Hét nap, hét házasság története 2026-ban is (6.) – A Jóisten kegyelme által: Mária és Miklós

Több mint 50 évvel ezelőtt egy kisfiú és egy kislány egymás mellett ült a padban németórán. Akkor még nem tudták, hogy néhány évvel később egymásba szeretnek. Mikor megszerették egymást, nem tudták, hogy ebből a szerelemből kilenc gyermek fog születni. Nem tudták azt sem, hogy az évek során nemcsak orvosként fognak súlyos betegségekkel találkozni. „A Jóisten tervében ez volt megírva...” – vallják. S aki kicsit is megismeri a Káplár házaspárt, láthatja, hogy egész életük a hit és az Istenre hagyatkozás megnyilvánulása.

(...)

– Együtt jártunk németórára, egymás mellett ültünk – kezdi történetüket Káplárné Seszták Mária, Marcsi. – Diákszerelemként indult a közös életünk. Tizenhat évesek sem voltunk még, amikor komolyabban kezdtünk ismerkedni. Éveken át leveleztünk, hetente írtunk egymásnak. Miklós a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban tanult, én Kisvárdán jártam gimnáziumba. Együtt mentünk az orvosi egyetemre Debrecenbe, másodévesek voltunk, amikor összeházasodtunk.

– Nem volt önökben félelem, hogy diákként alapítsanak családot?

– Bennem egy másodpercig sem – válaszolja Marcsi.

– Én úgy fogalmaznék, hogy a feleségem nagyon határozott volt – teszi hozzá mosolyogva Káplár Miklós.

(...)

Marcsi és Miklós egyetemistaként, 1986. augusztus 9-én kötött házasságot. Az egyetemi kollégium házaspároknak fenntartott lakrészében kezdték el közös életüket. Negyedik évfolyamra jártak, amikor megszületett első gyermekük, Peti, két évvel később Panni. Az egyetemet kétgyermekes szülőként fejezték be 1990-ben. Marcsi évfolyamtársaival együtt diplomázott, csak két vizsgát kellett halasztania a második gyermek születése miatt. „A Jóisten különös kegyelme volt ez is… Úgy gondolom, hogy ezek a döntések bennünk a teremtő Isten kegyelme által születnek.”

(...)

Marcsi úgy érezte, kilenc gyermek mellett nem könnyű orvosként dolgozni. Elvégezte a családterapeuta képzést, majd órákat tartott szociális gondozóknak, gyermeknevelőknek. Akkor tervezett visszatérni hivatásához, amikor legkisebb gyermeke betölti a 8. életévét. De minden másként alakult: pár héttel Zsombor 8-ik születésnapja előtt agydaganatot diagnosztizáltak nála. Még aznap megműtötték. A szövettanból derült ki, hogy a daganat rosszindulatú. Hosszú, közel egy évig tartó kombinált kezelés kezdődött…

A kisfiúért imaláncok indultak országszerte és határon túl is. Sok helyen imádkoztak érte a Szent Liturgiákon. A család Istennel való kapcsolata, hite még jobban megerősödött. A diagnózis másnapján Miklós és a nyolc testvér Máriapócson, a Szűzanya kegyképe előtt kérte Égi Édesanyánk segítségét. A hosszú, hónapokig tartó kezelés során végig megtapasztalták a Szűzanya oltalmát, segítségét. Zsombi az első kemoterápia után, Keresztelő Szent János születése ünnepén lett elsőáldozó. Szentesi Csaba józsai parókus a család nappalijában szolgáltatta ki a szentséget a kisfiúnak, aki a kezelés után annyira gyenge volt, hogy ülni is alig tudott.

– Hogy viselték ezt az időszakot?

– Végig vele voltam a kórházban töltött idő alatt – válaszol Marcsi. – Amikor csak lehetett, éjszakára hazaengedtek minket. A steril szoba keményebb volt... Csontvelőtranszplantáción esett át, három hetet töltött steril körülmények között. Miklós és én csak szigorú feltételek mellett mehettünk be hozzá. Hétvégeken meglátogatták a testvérei és viccelődtek, bolondoztak vele egy kicsit. Annak ellenére, hogy csak egy ablakon át láthatták egymást. Zsombinak erre nagy szüksége volt. Bizonyítani lehetett, mennyivel jobbak lettek a laboreredményei a találkozások után.

Zsombi győztesként került ki a rákkal folytatott harcból. Az, hogy ebből a nehéz időszakból a család a lehető legjobbat hozta ki, annak köszönhető, hogy mindenki hitt a gyógyulásban és kivette a részét a maga feladataiban.

Később újabb betegségekkel nézett szembe a család. Juli lábát kellett megműteni. Néhány hónapig egy speciális merevítővel a lábán járt iskolába. Nem sokkal később kiderült, hogy Miklós szívbetegséggel küzd. Ő műbillentyűvel éli mindennapjait.

Marcsi és Miklós idén ünneplik 40. házassági évfordulójukat. Mik azok az apró – vagy nem is annyira apró – dolgok, amikből soha nem engedtek, ami mindvégig fontos volt számukra? Erre Marcsi válaszolt.

– Alapvető értékekben nagyon hasonló dolgokat hoztunk magunkkal: hit, hűség, családszeretet, szolgálat… Mindketten görögkatolikusok vagyunk, ez óriási áldás, kegyelem. Bármi adódik, a Jóisten és a hitünk az alap. Számunkra ez olyan magától értetődő, mint újszülöttnek, csecsemőnek az anyatej. A hitünket úgy próbáltuk megélni a mindennapokban, hogy minta legyen gyermekeink számára. Fontosak a közös étkezések, az együtt töltött idő. Nagyon figyeltünk arra, hogy ha valakinek névnapja vagy szülinapja van, az a nap tényleg róla szóljon, az a nap az övé legyen. Például ő döntheti el, mi legyen az ebéd, mit szeretne enni, milyen süteményt süssünk, milyen tortát kér, így előfordult, hogy a család sóskát evett ünnepnapon ebédre.

(...)

A kérdésre, hogy mit üzennének a mai fiatalok, friss házasok és házasság előtt állók számára, az első tanács egybehangzóan: a hit. A házasság örök szövetség, mely nemcsak két ember között, hanem Isten és a két házasulandó fél között köttetik. Ne maguk akarják megoldani a problémáikat, hanem Istennel együtt. Az Istenre hagyatkozás legyen a mindennapok része. A nagy döntések előtt fontos a közösen átimádkozott idő.

A szeretet a házasságban és a gyereknevelésben is fontos: „szeressük ki a jót a másikból”. Kritikusan, bírálva nem tudjuk a másik emberből a jót kihozni, csak szeretve, dicsérve.

A harmadik pedig a hála. Ne felejtsük el mindennap megköszönni a Mindenhatónak, amit kaptunk. Adjunk hálát minden nap mindenért! Hiszen a legfontosabb, a végső cél életünkben, hogy Isten elé kísérjük a házaspárunkat, a jobbik felünket!

A teljes cikk IDE kattintva olvasható.

Szöveg: Tóthné Espán Margaréta

Fotó: Káplár család magánarchívuma; Tóthné Espán Margaréta

Forrás: Görögkatolikus Metropólia

Magyar Kurír