Hétköznapok a háború árnyékában – Záhonyban jártunk

Március utolsó napjaiban ellátogattunk Záhonyba, hogy a helyi görögkatolikus lelkipásztortól, Sajben Zsolttól és feleségétől, Sajbenné Verdes Orsolyától választ kapjunk ezekre a kérdésekre.

Odafelé tartó utunkon egy-egy segélyszállítmány jelzi csupán, hogy más idők járnak, mint bő egy hónapja. Érkezésünkkor a négyezres lakosú városban is inkább csak a néhol felbukkanó, sárga színű, háromnyelvű „Híd Kárpátaljáért” táblák jelzik, hogy bizony nagyszámú menekült fordul meg itt hetek óta.

Első utunk a város görögkatolikus templomához vezet, ahol Sajben Zsolt parókus fogad bennünket. Nemrég ért vissza az egyik filiából, ahol Franciaországból érkezett segítőknek próbált segédkezni a szállásukkal kapcsolatban. Zsolt atya most nem tud jól feltöltött raktárt mutatni nekünk, a legutóbbi szállítmányt nemrég vitte el a határ másik oldalára, a tizennyolc kilométerre fekvő Palágykomorócra Szkoropádszky Péter atya, a Szent Panteleimon Karitász Kárpátaljai Görögkatolikus Jótékonysági Szervezet vezetője. Hetente, másfél hetente telik meg egy méretes kisbusz azokkal az adományokkal, amelyeket az ország minden részéből küldenek a kicsinyke záhonyi görögkatolikus parókiára. A helybeli hívek közül is sokan adtak, adnak, amit tudnak. Vannak, akik a papnéhoz, Orsihoz hasonlóan időről időre önkéntesként is szolgálnak a határon, s akadnak olyanok is, akik Ukrajnából érkezett rokonokat, ismerősöket fogadtak be az otthonukba. A parókia azonban nem szervezett segítségnyújtást, aki akarja, kiveszi a részét a munkából, és ott segít, ahol tud.

Ezen a környéken a katolikusok kisebbséget alkotnak, a többség református – mondja a parókus. Záhonyban korábban közös templomuk volt a római és a görögkatolikusoknak, de a rendszerváltozás után, amikor az emberek bátrabban vállalták a hitüket, megnőtt a hívők száma, így szükség lett saját templomra, ami 1994-re készült el. A sors furcsa fintora, hogy a templom alatti ingoványos talaj megerősítésében a kivonuló szovjet csapatok segédkeztek, egy kis elemózsiáért cserébe. A lánctalpasok tömörítették a forgácsot, így lett igazán stabil alapja az egyszerűségében is megnyerő épületnek.

A városban kétszáz-kétszázhúsz a görögkatolikusok száma, de Zsolt atya látja el két közeli falu, Tuzsér és Komoró híveit is. A szertartások és a hittanórák mellett heti három délutánon a tuzséri tanodában lelkivezetőként foglalkozik a zömében cigány fiatalokkal. Záhonyban viszont igencsak kevés a fiatal; a munkahelyek száma megcsappant, ezért iskoláik elvégzése után nem térnek vissza a településre a pályakezdők. A temetések mellett azért olykor keresztelőkre is sor kerül az egyházközségben, ám a fiatalok a nagyszülők miatt hozzák haza keresztelni a gyermekeiket, a picik már nem itt nőnek fel. Amikor 2005-ben Keresztes Szilárd hajdúdorogi püspök megalapította a szervezőlelkészséget, az általános iskolába még nyolcszáz gyerek járt, most pedig úgy vannak több mint háromszázan, hogy mintegy száz tanulót a környező településekről hordanak be. Akkor még kilencezer embert foglalkoztatott a MÁV átrakócentruma, ahol szélesről normál nyomtávú vágányhálózatra rakják át a szállítmányokat. Ma már ezren sem dolgoznak itt a vasútnál. Tuzséron pedig hétezer ember munkája szűnt meg a tüzéptelep bezárásával.

