Hiányzó láncszemek nyomában – Mráv Zsolt a római kori Pannonia luxusáról

Igazolja, hogy a Római Birodalom peremvidékéhez tartozó Pannoniában is jelen volt a míves tárgyi kultúra, méghozzá annak élvonala is.

– Végül is mennyire volt „provinciális” ez a Duna menti, illetve dunántúli terület a Krisztus utáni I. és V. század között?

– Minél több az ásatás, minél több lelet és lelőhely válik ismertté, annál árnyaltabban látjuk a Római Birodalom és benne Pannonia helyét, jelentőségét és kultúrájának jellegzetes vonásait. Az utóbbi évtizedekben valóban több olyan feltárás történt, amely kiemelkedő művészi alkotásokkal – falfestményekkel, kő- és bronzszobrokkal – gazdagította a hazai múzeumok gyűjteményeit. Ezek fényében némileg át kell értékelnünk a pannoniai tartományok művészetéről és kultúrájáról alkotott képünket is. Ezt azonban visszafogottan kell tennünk, mert a korábban provincializált, erősebb gazdasági hátterű tartományok viszonylatában a dunai tartományok még mindig szegényesebbnek tűnnek a fellelt magas művészi értékű tárgyakat illetően, legyen szó épületelemekről, belsőépítészetről vagy szobrokról. Egy azonban bizonyos: a tartományi elitnek is megvolt az igénye a magas művészi értékű tárgyakra és az illő környezetre, hiszen ezekkel fejezte ki társadalmi pozícióját, befolyását és hatalmát. Az elit tagjai a kapcsolatrendszerüket és a vagyonukat felhasználva sokat áldoztak a rangjuknak megfelelő reprezentációra.  Az igazán értékes tárgyakat a birodalom távolabbi művészeti központjaiból szerezték be. Falfestmények, mozaikok esetében a megrendelő vándorművészeket, mestereket alkalmazott, akik nem feltétlenül a helyiek közül kerültek ki.

A Nagyharsány mellett fekvő Szársomlyó,
amelynek lábánál a késő római luxusvilla felépült

– Régészeti körökben évtizedek óta ismert az ígéretes nagyharsányi lelőhely, de az igazán komoly és szisztematikus feltárása csak az utóbbi években indult el. Mi volt ez a terület annak idején?  Ugyanis hol településként, hol pedig villagazdaságként esik szó róla. És mit tudunk a birtok – az eddigi kutatások egyik nagy eredményeként immár nevesíthető – IV. századi tulajdonosáról?

– Egy négyszáz évig fennálló, folyamatosan fejlődő, átalakuló településről beszélünk. Korai időszakában egy nagy kiterjedésű, de ritkásan beépített, regionális központként működő, civilek lakta település lehetett, amelynek lakossága meg tudta vásárolni az Itáliából származó drága importcikkeket. Legkésőbb a III. században azonban átalakult egy fényűző villagazdasággá, amely a IV. század második felében élte fénykorát. A tulajdonosa akkoriban Valerius Dalmatius lehetett, akinek nevét és pályafutását egy feliratos bronztábláról ismerjük. A szomszédos Beremenden került elő ez a felirat, amely egykor egy mellszobor talapzatára volt illesztve, és amelynek szövege időmértékes vers formájában dicsőítette őt és erényeit. Ebből megtudjuk, hogy Dalmatius képzett jogász volt, aki a császárt helytartóként szolgálta Gallia Lugdunensis Tertia – a mai Bretagne és kis részben Normandia területén fekvő – tartományban. Ennek a késő római tartománynak a fővárosa és egyben helytartói székhelye Tours (Civitas Turonorum) volt. Magyarként ezt a városnevet hallva rögtön a Savariában (Szombathelyen) született Szent Márton alakja idéződik fel bennünk, aki élete utolsó szakaszában Tours püspökeként szolgálta az Urat és a közösségét. Dalmatiusszal kortársak voltak, de nem tudjuk biztosan, csak feltételezhetjük, hogy a két pannoniai a hazájuktól oly távol összetalálkozott-e egymással, és ha igen, milyen volt a kapcsolatuk. Ha Dalmatius csak Márton halála, tehát 397 után került oda helytartónak, a püspök helyi tiszteletével, kultuszával akkor is találkoznia kellett. Dalmatius legfontosabb helytartói feladata a bírói tevékenység, az ítélkezés volt, amit igyekezett lelkiismeretesen ellátni. Az őt dicsőítő verset idézve, visszavezette a jogot az igazra, ami abban a korban koránt sem volt általános bírói viselkedés. Sokan inkább visszaéltek a helytartói hatalmukkal. Szolgálati évei elteltével letette a hivatalát és hazatért. Emberi erényeit, kvalitásait elismerték; Gallia Lugdunensis Tertia tartományi gyűlése köszönetképpen megszavazott neki egy mellszobrot, amelyet, valószínűleg Tours-ból, küldöttség vitt el a pannoniai lakóhelyére, amely a nagyharsányi luxusvilla lehetett. Talán nem állunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy Szent Márton galliai szeretete és népszerűsége egy kicsit kisugárzott a másik pannoniaira, Dalmatiusra is.

