Hidak és létrák – Néhány mondat Gustave Thibonról

De érdemes utánanyúlni. A könyv előszavában „a legvégső ismeretlenség éjszakájába” (14.) invitál a szerző. Elijedhetnénk, ám csakhamar kiderül: ebben az éjszakában több a csillag, mint az űr. Témakörök szerint, a népszerű füveskönyvek mintájára tagolódik fejezetekre a kiadvány; végigolvasható egyvégtében, de föl-föllapozva is éber belátásokkal ajándékoz meg. Az átelmélkedett kérdésekből párbeszédre fölkínált válaszok fakadnak, a megszólító beszédmodor eleven szavakat bocsát elénk meggondolásra.

Isten körül kering itt mindahány mondat. Szelíd, kitartó biztonság közli egy mindenségre nyitott gondolkodói magatartás következtetéseit: „A mozdulatlanság elkerülésének legbiztosabb módja, ha hagyjuk, hogy a változhatatlan átjárjon bennünket.” (13.) Ezt taoista szentek is írhatták volna. –

Eddig hittem Istenben. Most már csak Istenben hiszek.” (16.)

Ez pedig Pascal hitvallása is lehetne. – Thibon Istene „megengedi, hogy ne vegyünk róla tudomást” (17–18.). A követelődző betegséggel és a hivalkodó nyomorúsággal szemben „a fény és Isten láthatatlan” (23.); az olyan képzetek pedig, mint az emberre szomjazó Forrás (26.) vagy a transzcendencia „végtelen ínsége” (28.) a teremtményekért vállalt isteni esendőséget fejezik ki. Tájékozódásunk vakfoltjairól is értesülünk: „Nem látjuk a jót, amivel Isten elhalmoz, mert soha nem szűnik meg jót tenni velünk.” (18.) És identitásunk eljövendő eredetét is szentencia foglalja össze: „Olyan, amilyenné tesszük, mindaddig, amíg olyanná nem leszünk, amilyenné ő tesz bennünket. Olyan, mint mi, mindaddig, amíg nem leszünk olyanná, mint ő.” (25.) S hogy a talmi életgyakorlat miféle kockázatot dajkál? Mezítelen ez a tanítás is: „Isten és miközöttünk nincs más, csak álarcunk vastagsága.” (116.)

Illúziótlan idealizmus mérlegeli a szerelem súlypontjait; azt, hogy „az én átalakulása szeretetté” (58.) miért és miképp történhet meg egyáltalán: „Nem tudnálak szeretni, ha nem volnának éppen ilyen tulajdonságaid, ám e tulajdonságokat sem tudnám szeretni, ha nem a tieid volnának.” (53.) – „Akik szeretnek, soha nincsenek egyedül. Ha nincs bennük Isten, hogy egyesítse őket, akkor köztük van, hogy elválassza őket.” (59–60.) A páros létezésnél tágasabb közösségek vertikálisan szerveződő természetére is metafizikus látószög ismer rá: „Hasztalanul verünk hidakat, hogy az embereket egyesítsük; ehhez létrákat kell felállítani. Az, aki nem emelkedett föl egészen Istenig, soha nem találkozott igazán testvérével.” (71.)

A fájdalom és bűn tartományában – ami a földi élet – hallatlan vigasz, ha valaki világosan képes beszélni a homály fokozatairól. Thibon gondolatai a „fedő bűn” Pilinszky-féle kategóriájával is rokonnak mutatkoznak; stilárisan pedig végigazságok módján gyolcsozzák értelembe a fölfoghatatlant: „Bálványaid nem felelősek őrültségedért. Csak imádatodat égesd el.” (31.) – „A fájdalom kiválasztja szeretőit.” (33.) – „az üresség a szárnyak hazája” (74.) – „Az ember nagyságát az mutatja, ha a látszat és a fájdalom közül a fájdalmat választja.” (75.) – „A fájdalom tanít Isten magányosságára” (84.) – „A könny: ígéret.” (84.) – „A bűnbocsánat is ítélet.” (94.) – „A lelkiismeret-furdalás még cinkosság a vétekkel.” (94.) –

Van valami, ami fontosabb, mint szomjad oltása: maga a szomjúság tisztelete!” (161.)

– „Minden bűn részleges öngyilkosság.” (218.) – „A holt örömök embere túl szegény ahhoz, hogy szabad lehessen.” (179.)

Töredékek – szoktuk mondani a néhány mondatos filozófiai tettekre. De vajon nem teljesség foglalata-e minden fragmentum? Föltéve, hogy intenzív hitelesség formál a szavakból szellemet. (Olyankor az ingatag tétovaság is értelmezhető úgy: „egy nehéz bizonyosság súlya tesz bizonytalanná” [209.].) Nem ájtatos, de nem is dogmatikus: egyszerre misztikus és analitikus a thiboni észjárás (Miért vagyok keresztény? […] Azért, mert mindent áldani akarok ezen a világon, de semmit sem szeretnék isteníteni.” [15.]); ragyogó intellektus és gyönyörködtető stilisztika fogódzik össze, hogy lapról lapra arról győzzön meg: Istenről akkor is minden elmondható, ha tudni semmit nem tudunk róla. Ennek megfelelően Thibon a fekete-fehér világképek helyett az árnyalatos gondolkodást ajánlja: „Az én életem a szürke tanulásával és adagolásával telik el.” (132.) Az őszinteség és egyenesség naiv kultuszát pedig benső igazságaink alig kimondható bonyolultságára emlékezteti (139.).

A francia gondolkodói hagyomány külön univerzum az európai irodalom történetében. Az aforizmaszerző moralisták, teologizáló esszéisták és modern neokatolikusok szellemi hazájában Thibon munkássága önálló tartomány. Életműve olyan jelentős és kiterjedt, hogy – mint Pilinszkynek Weilért – érdemes érte megtanulnunk franciául. Vagy moralistául.

Szerző: Halmai Tamás

Fotó: Wikipédia

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. november 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.