Hatékony válaszokat adva az idők jeleire – Interjú Zsódi Viktor piarista tartományfőnökkel

– Milyen érzések és gondolatok töltötték el, amikor megválasztották?

– Nagyon megtisztelő, hogy a rendtársak rám gondoltak, hogy a piaristák úgy látták jónak, ha a mostani helyzetben engem bíznak meg ezzel a feladattal.

Megrendítő volt, amikor szembesültem a megválasztásommal. Elsősorban a Jóistenre, másodsorban a rendtársaimra tudok támaszkodni a szolgálatomban, és természetesen mindazokra, akik a piarista közösségben jelen vannak: a munkatársakra, diákokra, öregdiákokra, önkénteseinkre.

Érzem a támogatásukat, ami nem csupán a gratulációkban nyilvánul meg, hanem az együttműködésben, a konkrét segítségnyújtásban és a közös felelősségvállalásban is.

– Előbb lett egyházmegyés pap, s a szentelése után lépett be a rendbe.

– Gimnazista koromban már vonzott a tanári pálya, végzősként mégis úgy döntöttem, hogy egyházmegyés papnövendék leszek. Jelentkeztem a Szeged-Csanádi Egyházmegyébe. A lelkipásztori és az iskolai munkát mindig együtt képzeltem el. E kettő összekapcsolódása számomra a legkézzelfoghatóbban Szegeden, a piarista gimnáziumban mutatkozott meg. Ahogy megismertem a piaristákat, lassanként megszületett bennem a döntés, hogy ebbe az irányba szeretnék továbblépni.

– Állami gimnáziumba járt, gimnazistaként tehát még nem találkozott a piarista neveléssel.

– Több rendtársam is van, akik nem piarista iskolába jártak, ám nagyon őszintén és hitelesen képviselik a rend értékeit. Úgy gondolom, feladatunk minél szélesebb körben megismertetni ezeket az értékeket azokkal is, akik nem feltétlenül voltak piarista növendékek, de ehhez a lelkiséghez szeretnének kapcsolódni például a Kalazancius Mozgalmon keresztül.

– Hívő családból származik? Mi vezette a papi hivatáshoz? 

– A hívő attitűd folyamatos feladat az ember számára.

Nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy a hitet innen vagy onnan, az iskolából vagy a családból kapjuk. Mindannyiunknak személyesen kell megküzdenünk érte, mindennap. 

Az a hitbeli tapasztalat, ami a papság és a szerzetesség felé vitt, egy fiatal felnőttkori döntés volt a Jóisten és az Egyház mellett. A papság az egyén és a Jóisten közötti viszony. Nem emocionális kérdés, hanem elhatározás, amit örömmel vállalok mindennap. Jól emlékszem, milyen megfontolt, átgondolt és átimádkozott döntések vezettek a papsághoz és a piarista szerzetesi hivatáshoz. Ezekben soha nem egyedül van jelen az ember, hanem ott van Isten kegyelme is.

– Hogyan alakult az élete a piaristáknál?

– Budapesten, Szegeden, majd Mosonmagyaróváron voltam. A hittantanári munka nagy kihívásokkal és rengeteg szépséggel jár. Minden óra, minden tanév egy új kaland, új feladat, amit nehéz lenne rutinból megoldani. Az ember idővel persze szert tesz bizonyos gyakorlatra, könnyebbé válik a tanítás, de soha nem lehet ugyanazt kétszer ugyanúgy elmondani, ahogyan a többi tantárgy esetében sem. Nagyon érdekelt, hogyan lehet az Egyház kétezer éves tanításáról úgy beszélni, hogy az a mai fiatalok számára befogadható és hiteles legyen. Voltak sikereim, de olykor kudarcaim is e téren.

– Hogyan beszélt róla? Mi volt a titka? 

– A hittantanulás nem pusztán definíciók és évszámok elsajátítása, hanem személyes átgondolása annak, hogy mindaz, amit Egyház elém ad, hogyan érinti az életemet, az egész egzisztenciámat. Tudni kell bátorítani az embereket, hogy ne csak megértsék, hanem a saját nyelvükre fordítsák is le a hitigazságokat.

A pünkösdi nyelvcsodánál mindenki a saját anyanyelvén hallotta, amit hirdettek neki. Ez a csoda ma is megtörténik, de nem pusztán a különböző nemzetek nyelvén, hanem úgy, hogy mindenki a maga személyes nyelvén érti meg, amit az Egyház üzen.

Minden egyes hittanórán kérdés lehet, hogy ez megtörténik-e. Sokszor igen, de olykor várni kell rá.

– A katolikus hittanérettségi tételkészítő bizottságának elnöke is lett.