– A feltárást a Seuso-kincs kutatási programja keretében végzik. Miért lett összekötve ez a két „luxustéma”? 

– A Seuso-kincs pannoniai előkerülésének lehetőségét néhány neves, késő ókorral foglalkozó külföldi kutató azzal az érvvel igyekezett gyengíteni, hogy Pannonia Magyarországra eső területén nem találhatók a luxuskategória birodalmi szintjét mutató késő római villaépületek, amelyekre Szicíliától az Ibériai-félszigeten át Aquitániáig számos példa hozható. És mivel ilyen épületeket nem ismertek, könnyen levonták a következtetést, hogy az a társadalmi réteg, amely ilyen ezüstkészletet birtokolhatott, nem is élt Pannoniában, ezért a Seuso-kincs sem származhat innen. És valóban, ilyen luxusvilláról a szakirodalomban nem olvashattak, hiszen közölve egy sincs. A Seuso-kincs kapcsán gyakran emlegetett szabadbattyáni épületkomplexum – bár alaprajza nagyon látványos –, úgy tűnik, nélkülözi a belsőépítészeti és tárgyi luxust. Ezért első látásra nem felel meg a magánkézben levő luxusvillák kritériumrendszerének. Ráadásul még ma sincs szakmai konszenzus arról, hogy mi lehetett az épület rendeltetése. Valószínűleg nem is alakulhat ki addig ilyen, amíg nem történik meg az eddigi ásatások eredményeinek részletes közzététele.  

Az apszismozaik keretmotívumának egyik, eredeti helyzetében megőrződött darabja

A Seuso kutatási program elején ezért egy olyan lelőhelyet kellett keresnünk, amelynek feltárásával megcáfolhatjuk a külföldi kollégáink által képviselt elutasító véleményt, és egyúttal bizonyítani tudjuk, hogy Pannoniában igenis jelen volt az a művelt és gazdag birodalmi elit, amely egykor a Seuso-kincshez hasonló minőségű ezüstedényeket tartott.  Amely megértette az elit klasszikus műveltségre épülő irodalmi és vizuális kultúráját, és beszélt annak kifinomult nyelvén. Ezt a kettős célt egy olyan luxusvilla feltárásával lehetett elérni, ahonnan a Seuso- ezüstöknek megfelelő kvalitású, témájú és velük „azonos nyelvet beszélő” művészi alkotások előkerülésére számíthattunk. Magyarországon egyelőre a nagyharsányi villa az egyetlen ilyen jellegű biztos pont. Reményeinkben nem is kellett csalatkoznunk, sőt az előkerült mozaikok és üvegleletek minősége felül is múlta minden várakozásunkat.

Nagyharsányban már az 1960-as évek elején zajlottak ásatások a Nemzeti Múzeum főigazgatójának, Fülep Ferencnek a vezetésével. Ezek során egy csodás fürdőház került elő. 1974-ben a központi épület területén a helyi téesz szőlőt akart telepíteni, ezért mélyszántásba fogtak. Az eke kései azonban hamarosan táblákban fordították ki az általuk elpusztított mozaikpadlók darabjait. A munkálatokat sikerült leállítani, majd 1982–1983-ban folytatódott a feltárás. A szántás és az ásatás során a késő római mozaikművészet legmagasabb, legkvalitásosabb szintjét képviselő üvegmozaik-töredékek kerültek napvilágra.   

– Ha ez így van, miért kellett 2016-ig várni az ásatások folytatásával?

– A probléma összetett. Valóban régi adósságát törleszti a Nemzeti Múzeum azzal, hogy visszatértünk a lelőhelyre. Ahogy említettem, évtizedekig Fülep Ferenc főigazgató vitte itt a kutatást, de az ő fő érdeklődési területe Sopianae, vagyis a római kori Pécs volt. Halála előtt nem adatott meg számára az, hogy közölje a nagyharsányi feltárásainak eredményeit. Bár a szakmában többen tudtak a lelőhely létezéséről és az itt talált csodás mozaikokról, mégis azt mondhatjuk, hogy ez alapvetően ismeretlen és rejtélyes terület maradt. Engem a pályám kezdete óta, a 90-es évek végétől foglalkoztatott, hogy mikor jön el az idő, amikor a villa feltárását folytathatjuk. Mindig kerestem is erre az alkalmat. Ifjú régészként a Nemzeti Múzeumba kerülve három lelőhelyre fókuszáltam: a budakeszi kocsisírra, amelyet 1999-ben sikerült feltárnom; a gödi késő római erődre, amit 2000-ben kezdtünk kutatni, és a nagyharsányi villa lett volna a harmadik. Egy Villány és környéke mikrorégiós kutatási program keretében 2006-ban, 2007-ben el is kezdtük a szisztematikus bejárását és a geofizikai módszerekkel való felmérését, de beütött a 2008-as pénzügyi válság, ami majd egy évtizedre jegelte a munkát. Az újabb lendületet a Seuso kutatási program adta, amely anyagi hátteret és újabb célokat biztosított a folytatáshoz. A feltárások sokat segítettek abban, hogy megértsük a Seuso-kincs működését, képi ábrázolásainak üzenetét, és elképzeljük azt a kulturális miliőt, amelyben egykor használták ezeket a tárgyakat. 

