Heten köteleződtek el a Bencés Oblátusközösségben Szent Benedek ünnepén

„Az Egyház története összekapcsolódik a társadalommal. A bencés szerzetesség kezdetei Európa kezdetéhez vezetnek el. Magyar bencés szerzetességünk története pedig magyar hazánk sorsával fonódik össze. Mi is részesei vagyunk az Egyház, a bencés szerzetesség, Európa és Magyarország történelmének” – mondta Hortobágyi T. Cirill főapát Szent Benedek ünnepén. Hozzátette: „Küldetésünk Szent Benedek nyomdokait követve a Jézus Krisztus által ránk bízott szolgálat gyakorlása, az evangélium hirdetése. Mint Szent Benedek családjának tagjai, tekintsünk feladatunkra meghívásként.”

Szent Benedek nyári ünnepe hagyományosan az oblátusok elköteleződésének ideje a Pannonhalmi Főapátságban. Azokat a világiakat nevezik így, akik arra tesznek ígéretet, hogy Szent Benedek szellemében és regulája alapján, az evangélium vezetése mellett élik keresztény életüket.

Július 11-én a reggeli laudesben hárman – Patrícia, Franciska és Mária testvér – öltöztek be, azaz kezdték meg próbaidejüket. Ők egy év letelte után örökfogadalommal köteleződhetnek el, ahogy azt az aznapi konventmisén is négy társuk tette: Margit, Izabella, Gertrúd és Benedek testvér tettek oblációt. Velük egy évvel ezelőtt, beöltözésük idején beszélgettek.

A szentmisén Gérecz Imre OSB, a Pannonhalmi Főapátság alperjele mondott homíliát. Igehirdetését az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.

*

A mai napon sokan ünneplünk itt együtt. Oblációra készülő testvéreinkkel a hivatásunkra, a bencés életstílusra figyelünk. A mai liturgia olvasmányait elődeink úgy válogatták össze, hogy azokban tükröződjék valami Szent Benedek evangéliumi értékrendjéből: bölcsesség, alázat, egység, béke, szolgálat. Elmélkedésemben ezzel az utóbbival, a szolgálattal szeretnék foglalkozni.

Egy héttel ezelőtt gyalogos zarándoklatot vezettem. Tihanyból indultunk útnak Pannonhalma felé a gimnázium frissen felvett, leendő diákjaival. Hat napon át úgy zarándokoltunk településről településre, ahogy évezredekkel korábban Jézus és a tizenkét tanítvány is tette, igaz, ők három éven keresztül. Biztonságot adott nekünk, hogy minden szálláshelyen vártak bennünket. Volt szállásadónk, házigazdánk, voltak konyhásnénik, akik gondoskodtak rólunk. Volt, aki ellátta a zarándokok vízhólyagjait.

Úgy képzelem, Jézus is sokat kapott azoktól, akik egy-egy településen fogadták őt és tanítványait. Talán nem véletlen, hogy az evangéliumban egy helyen éppen egy ilyen nőt állít példaként a szemünk elé: azt a nőt, aki egy Simon nevű farizeus házában saját könnyeivel mosta meg a lábát, saját hajával megtörölte, aztán megcsókolta, majd olajjal meg is kente. Ahogy aztán az utolsó vacsora termében Jézus maga is megmosta a tanítványok lábát, és az asztalnál szolgált nekik.

Amikor a mai ünnepen Jézus tanítását olvasom a szolgálatról, én is rájuk gondolok: a szállásadók, házigazdák, konyhásnénik szolgálatára.

Arra, hogy miben állt a szolgálatuk; aztán arra is, ahogyan a szolgálatukat ellátták; végül pedig arra, amiből erőt merítettek.

Aki zarándokokat fogad, gondoskodik a szállásról és az étkezésről. Szent Benedek is előírja, hogy a monostorban legyen mindig kellő számú ágy készen, legyenek testvérek, akik a közösség tagjaira és a vendégekre főznek, és legyen egy testvér kijelölve, hogy az érkezőket fogadja, hiszen a vendégek – Szent Benedek szavai szerint – sohasem hiányoznak a monostorból.

Az utolsó vacsora előtt Jézus is utasította tanítványait az asztal megterítésére, majd ő maga látta el az asztalszolgálatot, miközben tanítványai az asztal körül étkeztek, és – ahogy imént olvastuk – vitatkoztak egy nagyot egymás között. Jézus szolgálata ugyanakkor nem merült ki ebben. A vacsora előtt ugyanis a rabszolgák munkáját elvégezve megmosta a tanítványok lábát. Szent Benedek is előírja, hogy amikor vendég érkezik, mossák meg a lábát.

