Ház a hídon – Robert Zemeckis Itt című filmjéről

Városról városra, faluról falura vándorolt, és ott szállt meg, ahol szívesen látták. Bizonyosan volt, ahol előszeretettel tartózkodott – például Mártánál –, ám az is valószínű, hogy nem a hely, sokkal inkább azok az emberek voltak fontosak számára, akik ott éltek. Az állandó lakóhely hiánya éppúgy a Mester jellemzője volt, mint a teljes vagyontalanság.

„A világ csak híd. Menj át rajta, de ne építs rá házat” – olvashatjuk az apokrif Tamás- evangélium egyik szövegváltozatában. Bár mindannyian az élet zarándokútján járunk, a tanítás ellenére arra törekszünk, hogy megtelepedjünk a világ valamely pontján. Kunyhóban, lakásban, házban, palotában – egyre megy. A lényeg, hogy legyen egy hely, ahol megpihenhetünk, ahol elbújhatunk, ahová mindig vissza-visszatérhetünk. És amit a magunk képére formálva olyanná alakíthatunk, hogy jól érezzük magunkat benne.

Bár biztosan sokan élnek olyan házban, amit valamikor a családjuk – esetleg ők maguk – építettek, a legtöbbünk olyan helyen lakik, melyet egykor mások is az otthonuknak neveztek. És bármilyen régen épült is az, ahol lakunk, volt idő, amikor nem létezett. Nehéz elképzelni ezt, főleg akkor, ha valaki nagyvárosban él. Mindig is Erzsébetvárosban laktam, ahol az utcanevek – Kertész, Nagy- és Kisdiófa, Akácfa és Hársfa – arra utalnak, hogy egykor itt a fák, a bokrok és a virágok voltak otthon. Robert Zemeckis számtalan emlékezetes filmet készített. A smaragd románca (1984), a Vissza a jövőbe (1985), a Forrest Gump (1994), a Kapcsolat (1997), a Számkivetett (2000), vagy a Kényszerleszállás (2012) rendezője az Itt (Here) című filmjében érdekes kísérletbe fogott. Egy ház történetét mondja el, kezdve onnan, amikor még nem is volt.

A film a történet végén kezdődik. Egy idős házaspár lép be egy több mint százéves, üres házba. Nem akarják megvenni, csak elüldögélnének egy kicsit. Egykor ugyanis ez volt az otthonuk. Nem sokkal később már a szépen berendezett nappalit látjuk különböző korokban, más és más lakókkal. Zemeckis szabadon kezeli az időt, így előre-hátra lépegetünk, mindezt úgy, hogy közben egyáltalán nem zavarodunk össze. Néhány pillanatig azt is látjuk, amikor a ház helyén még dinoszauruszok szaladgáltak, majd minden izzó lávatengerré vált, később ismét a természet vette birtokba a környéket, évmilliókkal ezután pedig az ember is megtelepedett itt. Volt, amikor csak egy szikla állt a ház helyén – néma tanúja lehetett annak, amikor két indián fiatal egymásra talált –, míg egy másik korban még csak a szemben lévő épület állt. Ott élt egykor Benjamin Franklin törvénytelen fia.

Nem csak a téma miatt egyedi Zemeckis filmje. A rendező ugyanis mindent egyetlen kamerabeállításból mutat meg, vagyis a térnek – legtöbbször a háznak – mindig ugyanazt a részét látjuk. A képi világ ennek ellenére izgalmas, hiszen a látómezőben megjelenő négyszögekben – van, hogy csak néhány másodperc erejéig, amolyan átmenetként – fel-feltűnnek egy másik kor lakói is.

A dinoszauruszok vagy egy fák szegélyezte földút persze nem olyan érdekes. A háznak több tulajdonosa is lesz az idők során, a történet nagy részében az ő életükbe nyerünk bepillantást. Mindenki a kor divatjának és a saját ízlésének megfelelően rendezi be a nappalit. Az is korszak- és személyfüggő, hogy ki mivel foglalkozik: van, aki egy vadonatúj jármű, a repülőgép megszállottja, míg egy másik lakó szuperkényelmes foteleket tervez. Zemeckis azt is jól érezte, hogy a túl sok szereplő fárasztaná a nézőt, ezért egy család kerül a középpontba. Al (Paul Bettany) és Rose Young (Kelly Reilly) a második világháború után veszi meg a házat. Három gyermekük születik, akik közül végül csak Richard (Tom Hanks) és felesége, Margaret (Robin Wright) maradnak itt. Nekik egy lányuk születik. A többi tulajdonos életére azért látunk rá, hogy rádöbbenjünk, mindaz, amit Youngék megélnek, egyetemes. A családdal nem történik semmi rendkívüli – hacsak az nem, hogy Margaret még a házasságkötés előtt állapotos lesz –, talán éppen ezért érezzük a sorsukat a magunkénak. A nappali tapétája és bútorzata sokszor átalakul, ez azonban nem jelent lényegi változást. Éles kontrasztot érzünk a ház állandósága és a lakók élete között, akiket viszont felemészt az idő. Az itt élő emberek egy része eltűnik, Youngék pedig lassan megöregednek.

A világ csak híd… Bár tulajdonosai otthonuknak tekintették ezt a házat, végül mégis elköltöztek. Nemcsak a házból, az életből is. Az utolsó jelenetben a komoly memóriagondokkal küzdő, idős Margaret leül a szoba közepére. „Ez volt a házunk – mondja neki a férje –, itt volt az a kanapé, ami mögött megtaláltuk a kislányunknak oly fontos kék szalagot.” Ezt hallva Margaret szeme felcsillan, és minden az eszébe jut. Lánya féktelen örömének, még ha csak pillanatokig tartott is, ez volt a színtere, s bár már nem látható, valahogy mégis a tér részévé vált.

Itt éltek egykor.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. május 18-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.