– A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia bízott meg ezzel a megtisztelő feladattal. Egy ideje érettségi elnökként is működtem, Szegeden, Pesten, Mosonmagyaróváron érettségiztettem. A püspöki konferencia az Oktatási Hivatallal közösen működteti ezt a bizottságot, amelynek az a feladata, hogy közösséget, rendszeres találkozási alkalmat biztosítson a hittanároknak. A Katolikus Pedagógiai Intézetben minden alkalommal izgalmas és előremutató, pezsgő párbeszéd alakult ki a tanárok között.  

– Osztályfőnök volt Budapesten és Szegeden, az utóbbi helyen a kollégium vezetője is, majd Mosonmagyaróváron intézményvezető. Hogyan élte meg ezeket a szerepeket? 

– Szegeden nagyon élveztem, hogy számíthattam az osztályomba járó tanulók együttműködésére. Ferenc pápa az Egyház megújításával összefüggésben sokszor beszél a szubszidiaritásról. Eszerint minden döntést azon a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni, ahol a legtöbb kompetencia áll rendelkezésre hozzá. Örültem, amikor úgy szerveztünk osztálykirándulást, hogy a diákok csoportjai különböző alternatívákat dolgoztak ki programmal és költségvetéssel, majd szavaztunk arról, hogy melyiken szeretnénk részt venni. Így az osztály a lehetőségek mérlegelése után közös döntést hozott. Ha aztán a kiránduláson valami unalmasnak bizonyult, rögtön mondhattam: srácok, ezt ti magatok találtátok ki.

Ha az ember győzni akar az iskolai főzőversenyen, akkor tapasztalatból valami nagyon jót főz. De ha osztályfőnök, akkor más szempontjai is vannak. A fiúk kitalálták, hogy halászlevet készítenek. Ha én főzöm meg, lehet, hogy finomabb lesz, de az biztos, hogy egyetlenegy lány sem eszik belőle, mert egyébként is ódzkodnak a halas ételektől. Ám így, hogy a fiúk főzték, sorba álltak érte. Nem volt kérdés, hogy az a halászlé jól sikerült... Ha az ember megbízik a rábízottakban, és képes átruházni rájuk a felelősséget, akkor nagy dolgok történnek. Sokszor kísérleteztem ezzel. Hiszen mi van, ha esetleg nem sikerül egy halászlé? Semmi… Az a fontos, hogy bátrak legyünk. 

– Az osztályfőnökként szerzett tapasztalatait tudta hasznosítani intézményvezetőként? És vajon tudja majd tartományfőnökként is? 

– Intézményvezetőként is fontos, hogy az ember megbízzon a munkatársaiban, sőt abban a társadalmi közegben is, amelyben az adott iskola működik. Az iskola ugyanis nem független a körülötte lévő valóságtól, köze van az önkormányzathoz, a cserkészcsapathoz, a településen működő felsőoktatási intézményekhez, a helyi egyházhoz, a plébániákhoz, a civil szervezetekhez. Igyekeztünk olyan partnereket találni az iskolán belül és a környékén, akikkel közösen tudjuk működtetni a megújuló intézményt. A II. Vatikáni Zsinat azt mondja, az iskola nem csak intézmény, hanem közösség is. Ez a közösség több dimenzióban értendő, a diákok, sőt a szülők szintjén; de szeretnénk, hogy az iskola közösségben legyen a szomszédos plébániával és azokkal a szervezetekkel is, amelyek fontos kérdésekben, például a teremtésvédelem vagy a fenntarthatóság terén olyan tudást hordoznak, amellyel gazdagíthatják a diákokat.

– Ezek szerint intézményvezetőként önmagát is csapattagnak látta? 

– Mosonmagyaróváron egy olyan közeget ismertem meg, amely a csapat részévé fogadott engem. Ugyanakkor a Piarista Rend Magyar Tartománya hosszú évek óta fontos szempontnak tartja, hogy az intézmények is vezetői csapatokban gondolkodjanak, ne egyetlen vezető vállalja a felelősséget.

– Tartományfőnökként is megvalósul ez? 

– Hiszek abban, hogy csapatban lehet igazán hatékonyan és eredményesen működni. Hálás vagyok azért, hogy olyan rendtársak állnak mellettem asszisztensként, akikre támaszkodhatom, és akikkel jól tudunk együtt dolgozni a rendtartományért. Az együttmunkálkodás ugyanakkor az összes szerzetesre vonatkozik, valamint a rend más vezetőire is. A rend általános elöljárójával is együtt gondolkodunk a megoldásra váró feladatokról. A tartományfőnökség csapata olyan közösség, amelyben eredményes a közös munka.