A Római Birodalom egyik nagyvárosát megszemélyesítő városistennő
a nagyharsányi villa lakomatermének mozaikjáról

– Mi az, amit eddig sikerült feltárni? A képek alapján úgy tűnik, hogy a villa egykori fogadó- vagy lakomaterme amellett, hogy a sokat emlegetett római elit luxusáról árulkodik, a korabeli klasszikus műveltségnek is egyfajta tükre volt…  

– A villagazdaság központi épületegyüttese nagyjából két futballpályányi területet fed le. Georadar segítségével sikerült feltérképeznünk az épület szinte teljes alaprajzát. Központjában egy kertként használt udvar található, több kisebb építménnyel és talán egy díszkúttal. Az udvar körül azonosítottunk több nagyobb és reprezentatív kialakítású épületet, széles folyosót és egy második fürdőt is. Ennek az udvarnak a középtengelyében állt a lakomatermet is magában foglaló épület, ahol a villa tulajdonosa mint házigazda a vendégeit fogadta. A késő római elit reprezentációja már alapvetően vidéken, a saját házuk falai között zajlott, nem a városok közterületein, mint a korábbi időszakokban. A határtartományokban – néhány birodalmi központot leszámítva – a városi kultúra ekkorra már hanyatlóban volt. A kapcsolattartás helyszínei a magánbirtokok lettek, ahol az elit tagjai összegyűltek, és intellektuális szórakozással vagy éppen vadászattal egybekötött lakomákkal töltötték a szabadidejüket. Az összejövetelek helyszínei nagy alapterületű, reprezentatív helyiségek voltak. Sok esetben – ahogy a nagyharsányi villánál is –, az évszakhoz alkalmazkodva, téli és nyári lakomatermet is kialakítottak. Az általunk feltárt lakomaterem önmagában 180 négyzetmétert foglalt el, amelynek padlóját teljes egészében színpompás mozaik borította. A poligonális apszisban, egy félköríves lakomakereveten foglalt helyet az étkező társaság, ahonnan jó kilátás nyílt a terem többi részére, ahol a zenés-táncos szórakoztatásuk zajlott. Innen élvezhették a mozaikok, falfestmények, márványberakások, szobrok látványát is. Az értő szemlélő számára ezek sokat elárultak vendéglátójuk személyiségéről. A lakomaterem mozaikjának központi jelenete megszemélyesített városistennők galériáját ábrázolta, akik a Római Birodalom bőségét és gazdagságát őrizték, és egyúttal szerencsét is hoztak a házra. Az ide belépő vendég ebből rögtön láthatta, hogy egy magas rangú személy házában jár, aki a császári apparátusnak is tagja. E szimbolikus városábrázolások bizonyítják, hogy a villa és a beremendi Dalmatius felirat összeköthető. A mozaikpadlón ezenkívül görög mitológiai történetek és héroszok is megjelentek. A legszebb közülük az a tengeri jelenet lehetett, amely Aphrodité szépítkezését ábrázolta. De a vendégek elcsodálkozhattak a vadász- és állatküzdelmi jelenetek szépségén, mozgalmasságán is. A vadszamarat leterítő oroszlán motívumát például a Seuso-kincs ezüst amfóráján is alkalmazták. De nemcsak a lakomaterem padlóját borította mozaik. Ebbe a terembe egy másik, ugyancsak nagyméretű, legalább 150 négyzetméteres helyiségből lehetett belépni. Ezt egyszerűbb, főleg geometrikus motívumokból komponált mozaikpanelek borították, de ezek is nagy művészi igénnyel készültek, és figurális medalionokkal fokozták a látványt.  Ezt a termet, ahol a vendégek a lakoma elkészültéig múlathatták az időt, ma még kevésbé ismerjük, kutatása folyamatban van.

– A feltárás eredményeinek kuriózumai közül külön is felhívta a figyelmet az üvegtárgyakra.