Azért az utóbbi húsz-harminc évben kedvező változás is történt: az itteni egyházközség jól járt azokkal, akik a határ túloldaláról áttelepültek. Zsolt atya szavaival szólva „ők nem szégyellik megkeresni a templomot”, még akkor sem, ha nem tudnak magyarul.

Az egyházközség életére a koronavírus-járvány is rányomta a bélyegét: sokan vannak, akik a karanténidőszak elmúltával nem tértek vissza a templomba, igaz, a helyükre jöttek új hívők. Záhonyban a görögkatolikusok közül senki nem halt meg a járvány következtében, viszont a filiákban több, negyven és ötven év közötti hívőt is elveszítettek.

Sajben Zsolt többször tartott lelkigyakorlatot Kárpátalján, de igazán rendszeres és élő kapcsolat békeidőben sem tudott kialakulni az ottani és a magyarországi egyházközségek között, mivel a határhelyzet mindig elég kacifántos volt. A háború miatt most a határon a Magyarország felé tartók számára megnőtt a várakozási idő, ezzel kell szembesülnie Szkoropádszky Péter atyának is, amikor átjön a segélyszállítmányokért. Az esperesi kerület egy líceumban és más intézményekben helyezte el a Kárpátaljára érkezett menekülteket, főznek rájuk, teljes ellátást biztosítanak nekik. Azokat a családokat is segíti a Karitász, akik otthonukba fogadtak menekülőket, mert saját erőből ők sem bírnák a hozzájuk érkezettek támogatását.

A menekültek segítésére a határ innenső oldalán is szükség van, ezt még akkor is látjuk, ha a pályaudvaron, ami a Magyar Református Szeretetszolgálat által fenntartott segítségpontként is működik, most viszonylagos nyugalom tapasztalható. Egy-egy menekült, illetve kisebb csoport tolmács segítségével ingyenes vonatjegyet vált Budapestre, páran a baba-mama sarokban is vannak. Itt záhonyi és járásbeli védőnők teljesítenek önkéntes szolgálatot, ügyeletszerűen – mondja a tisztelendő asszony, Orsi, aki útközben csatlakozott hozzánk. A nagy fehér sátorban, ami alapvetően étkezésre van kialakítva, most még csak lassan gyülekeznek az emberek, hiszen délig több mint fél óra van hátra. Ám máris érkezik a meleg étel, amelynek nagy mennyisége azért árulkodó.

Ahogy a sátorfelelőstől, a frissnyugdíjas Ágitól megtudjuk, a héten kicsit kevesebb menekült jött át a határon, mint korábban. Négy vonat helyett most naponta három érkezik Ukrajnából, de huszonnégy óra alatt még így is nagyjából ezren megfordulnak Záhonyban. A Magyarországra menekülők száma egyrészt a stabil kárpátaljai körülmények miatt csökkent – sokan inkább az országuk területén maradnak, ott várják, hogy jobbra forduljon a helyzet; másrészt az átlépőktől kapott információk szerint a hatóságok nem engedik kilépni Ukrajnából azokat, akiknek tartozásuk van az állam felé.

A menekültek jelentős része tisztában van azzal, hogy merre szeretne továbbmenni. Vannak, akikért rokonok, ismerősök jönnek az állomásra, és elviszik őket, mások egy-két éjszakát a Kandó Kálmán Technikum kollégiumában töltenek. Ott ételen-italon kívül ruhaneműt, szükség esetén a kisgyermekeknek pelenkát is kapnak, lehetőség van tisztálkodásra, a Vöröskereszt biztosítja az egészségügyi ellátást. A vasútállomásnál a nagy fehér sátrat a záhonyi önkormányzat üzemelteti napi tizenhét órában, sok szervezet és magánszemélyek adományainak segítségével.

