és egész Izrael ősi földjét, vagy hogy tisztítsa meg a népet az idegen gondolatoktól.

Jézus ekkor a tanítványokhoz fordul, akik nemcsak a beszédeit hallgatják, s nemcsak a köztereken látják, hanem együtt élnek vele. A barátai ők, akik nem elvárásokkal közelítenek felé, azaz nem a saját elképzeléseiket kérik számon rajta, hanem jól ismerik őt. Tudják, hogy miért jött és kit képvisel, tudják, hogy ő a Messiás.

De még Péter sem nyitott Istenre annyira, hogy szabadulhatna a saját elképzeléseitől. Félrevonja Jézust, és számonkéri. Megpróbálja jobb belátásra téríteni, hogy ne beszéljen már kereszthalálról, vagy arról, hogy az írástudók az életére törnek majd. 

Gyakran ezt tesszük mi is. Imádság címén félrehívjuk Jézust, és finoman, liturgikus szavakkal vagy kérés formájában számonkérjük őt, hogy miért engedi a rosszat, miért nem avatkozik bele a világ folyásába, miért nem hallgat ránk.

Mi, keresztények is beleillünk Weöres Sándor versébe: „De jaj, szolga csak egy van: az Isten / s uraktól nyüzsög a végtelenség.”

A mai evangélium három kiutat is mutat saját elképzeléseink fogságából Jézus felé. Az Istennel való személyes kapcsolat az első. Az olyan imádság, amely nem rólam szól, amelyben nem a saját gondolataim, szavaim uralkodnak, hanem szolgaként, szolgatársként csendben hallgatok: odafigyelek a másikra, a mindenütt jelen lévő Istenre.

A tanítványok három évig követték Jézust, és még akkor is félre tudták érteni. Sok időre van szükség.

A második út még nehezebb: a szenvedés útja. Jézus magára vette a szenvedést, Péter viszont pontosan ettől akarta megóvni. Mi melyik oldalon állunk? A mindennapok nehéz döntése ez, és legtöbbször szembemegy emberi természetünkkel. Hiszen a szenvedés értelmetlen. Jézus ezt az értelmetlenséget vállalta értünk. Ha nem volna értelmetlen, nem lett volna ekkora értéke.

A harmadik út sem könnyű: a közösségé. Mi mindannyian urak akarunk lenni, zsarnokok a saját virtuális királyságunkban. Ez alól a közösség szabadíthat fel, a másikat elviselő, hordozó, szeretni megtanuló, naponta gyakorolt együttélés, amelynek gyökerei oda mennek vissza, ahonnét a mai evangélium szól: a Jézusra figyelő, őt néha félreértő és jó párszor megtagadó, de újra meg újra felismerő, s aztán a halálig követő tanítványi közösségig. És azon is túl.

Szerző: Juhász-Laczik Albin OSB

Magyar Kurír