Henri Boulad: Aki megbocsát, Istenhez hasonló

P. Boulad hangsúlyozza: a valódi, feltétel nélküli szeretet képes mindenfajta bűntől megszabadítani az embert. Krisztus „milliószor ajándékozza nekünk megbocsátását” nap mint nap, a „szeretet” nevében. Szenvedélyesen hirdeti a megbocsátás parancsát, és elvárja tőlünk, hogy mi is megbocsássunk az ellenünk vétkezőknek. A felebaráti szeretetet egybeolvasztja a „hetvenhétszer hétszer” (Mt 18,21–22) megbocsátás feladatával. A szám szimbolikus, azt jelenti: határtalanul. Ez a felhívás olyan utat nyit meg előttünk, amely korábban járhatatlannak látszott. A könyv szerzőjének nincsenek illúziói, mint írja: „Minden mélyen szenvedő embernek égnek áll a haja, vagy elereszti a tanácsot a füle mellett.” Az embernek megmarad a döntési szabadsága, hogy az őt ért sérelemért a szemet szemért, fogat fogért szellemében elégtételt vegyen, ám aki meg tud bocsátani „határtalanul”, az közelebb kerül Istenhez. Isten pedig „kinézi belőle, hogy képes erre. Türelemmel és megértéssel vár, mindkettő a szeretet tulajdonsága, az olyan szereteté, amely tud várni.”

Henri Boulad elismeri: ahhoz, hogy a megbocsátás valóságos művészetét Isten szerint gyakoroljuk, pontosan tudnunk kellene, hogy a bűnt elkövető ember miféle kacskaringók után jutott el odáig, hogy vétkezzen, és mindezt Isten szemszögéből kellene látnunk. Az ember erre nem képes, ám ez benne a szép. „Vagy a megbocsátás elmaradásával engedjük a saját szemrehányásainkat, önmagunk hibáztatását a végletekig elburjánzani a bensőnkben, egészen az öngyűlöletig és a rombolásig.” Ahhoz, hogy tökéletesen igaz módon megbocsáthassunk, szükséges teljes összetettségében ismernünk a megromlott helyzetet. Ehhez kell a „segítő”, a „szószóló”, vagyis a Szentlélek. Nem vagyunk tehát egyedül. „Már a késztetés, hogy nyögve és keservesen, mégis a megbocsátásra elszántan foglalkozzunk az esettel, már ez az Isten szerinti felebaráti szeretet tanújele, és ő ad bölcsességet és erőt a bennünk élő kiengesztelődési szándékhoz.” Ha pedig azzal mentegetjük magunkat, hogy a megbocsátás képessége meghaladja emberi erőinket, gondoljunk a hegyi beszédre, amelyet nevezhetünk a valódi igazságosságról szóló beszédnek is, amelyből nem hiányzik az ellenségszeretet sem, és amelyben elhangzik a felszólítás: „Legyetek tökéletesek, amint a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48). Ez a meghökkentőnek látszó felhívás az Isten részéről hangzik el, ő bízik abban, hogy képesek vagyunk rá, tehát nem valami elérhetetlen ideált oltott a szívünkbe, hanem a legmagasabb vágyat és igényt, „hiszen itt nem emberbaráti szívélyességről van szó, hanem a teljességről, isteni minőségű irgalmasságról.” A krisztusi szeretetből származó megbocsátás sokak számára érthetetlen, mert emberfölöttinek látszik, mert Isten irgalmához hasonló. „A kegyelem csodája manifesztálódik itt egy megsebzett, de Istenhez hasonlóan cselekvő, egyszerű ember szívében is.” A könyv szerzője így képzeli el Isten kegyelmének működését is. „Látom az ő mindig békülésre nyújtott kezét, csak meg kell ragadnunk. De mi szándékosan nem akarunk róla tudomást venni, és megyünk tovább a nyomorúságunkban.”

Henri Boulad emlékeztet rá, hogy már az Ószövetségben megjelenik az irgalmas, megbocsátó Isten. Ezékiel próféta Kr. e. 600 körül megírta az ember Istennel és embertársaival szembeni csalárdságának állandó forgatókönyvét. Isten királyi ruhában megy népe közé. Az útszélen talál egy vérző, mezítelen, meggyalázott leányt. Hazaviszi palotájába, ápolja, kényezteti, feleségül veszi. Az ifjú királyné azonban nem értékeli ezt, eladja a testét, nem is egyszer, de százszor. Ezékiel itt a „parázna Izrael”-re céloz, „aki” megfeledkezve Istenről elárulja a Teremtővel kötött szövetséget, és eladja magát mindenféle idegen, hamis isteneknek. Isten azonban nem sújtja átokkal a népet, nem küldi pokolra, hanem mindent megbocsát neki (Ez 16,62–63). P. Boulad figyelmeztet: „Izrael története a mi történetünk, az emberiségé és mindegyikünké egyenként. A bűn és a megbocsátás örök kérdése. Megbocsátás ellenszolgáltatás nélkül. Isten ezt nyújtja az ő isteni, megingathatatlan szabadságában.”

A szerző érinti a „szociális bűn” kérdését is, amit egy bizonyos teológiai szempontból „öröklött bűnnek”, „eredendő bűnnek” nevez, s mivel világszerte folyamatosan újra fellángol, súlyosan fertőzőnek, az egész emberiség számára veszedelmesnek tartja. A szociális bűn egy olyan világtársadalom helyzetét jellemzi, amelyik tudomásul veszi az éles szociális különbségeket, ahelyett hogy egyesült erővel harcolna ellenük. Ez tehát kollektív bűn, amelyben mindenki részes, anélkül hogy lokalizálhatnánk a fő felelősöket. A szociális bűn nemzedékről nemzedékre végigkíséri az emberiség történelmét, mindig újratermelődik. Ezzel szemben kell hangoztatnunk: „Ne fizessetek a rosszért rosszal, segítsétek, szeressétek egymást, bocsássatok meg egymásnak.” Ha mindez a gyakorlatban is realizálódna, globális szinten, akkor Szent II. János Pál pápa szavai szerint „a halál kultúrájából eljutnánk a szolidaritás kultúráján keresztül a szeretet civilizációjába.” 

(Kairosz Kiadó, 2014.)

Bodnár Dániel/ Magyar Kurír