Orsi, aki az önkormányzat alkalmazottjaként dolgozik, gyakran önkénteskedett már a szabadidejében. Éjfél és hajnali hat óra között most is teljesített már egy műszakot a kollégiumban, ezután kezdődik majd a napi rendes munkája. A középiskolai kollégiumban nemcsak a menekülteket szolgálják ki, sokszor pakolnak is, akár hajnali egykor is, ha éppen akkor jön meg egy szállítmány. – Mindenki, aki záhonyi, igyekszik segíteni, ahogy tud. Van, aki szervezéssel, mások kétkezi munkával, megint mások tolmácsolással – mondja. Ági, a sátorfelelős hozzáteszi, összességében naponta kétszáz záhonyi segít folyamatosan a különböző helyeken. Az állomás és a középiskola mellett fontos helyszínek a raktárak is, ahol megállás nélkül szortírozzák az Ukrajnába szánt adományokat, amelyek gyakorlatilag egész Európából érkeznek, sőt olykor messzebbről is.

Orsi úgy látja: a menekülteket egy-egy apró gesztussal, információval, kis törődéssel kell segíteni. Nem jó kérdezgetni őket, nincs szükségük arra, hogy ötvenszer elmondják – és közben mindig újraéljék – a velük megesett borzalmakat. Érződik azért, hogy itt, Záhonyban megnyugszanak, hiszen átjöttek a határon, már biztonságban vannak. Ezt érdemes erősíteni bennük.

Hogy meddig bírják még az igazán segítőkésznek bizonyuló helyiek ezt a folyamatos nyomást? – Az aktív dolgozóknak a munkahelyükön is helyt kell állniuk, a nyugdíjasok pedig már kidolgozták magukat. Ha ennyi ideje kellene bulit szervezni, az is megterhelő lenne. Ráadásul ebben a helyzetben az embernek akkor is kattog az agya, ha hazamegy – mondja Orsi. – Napról napra látni: még mindig jönnek, még mindig vannak menekültek. Az idősek egymást húzzák, támogatják, vagy jön a nagymama a kisunokájával. Erre nem lehet felkészülni, és megszokni sem igazán lehet. – Az érkezők között jó páran vannak olyanok is, akik korábban sosem hagyták még el a hazájukat, most pedig talán végleg eljöttek, nekik ez fokozott lelki terhet jelent – teszi hozzá a férje.

Hogy a háború Kárpátaljára is átterjedhet, abba sokan, köztük Orsi sem igazán akar belegondolni. De azért tartanak tőle, főleg az idősek. Van, aki azt mondja, azért nem bír eljönni segíteni, mert úgy érzi, nem tudná feldolgozni az itt tapasztalható szenvedést. Zsolt atya szerint a helyiekben azért ott van a félelem, hogy esetleg ide is betörhetnek az oroszok. Arra legalábbis sokan gondolnak, hogy ha a túloldalon lőnének, senki sem tudná garantálni a biztonságot, egy-egy eltévedt golyó vagy rakéta könnyen átjöhetne a határon...

Orsi már híradót sem néz, Zsolt atya viszont öt-hat hírportálon is rendszeresen tájékozódik, hogy valami összképet alakítson ki magának. Tizenhárom éves fiuk, Zsolti az édesanyjával együtt karanténban volt, amikor kitört a háború, így nem volt ott az iskolában, amikor a történtekről beszélgettek egy osztályfőnöki órán. A szülei mondták neki, hogy biztonságban vannak, s ha esetleg bármi arra utalna, hogy menniük kell, akkor is nyugodt lehet, nem lesz semmi baj. Azt is hangsúlyozták, nyugodtan kérdezzen, ha érdekli vagy nyugtalanítja valami. „Igazából nincs benne félelemérzés” – véli Orsi.

Férje azért azt tapasztalta, hogy az iskola folyosóin szóba kerül ez a téma a gyerekek között. Zsolt atya nem beszélt a háborúról a hittanórán, de ha a diákok kérdeztek valamit, természetesen nem tért ki a válaszadás, beszélgetés elől. – Nálunk sem egyszerű az élet, de ezt a sok menekültet látva óhatatlanul felébred bennünk a segítés iránti vágy. És a hála is, hogy nekünk még van tető a fejünk felett, tudunk fűteni, van mit ennünk. Most óhatatlanul átértékeljük a saját életünket is – hangsúlyozza a görögkatolikus lelkipásztor.

Szerző: Agonás Szonja

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 17–24-i ünnepi számában jelent meg.