Ez az első mozzanat, amit szeretnék ma a figyelmetekbe ajánlani. A másik ember lábának megérintése ritka dolog. Zavarba ejtő. Közeli, személyes kapcsolatot feltételez vagy éppen hoz létre közöttünk. Kifejezi, hogy nem akarom föléd helyezni magam, inkább lehajolok.

Észreveszem a nehézségeket, a vízhólyagokat és az út porát, ami életed útján elnehezíti a lépteidet.

Figyelmet, törődést, enyhülést szeretnék adni neked. Vajon kik azok, akik a te életedben ezt a szolgálatot igénylik tőled? Kik azok a testvéreid, akiknek a lábát neked kellene megmosnod?

A második mozzanat, amire zarándokként a szálláshelyeken felfigyeltem, hogy milyen lelkülettel látták el a bennünket fogadók a szolgálatukat. Tihanyból Pannonhalmáig gyalogolva találkoztunk határozott és félrehúzódó, fáradt tekintetű és mosolygós segítőkkel. Volt olyan, akiből túlcsordult a lelkesedés, de olyan is, aki egy tábornok asszony határozottságával vezényelte le a vacsorát. Eltérően reagálunk ezekre az élethelyzetekre.

És mire tanít Jézus? Beszédes, ahogy a mai evangéliumban a helyhatározókat használja. A világ vezetői uralkodni akarnak fölöttünk. A tanítványoknak azt mondja: köztetek ne így legyen. De még beszédesebb az a hely, amit Jézus a fizikai térben elfoglal. Hol van Jézus, miközben a tanítványok veszekszenek? Nem fölöttük, nem is közöttük, hanem az asztal körül.

Azt a helyet foglalja el, ahol ő érintkezik a legtöbbet az asztalnál ülőkkel.

Szolgálatot vállal, és így lesz neki a legnagyobb mozgástere és szabadsága.

Olykor talán nekünk is nehezünkre esik leülni az asztalhoz mások mellé. Éppen azokkal a testvérekkel, akik olyan kiábrándítóan tudnak egymás között veszekedni. Ha viszont vállalom az asztal szolgálatát, ez a szabad mozgás, a közelség és távolság váltakozása talán ahhoz is meghozza a kedvem, hogy megkeressem a saját helyemet az asztalnál.

Jézus kívül marad az asztali veszekedésen. Szabad a lelke. Isten pedig – ahogy a Szentírásban és a bencés Regulában olvassuk – a jókedvű adakozót szereti.

A második szempont tehát, amit ma megfontolásra javaslok: Milyen lelkülettel végzed a szolgálatodat? Találsz-e benne őszinte örömöt? Segít-e neked szeretettel kapcsolódni másokhoz?

Végül a harmadik mozzanat, amit a szolgálatról tanulhatunk, arra vonatkozik, amiből a szolgálathoz erőt meríthetünk. A zarándoklat során vezetőként azokkal a tanácsokkal tudtam a legjobban segíteni, amiket én is a korábbi zarándokútjaim során tanultam. Mit érdemes a hátizsákba pakolni, és mit érdemes otthon hagyni? Mennyi vizet vigyünk magunkkal? Mit kezdjünk a vízhólyagokkal, és mit tegyünk napszúrás esetén?

Az a jó, ha emlékszünk rá, hogy milyen volt kezdőnek, gyermeknek, legkisebbnek lenni. Ha elevenen él bennünk az emlék, hogy milyen is az, amikor valaki a mi lábunkat ápolja, és enni ad, amikor farkaséhesek vagyunk.

Jó, hogy felnőtt fejjel is akadnak élethelyzetek, amikor én lehetek a legkisebb. Amikor semmi hatalmam sincs, mégis én kapom a legtöbb figyelmet.

És ez is jézusi tapasztalat. Ahogy Jézus mondja: „Ahogy engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket.” Ahogyan bennünket szeret Jézus, ahogy neked mossa meg a lábadat, ahogy neked terít asztalt, ahogyan te tapasztalod meg a gondoskodását: ez ad neked lelki erőt, követhető példát és szabadságot, hogy ugyanezzel a gondossággal és szolgálattal fordulj a testvéreid felé.

És ez a mai nap harmadik kérdése: Miben tapasztaltad meg életed folyamán Istennek ezt a gondoskodó szeretetét? Mikor adatik meg neked, hogy te legyél a legkisebb?

Mikor éled meg, hogy a figyelmet nem azért kapod, amit elértél? Méltatlanul kapod. Amikor te vagy a legkisebb.

Hogy te is őszintén el tudd mondani: „Uram, nem vagyok méltó, hogy a hajlékomba jöjj. Te mégis hajlékodba fogadtál engem, asztalt terítettél nekem, megszólítottál és meggyógyítottad a lelkem.”

Forrás: Pannonhalmi Főapátság

Fotó: Siska Gábor Krizosztom/Pannonhalmi Főapátság

Magyar Kurír