– Ebben a teremben egy összetört luxus üvegkészlet többszáz darabja került elő, a késő római üvegművészet csúcsteljesítményeinek töredékei. Az üvegek nem voltak sem kevésbé kedveltek, sem olcsóbbak, mint az ezüsttárgyak. A boroskészlet poharai, serlegei ekkor már kizárólag üvegből készültek, de a lakomaterem esti világítását is míves üveglámpásokkal oldották meg. Voltak köztük áttört, hálódíszes poharak, aranyfóliával díszített színes üvegek. És valóságos csodának számítottak a dikroikus üvegek, amelyek – attól függően, hogy milyen körülmények között használták és mivel töltötték meg őket – a vendégek szeme láttára változtatták a színüket és az áttetszőségüket. Az üveg anyagában található nanoméretű ezüst- és aranyrészecskéknek volt köszönhető ez a különleges effektus. Az egész Római Birodalomból körülbelül tíz ilyen edénytöredéket ismertünk. Nagyharsányban azonban mi már három, különböző edényhez tartozó töredéket is találtunk. Ez tehát igazi különlegesség, amelynek minden bizonnyal nagy nemzetközi tudományos visszhangja lesz. Joggal feltételezhető, hogy a Seuso-kincs ezüst tálalókészletét is kiegészítette egy ilyen luxusüvegekből álló pohárkészlet. Ez a készlet összetörve talán ma is Seuso villájában lappang, hasonlóképpen, mint ahogy Dalmatius üvegei is saját lakhelyén maradtak és ott pusztultak el.          

A lakomaterem teljesen feltárt apszisa 2018 tavaszán

– Időközben a Nemzeti Múzeum egy nemzetközi kontextusba állított, nagy Seuso-kiállításra is készül, amely a késő császárkor luxusvilágát lesz hivatott bemutatni. Megjelennek majd itt az ásatás eredményei is? Hosszabb távon mi lehet a nagyharsányi helyszín sorsa?

– Egyelőre javában zajlanak a régészeti kutatások, amelyeknek tulajdonképpen még az elején tartunk. Ugyan sokat tudunk már a villáról, de még a legdíszesebb, központi egységének feltárását sem fejeztük be teljesen. Jelenleg ennek a minden részletre kiterjedő megismerése a legfontosabb feladatunk. A mozaikok sajnos nagyon töredékesen, hiányosan kerültek elő, ezek restaurálása, rekonstruálása jelenleg is zajlik. Az egykor aláfűtött lakomaterem padlóját, az alatta lévő téglák kinyerése miatt, a középkorban vagy az újkorban pusztították el. E többszintű rombolás következtében a mozaiknak csak nagyjából a tíz százaléka maradt meg. A lakomaterem előtti fűtetlen fogadóhelyiség mozaikját pedig, ahogyan említettem, szétszántották.  Ez utóbbiról viszont sokat meg fogunk tudni, mert a nagyszámú töredéknek köszönhetően akár nyolcvan-kilencven százalékban összeállítható lesz a padló. Jóllehet hosszú ideig tart még az ásatás és a leletek tudományos feldolgozása, minden alkalmat igyekszünk megragadni, hogy bemutassuk az eddigi eredményeinket. A jelenlegi állandó Seuso-kiállításon például már látható az egyik városistennő mozaikja és Valerius Dalmatius verses szoborfelirata is. 

A Nemzeti Múzeum ősszel szeretné megrendezni azt nagyszabású nemzetközi kiállítást, ahol a Seuso-kincs mellett megtekinthetők lesznek a vele egykorú ezüst kincsleletek legszebb darabjai. Ebben a tárlatban szerepet szánunk a nagyharsányi villának is. Egyrészt ez kiváló alkalmat nyújt arra, hogy nemzetközi közönség előtt is bemutassuk, a pannoniai tartományokban is jelen voltak a birodalmi elit tagjai, és a hozzájuk köthető luxustárgyak és villák. Tehát a megfelelő közeg hiányára ezután már nem lehet hivatkozni ellenérvként a Seuso-kincs pannoniai eredetét illetően. Másrészt töredékességükkel együtt is csodásak az említett mozaikok, amelyek – a kiállított ezüstedények mellett – bizonyára emlékezetes látványélményt nyújtanak majd a kiállítás látogatóinak. Távlati cél, hogy Nagyharsányban is megjelenjen valami ebből a csodás épületből. Ezzel egy új, látványos attrakcióval is gazdagodna a villányi borrégió, amely nemcsak kulturális és művészi értékével képviselne erős turisztikai vonzerőt, hanem bemutathatja a helyi borkultúra római kori hagyományait is.  A szándék megvan, de a jövő mutatja meg, hogy a feltárt és tudományosan értékelt eredményeket milyen formában lehet majd a közönség elé tárni itt, közvetlenül a Siklós–Villány borút mentén.

Fotó: Mráv Zsolt archívuma

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember Mértékadó mellékletének 2020. május 10-i számában jelent meg.