Hét nap, hét házasság története 2026-ban is (4.) – Amit a gyász sem tud elszakítani

Hegyi István és Szántay Marianna közös útját számokkal így jellemezhetjük: hat gyermek – közülük három örökbefogadott, egyikük az égben; tizenkét unoka; több évtizednyi házasság és halál után is tartó szeretetkötelék.

István és Marianna együtt nemcsak a saját házasságukat gazdagították, hanem a Házas Hétvége mozgalom tagjaiként hosszú éveken át segítettek más pároknak is.

A beszélgetés során a 75 éves belsőépítész-grafikus művésznő, Szántay Marianna hűségről, veszteségről és mindent áthidaló hitről tett tanúságot. Arról, mi tart össze két embert egy életen át, sőt hogyan maradhatunk „Isten tenyerén” akkor is, amikor a társunkat már csak a hit és az emlékek őrzik mellettünk.

– Fontosnak tartja, hogy a házaspárok ne csak szeressék, de értékeljék is egymást. Önöknél ez hogyan nyilvánult meg a hétköznapokban?

– A Jóisten az Ő képére és hasonlatosságára teremtett minket, ezért a „hasonlatosságért” – úgy szeretni egymást, ahogyan Jézus szeretett bennünket – meg kell küzdenünk. Mi a férjemmel ajándékba kaptuk a Házas Hétvégét, és miután részt vettünk rajta, próbáltuk mi is átadni más pároknak. Sokat jártunk Kelet-Magyarországra gondozni a közösségeket. Ez a hétvége olyan volt nekünk, mint egy tavaszi nagytakarítás: megújult tőle a párkapcsolatunk.

– Miben hozott ez konkrét változást?

– Rengeteget segített a kommunikációnkban. Mindig nagyon szerettük egymást, de korábban sokszor csak párhuzamosan haladtunk egymás mellett. Amikor István rádöbbent, „neki is vannak érzései”, onnantól sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Aki ismert minket, tudja, hogy mindig fogtuk egymás kezét, összebújtunk. A szeretet gesztusai alapvetőek voltak nekünk. Egyszer egy kínai asszony elénk toppant az utcán, és azt mondta: „Ez szép, ez szép!” Látszik, hogy az emberek megérzik a közelséget a gesztusokból. Ez az intimitás vitt minket oda, hogy később szexuálpedagógiával és a szeretetnyelvekkel is foglalkozzunk a kőbányai Szent László-templomban, a saját élményeinken keresztül.

– Mi volt az a „titkos recept”, ami segített Önöknek a művészlét bizonytalanságai és a nagycsaládos élet sűrűjében kettesben maradni?

– A Jóisten vezetett minket. Lánykoromban volt három szempontom, amiből nem engedtem: legalább annyira szeresse a Jóistent, mint én; legyen intelligens; és szeresse a gyerekeket. Már-már beletörődtem, hogy egyedül maradok, de abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, megjelent István. Májusban volt az első randevúnk, júliusban eljegyeztük egymást, szeptemberben pedig már az esküvőt tartottuk. Tudtuk, hogy egymásnak teremtett minket az Isten. Ő most is ajándék nekem. Mindig mondom:

ki kell imádkozni a társat, mert a Jóistennél jobb ötlete senkinek nincs.

Ha nehézségeink voltak, akár csak egy kommunikációs gát, időt hagytam neki: kimentem az erkélyre, elmondtam egy fohászt érte, és utána elmúlt a rossz érzés. Tudtunk egymás nyakába borulni.

– A hit és a gyökerek ápolása mennyire volt közös alap Önöknek?

– Nagyon fontos volt. A nagyapám és a dédnagyapám is pap volt, István családjában is voltak papi és szerzetesi hivatások. A gyerekeink is ebben nőttek fel, ministráltak, közösségbe jártak.

A hit örömét megélni és sugározni – ez a legfontosabb, hogy jelek legyünk a világban.

– A házasságuk során súlyos terheket is hordoztak. Danika elvesztése után hogyan találtak utat a nagycsalád felé?

– Amikor Danika 5 és fél évesen meghalt, az mindannyiunk számára mérhetetlenül nehéz volt. Én attól kezdve nem tudtam sírni. (...) Nem lehetett több sajátunk, és ez nagyon elszomorított minket. Mire végeztem az egyetemen, megfogalmazódott bennünk az örökbefogadás gondolata. Bár Budapesten elutasítottak minket, a gondviselés Nyíregyházára és Máriapócsra vezetett, ahol találtunk két kisfiút. Féltem, hogy tudok-e elég jó anyjuk lenni, de egy imádság után hatalmas béke szállt meg. Később, hat év múlva egy harmadik babát is örökbe fogadtunk. Ő ma már háromgyerekes anyuka. Végül hat gyerekünk és tizenkét unokánk lett.

– Az életük utolsó közös szakasza is embert próbáló volt: férjénél Alzheimer-kórt diagnosztizáltak.

– István érezte, hogy baj van. Ez egy

lassú folyamat volt, de a szeretetkapcsolatunk végig megmaradt.

Nagyon nehéz volt látni a tájékozódási zavarait: tízszer mentünk fel egy nap a harmadik emeletre, mert „menni kell a munkahelyre”. A Covid alatt ez még nehezebb volt, de muszáj volt vele mennem, mert nem érezte a veszélyt. Hét és fél évig kísértem így, mire elértem a falig. A biztonsága érdekében idősotthonba került: az orvos azt mondta, ön- és közveszélyes. Szörnyű volt ezt hallani az én szerelmemről. De itt is a Jóisten fogta a kezünket.

– Hogyan élte meg az ő elvesztését?

– Annyira egyek voltunk, hogy úgy éreztem, a jobbik felemet veszítettem el. A kórházban az utolsó szavai ezek voltak: „Napsütés, napsütés, napsütés.” Sosem felejtem el. De a gyerekeim és az unokáim szeretetéből mindig új erőt kapok. Amikor egy kamasz unokám azt mondja: „Köszönöm, Mama, hogy beszélgettünk”, az nekem a csoda. Ők maguk is fénysugarak számomra.

– Ha grafikusként kellene lerajzolnia a kapcsolatukat, mit látnánk?

– Van egy képem, a címe: Örökké. Két kéz látható rajta, amit egy aranyszál köt össze. A szeretet soha el nem múlik. Én most is szerelmes vagyok Istvánba, és ezt bátran merem mondani.

A szerelem nem múlik el, ha ápoljuk. Mert mi, ki a szeretet? Isten a szeretet. Ha Ő itt van közöttünk, akkor minden csodálatos.

– Mit üzenne azoknak a pároknak, akik éppen mélyponton vannak?

– Nekem mindig a közös ima segített. Minden nap megvolt az időnk: kávé, vérnyomásmérés és a közös rózsafüzér. Meg kell indulni a másik felé. Nem azt nézni, ki a hibás, hanem odamenni és átölelni – akár szavakkal, akár egy simogatással.

Nekem az a dolgom, hogy szolgáló szeretettel legyek, és ennek mindig van visszatükröződése. Én az Isten tenyerén érzem magam, és ezt kívánom mindenkinek.

Szerző: P. Tóth Nóra

Fotó: P. Tóth Nóra; magánarchívum

Forrás: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Magyar Kurír