Helyben lakó parókusa lett Urunk színeváltozása ünnepén Szuhakállónak

Az ünnepi szertartás a parókia hatodik helyben lakó parókusának beiktatásával kezdődött. Szepesi Szilárd személye a közösségben nem ismeretlen, hiszen két éve már oldallagos kormányzóként látta el a híveket, most pedig Orosz Atanáz miskolci megyéspüspöktől ünnepélyesen megkapta a szuhakállói templom és parókia kulcsait.

Száz évvel ezelőtt, 1926-ban Palicskai János volt az első szolgálattevő a faluban, az ő beiktatása is nyáron volt. Szilárd atya számára pedig különösen jelentős volt ez az alkalom, hiszen őt huszonegy éve Máriapócson e napon szentelte áldozópappá Keresztes Szilárd püspök.

„Jertek, menjünk föl az Úr hegyére, a mi Istenünk házába, hogy lássuk az ő színe átváltozásának dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét” – az előesti sztichira sorait idézve Orosz Atanáz püspök ünnepi homíliájában Urunk színeváltozásának ünnepét a hétköznapokból való lelki felemelkedés lehetőségeként állította a hívek elé.

Szeretnénk meglátni a mi Urunk, Jézus Krisztus dicsőségét, „mert szükségünk van arra, hogy a hétköznapok felszínességéből, a folytonos üresjáratból egy kicsit kiemelkedjünk” – mondta a főpásztor. – A templom az a hely, ahol ég és föld találkozik, ezért az Isten házába való elindulás nem csupán egy vallásos szokás, hanem az ember lelkének alapvető igénye.

A megyéspüspök felidézte az első keresztények tanúságtételét is; amikor életük veszélyeztetése árán is elmentek az istentiszteletekre, kitartottak amellett, hogy szükségük van az Istennel és a keresztény közösséggel való találkozásra és megvallották: Nem tudnánk megtenni azt, hogy ne menjünk az Úr napján az Úr házába.

A főpásztor XIV. Leó pápa előző napi tanítására hivatkozva arra is rámutatott, hogy bár „az imádság és a liturgia egy olyan korban, amikor a technika választ ígér minden kérdésre és feladatra, fölöslegesnek tűnik. De ez csak a látszat”. Teremtett mivoltunkból fakadóan ugyanis alapvető szükségünk van az imádságra, a liturgiára és az Úr házában megélt közösségre. Ebben viszont nagy felelősség hárul a családra egy olyan korban, amelyben felnőhet egy egész nemzedék anélkül, hogy megtanulna imádkozni, vagy legföljebb csak egyfajta pszichológiai megoldásként gondol az imádságra.

Az ima nem pusztán valamiféle lelki megnyugvást szolgáló eszköz, hanem valódi találkozás Istennel.

Ezért a Szentatya szavai arra biztatnak bennünket, hogy vegyük komolyan a Szent Liturgia lehetőségét, a Szent Hegynek, az Úr templomának lehetőségét – mondta Orosz Atanáz püspök. – Az Úrhoz kell fordulnunk, aki meghallgat minket a Szent Hegyről, ahogyan a zarándokzsoltárban imádkozzuk: „A hegyekre emelem szememet: onnan jön segítségem”.

Urunk színeváltozásának ünnepén lélekben mi is ott lehetünk a három kiválasztott apostollal a Tábor-hegyen – fogalmazott a főpásztor. – Jézus, aki földi életében osztozott az emberek mindennapjaiban, a keresztre feszítése előtt megmutatta tanítványainak isteni dicsőségét: arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig vakítóan fehérré változott. Ennek a mennyei szépségnek a láttán kiáltott fel Péter apostol: „Uram, jó nekünk itt lenni!”

Ugyanezt mondhatták az évtizedek során mindazok, akik ebben a templomban Isten közelségére és lelki megnyugvásra találtak – emelte ki Orosz Atanáz püspök. – Urunk színeváltozásában az apostolok előtt egy pillanatra felragyogott a tökéletes istenkép, amely az ember teremtésének mintája volt.

Nincs hozzá fogható szépség. Nincs nála nagyobb eszmei szépség itt a földön.

Ezért is mondjuk az ő közelében: Uram, jó nekünk itt lennünk.”

A Szent Liturgia vége felé a gyümölcsök ünnepnapon szokásos megáldása következett.

A szertartás után díszes menetben vonult a papság és a hívek a templomdomb alatt álló parókia épületéhez, mely a felújítás és a jelentős átalakítások után most a házszenteléssel vált igazán méltóvá a papi hivatás mindennapi gyakorlásához.

Forrás és fotó: Miskolci Egyházmegye

Magyar Kurír