Hatalom és erkölcs – Hamlet a Magyar Színházban

Színházi értelmiségijeink egy része ugyanis úgy érzi, önmagában nem elég a színmű mondanivalója, ezen a fórumon kell üzenni azoknak, akiket nem szeretnek. A publikum persze nem zárkózik el a változtatástól, nem ragaszkodik az évtizedekkel – esetleg évszázadokkal – ezelőtti színjátszásra jellemző díszletekhez, jelmezekhez, mint ahogyan a nyelvezethez sem. Saját tapasztalatból csak egyetlen érdekes példát említek. A Nemzeti Színház Avtandil Varszimasvili által színpadra álmodott A revizorában a szentpétervári hivatalnokok többször sajátos átalakuláson mennek keresztül, és úgy jelennek meg, mintha a bibliai Szodoma és Gomora-történet angyalai lennének – ez pedig nyilvánvalóan Gogol eredeti művének a továbbgondolása. A Magyar Színházban nemrég mutatták be William Shakespeare abszolút klasszikusát, a Hamletet Eperjes Károly rendezésében, méghozzá átalakítástól és legfőképp aktualizálástól mentesen.

A nagyközönség Haumann Mátét elsősorban az Oppenheimer című filmből ismerheti, Christopher Nolan remekművében Szilárd Leót játszotta. Ezúttal ő formálja meg a címszereplőt. Első megszólalásánál Haumann hangszíne még kicsit furcsán hat, ám miután megbarátkoztunk vele, alakítása egyre meggyőzőbb lesz. Látszik, hogy amennyire csak lehetett, belemerült a szerepébe, átéléssel teli játéka magával ragadja a nézőt. Claudius királyként Gáspár Tibort láthatjuk, az ő alakítása is kiváló, hatásosan formálja meg a hatalom megszerzéséért és megtartásáért mindenre képes uralkodót. Haumann és Gáspár nemcsak bejönnek a színpadra, hanem jelen is vannak. A főbb szereplők közül a Gertrudot megformáló Györgyi Anna és a Polonius bőrét magára öltő Viczián Ottó is nagyszerűen játszik. Azt külön érdemes megjegyezni, hogy szinte minden színészt jól lehet hallani – annak ellenére, hogy a trendi hangosítást mellőzték az alkotók –, ami napjaink színjátszásánál egyáltalán nem magától értetődő. Az egyetlen kivételt az Opheliát játszó Kiss Anna Gizella jelenti, akinek a hangja és az alakítása is erőtlen.

Ferenczfy-Kovács Attila díszlete egyszerű és visszafogott, a színpad mélyén ugyanakkor korunk színházának jellemzőjével, a kivetítéssel is találkozhatunk. Ennek leginkább abban a jelenetben lesz jelentősége, amikor Ophelia vízbe öli magát. A Rátkai Erzsébet által tervezett jelmezek viszont Shakespeare korát idézik.

Eperjes Károly Arany János szövegével vitte színre a darabot. Bár sok magyar fordítás létezik, az biztos, hogy ezt a verziót ismerik a legtöbben. Az előadást látva-hallgatva az is feltűnik, hogy Shakespeare művei közül valószínűleg a Hamlet soraiból szivárgott át nyelvi kultúránkba a legtöbb szállóige, mégpedig pont Arany fordításából: „Kizökkent az idő; – oh kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt.” „Mindenek fölött / Légy hű magadhoz.” „Hallottam hírét, festjük is magunkat…” „Több dolgok vannak földön és egen, / Horatio, mintsem bölcselmetek / Álmodni képes.” „Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer.” És a sort még folytathatnánk. Ahhoz nem fér kétség, hogy Arany János veretes szövege szép és igényes, ám sokszor nemcsak nehezen követhető, hanem egyenesen érthetetlen. Ennek nem csak az lehet az oka, hogy a színészek gyorsan beszélnek, Arany fordítása még olvasva is elég nehezen befogadható. Az látszik, hogy a könnyebb értelmezhetőség kedvéért a Magyar Színház stábja is szűkített az eredeti darabon, az első szín például teljesen kimaradt.

William Shakespeare Hamletje igen sokrétű, a fő cselekményszál mellett számtalan olyan kérdést is felvet – lásd példaként a fenti idézeteket –, melyek az emberi léthez szorosan hozzátartoznak. A darabot sokan és sokféleképpen értelmezték már, az elemzők között ott találjuk Voltaire-t, Goethét vagy éppen Tolsztojt is. Ilyen jeles elődök után mit is mondhatnánk, van-e gondolat, amit mások nem említettek még? Biztos, hogy nincs, így bátran kitérhetünk egy olyan jelentéselemre, ami minden kor számára fontos volt. Már csak azért is, mert az Eperjes Károly által színpadra vitt Hamletben is ráismerünk erre.

Miközben a király mulat, intézi az államügyeket és örül a sikerének – legfőképp annak, hogy a trón mellett Gertrud kezét is elnyerte –, Hamlet a sarokban kuporog. Látszik, hogy nem tetszik neki anyja és Claudius gyors násza, hiszen apja csak nemrég halt meg. Az egykori király szellemével folytatott beszélgetés csak megerősíti ellenszenvét, s bosszút forral. A történet elsőre egyszerű: azt látjuk a következőkben, ahogy a gondolat lassan beérik, s végül eljő a tett. Hamlet „késlekedik”, nehezen szánja rá magát arra, hogy döntését végre is hajtsa – ha nem így tenne, ez lenne a világ legrövidebb színdarabja –, szeretne ugyanis megbizonyosodni arról, hogy a szellem igazat mondott.

Hamlet számára a bosszú kötelesség, ám mégsem magától értetődő. Őrületet színlel, ezzel leplezi vívódását és gyötrelmeit, s zavarára hivatkozva az igazság után is könnyebben kutathat. Claudius valóban gyilkos, ez derül ki a híres „egérfogó-jelenetből”, amikor a királyfi az udvarba érkező színészekkel eljátszatja azt, amit a szellem mondott neki. A király viselkedése megerősíti a gyanút, ám Hamlet számára még ez sem elég. A darabban szembekerül egymással a hatalom és a morál: Claudius és Hamlet. Király és királyfi jelleme szöges ellentétben áll egymással. Míg az előbbi számára a gyilkosság elfogadott eszköz az erkölcstelen cél eléréséhez, addig Hamlet még az igazságtétel nevében is nehezen jut el addig, hogy megölje a királyt. Pedig nem gyáva, ez kitűnik abból is, amikor a függöny mögött rejtőző Poloniust gondolkodás nélkül leszúrja – azt hiszi ugyanis, hogy Claudius az. A templomban imádkozó királyt azért nem akarja megölni, nehogy annak lelke így a mennybe jusson, ám emögött ott húzódik az a gondolat is, hogy a bosszú végrehajtásának valamiképp tisztának kell lennie. Hamlet tépelődéseiben ott rejlik a kérdés: Van ilyen egyáltalán?

A sors végül Hamlet kezére játszik, bosszúja nemes, hiszen azt gyilkolja meg, aki nemcsak apja, de anyja, Laertes és az ő halálát is okozta. A világ rendje ezzel, úgy tűnik, helyreállt. A többi néma csend.

Fotó: Kovács Milán/Magyar Színház

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. március 30-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.