– Milyen célokat, feladatokat határozott meg a tartományi káptalan? 

– Fókuszba került az a kérdés, hogy miként tudjuk tökéletesebben megélni a szerzetesi közösségi életet. Ugyanígy fontos téma az is, hogy mi a piarista szerzetes aktuális küldetése az iskolában, a társadalomban, és az milyen módon valósítható meg hatékonyan. A fenntarthatóság fogalmát az anyagiakon túlmenően, átfogóbban, komplex módon értelmezzük. Így kérdés számunkra az is, hogy a humán erőforrás terén, a szerzetesi jelenlétben, illetve az önkéntesek bevonásában miként működtethető jól az intézményhálózat. A szinodalitás kapcsán felmerült, hogy akár a Kalazancius Mozgalmon keresztül, akár a diákokkal, szülőkkel, pedagógus kollégákkal, rendtársakkal hogyan tudjuk gazdagítani egymást, közös utakon járni, közös célok mentén elköteleződni. Meg kell vizsgálnunk, hogy az intézményeink miként válaszolhatnak hatékonyan és érthetően az idők jeleire.

A rendünk mindig azt keresi, hogyan tudja átitatni a társadalmat Krisztus üzenetével. Kalazanci Szent József óta fontos küldetésünk, hogy a diákjaink a társadalom kovászává váljanak. 

– Egy tartományfőnök teljesen azonosul a káptalan célkitűzéseivel, vagy vannak saját elképzelései is?

– Elsősorban a káptalanon elfogadott jövőterv irányelveinek megvalósítása a feladata. Természetesen megvan a saját látásmódja, de azért dolgozik közösen az asszisztenseivel és a munkatársaival, hogy a kitűzött irányelvek a lehető legárnyaltabban és legobjektívebben valósuljanak meg. 

– A gazdasági, pénzügyi felelősség elsősorban Önt terheli?

– Az intézmények fenntartásának nagyon sok gazdasági vonzata van. Az elmúlt néhány évben tagja voltam a rendtartomány gazdasági bizottságának, így rálátok ezekre az ügyekre. A tartományfőnökségen egy megújult, jól képzett, hozzáértő szakmai csapat támogatja a pénzügyi-gazdasági tevékenységeket az ökonómus vezetésével. A munkájuk sokat segít abban, hogy a gazdálkodásunk rentábilis legyen, ami a mostani helyzetben jelentős kihívás. 

– Hogyan kapcsolódik a magyar piarista rendtartomány más rendekhez, illetve nemzetközi szinten más piarista tartományokhoz?

– Magyarországon a férfi és a női szerzetes-elöljárók konferenciája keretében rendszeresen találkoznak és segítik egymást a rendi vezetők. Vannak olyan programok is, amelyek célja, hogy a piarista rendtartományok részt vegyenek egymás életében, és tanuljanak egymástól. Éppen most hívtak Bécsbe, ahol három rendtársunk tesz örökfogadalmat. Egy nagyobb magyar delegáció ünnepel majd velük. Az európai rendtartományok növendékei pedig hamarosan Lengyelországban találkoznak.

– Ha a tartományfőnökséget a vitorlázáshoz hasonlítjuk, amit annyira szeret, akkor most milyen körülmények között kell „vízre szállni”?

– Egy felkészült csapatot látok a hajóban. Figyelünk egymásra, és tudunk együtt előre tekinteni. A káptalan után az a pillanat következik, amikor igyekszünk úgy beállítani a vitorlákat, hogy a hajónk a legnagyobb sebességgel tudjon haladni. A finomhangolás pedig folyamatos feladat: mindig kell kicsit húzni vagy engedni a shoton, és figyelni a kis- és a nagyvitorlára, hogy egymáshoz képest jól legyenek beállítva. Úgy látom, nagyjából tudni lehet, ki melyik vitorláért, kötélért felelős, és hogy milyen irányba szeretnénk haladni. A vitorlázó számára az élénkülő szél az ideális, ami a hajót még siklásba is tudja hozni. Most éppen ilyen szélviszonyok között vitorlázunk.

– Van valamilyen jelmondat vagy kulcsszó, ami tartományfőnökségének viszonyítási pontja lehet?

– Meghatározó gondolat számomra az, amit a II. Vatikáni Zsinatnak a keresztény nevelésről szóló deklarációja, a Gravissimum educationis fejt ki részletesen:

az iskola nem csupán intézmény, hanem közösség. Ugyanígy a rendtartomány sem pusztán jogi alakzat, hanem közösség, bizonyos értelemben a közösségek közössége.

Ezeket kell támogatni és éltetni, hogy jövőnk legyen.

Szerző: Vámossy Erzsébet 

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. május 14-i számában jelent meg.