Hihetetlenül sokrétű színész, személyiség volt – Meghalt Alain Delon

Az 1935. november 8-án Sceaux-ban született Delon több mint száz filmben játszott, köztük olyan emblematikus alkotásokban, mint a Rocco és fivérei, Zorro, Két férfi a városban, A szamuráj, A szicíliaiak klánja, A párduc, Klein úr. Hihetetlenül sokarcú és sokoldalú színész volt, kimagaslóan és emlékezetesen formálta meg a legkülönbözőbb karaktereket, legyen szó a nők szívét meghódító, szerelmes szépfiúról, rettenthetetlen kalandhősről, jóságos, másokért önmagát feláldozó testvérről, vagy éppen ellenkezőleg, kegyetlen bérgyilkosról, netán bankrabló bandavezér életmódjával szakító, jó útra tért egykori bűnözőről.

A terjedelem rövidsége miatt mi itt most csupán két filmszerepéről szeretnénk írni, amelyek talán megmutatják nemcsak az ábrázolt alakok, de Delon személyiségének is a sokrétűségét, ellentmondásosságát.

Az egyik film az 1960-ban készült, Ragyogó napfény című mozi. René Clément Patricia Highsmith A tehetséges Mr. Ripley című, 1955-ben írt regényét vitte filmre.

A történet szerint a gyermekkorától kezdve szegény anyagi körülmények között élő Tom Ripley jó barátja a dúsgazdag aranyifjúnak, Philip Greenleafnak. Ráadásul most Philip multimilliomos apja ötezer dollárt ígér neki, ha visszacsábítja Olaszországból a fiát. A két ifjú látszólag a legjobb viszonyban van, ám Philip a menyasszonya előtt egyre többször megalázza Tomot. Delon elsősorban nem szavakkal, hanem szomorú, tűnődő tekintetével, gesztusaival érzékelteti, hogy mennyire szíven üti gazdag barátja viselkedése. Kiszolgáltatottsága totális, hiszen nélküle ő semmi és senki: nincs iskolája, munkája (és esze ágában sincs tanulni vagy dolgozni), ha kiesik az életművész ifjú kegyeiből, koldusszegény lesz, mindenki azt teheti vele, amit akar: ahogyan ők ketten űztek kegyetlen gúnyt az utcán a védtelen vak ifjúból, ugyanúgy teszik majd nevetségessé őt a gazdagok, vagy jómódú polgárok, ha kikerül az utcára.

A Delon alakította Tom minden rezdülésén látszik, hogy azon töri a fejét, mit tehetne azért, hogy kiszabaduljon szorult helyzetéből. A legapróbb részletekig kidolgozza, hogyan ölje meg Philipet, és tervét tökéletesen sikerül is végrehajtania. Ezt követően bankokban, luxusszállókban, barátok és szülők, sőt Philip szerelme előtt is átvállalja a meggyilkolt szerepét, hamisítja a leveleit, aláírását, átveszi a viselkedését, öltözködését. Ha csak a tetteit nézzük, a lelkiismeret-furdalásnak a csíráját sem fedezhetjük fel Tom viselkedésében, ám a szeme sarkában megbúvó szomorúság láttán felvetődhet bennünk: néha talán megszólal benne a lélek, de az édes élet ígéretei erősebbek annál, hogy vállalja gyilkos cselekedetének minden következményét.

Luchino Visconti ugyancsak 1960-ban rendezte meg a Rocco és fivérei című mozit, a filmtörténet korszakosan nagy alkotását. A születésétől kezdve Dél-Olaszországban élő, a paraszti életformát évtizedeken át természetesnek tekintő Rosaria Parondi férje halálát követően négy fiával együtt felutazik északra, Itália egyik legfejlettebb városába, Milánóba, azzal a reménnyel, hogy az ott már hosszú ideje tartózkodó legnagyobb fia, Vincenzo segítségével új életet kezdhetnek.

A tragikus történet központi magja a két középső fiú, Simone (Renato Salvatori) és öccse, Rocco személyes viszonya, konfliktusa, amelynek kiváltó oka Nadja (Annie Girardot), a könnyűvérű, szépséges leány.

Alain Delon Rocco figuráját személyesíti meg a tragikus, katarzisos történetben. Rocco figurája szöges ellentéte a Ragyogó napfény Tomjának. Delon megvalósítja a színjátszás talán legnagyobb csodáját: tökéletesen azonosul a szerepével, szinte már Roccót látjuk magunk előtt, és nem Delont. A mozi egyik leggyönyörűbb jelenete, amikor hosszú szünet után sorkatonaként találkozik ismét Nadjával. A lány a börtönből szabadul éppen. Egy év két hónapot ült, nem derül ki, miért. Egy kávéházban beszélgetnek, Rocco mérhetetlen szánalmat érez Nadja iránt: „…nem tudom, hogy miért, de úgy fáj a szívem érted.” A lány ironikus válasza teljes reménytelenségről árulkodik: „Ez a típusú üdülés nem volt túl derűs. És nem is vár rám jobb sors.” Rocco igyekszik Nadjába hitet, erőt önteni, „Én bizakodnék. És főleg nem félnék. Nagyon erősen bíznék.” Az evangéliumi viharjelenet juthat eszünkbe, amikor a megrémült tanítványok Jézushoz rimánkodtak, „Uram, ments meg, elveszünk!”, ő pedig megrótta őket kishitűségükért, majd lecsillapította a vihart (Mt 8,23–27). Nadja élete is olyan, mintha egy viharvert, tenger közepén hánykolódó hajón rettegne, de számára nincs menekülés. A lány bízik Roccóban, abban, hogy mellette új életet kezdhet. Nadjának támaszt jelent Rocco a kitaszítottságban, ebben a teljesen kilátástalannak látszó helyzetben.

A történetben Rocco mindvégig a krisztusi szeretetet gyakorolja, óvó-védő szerepe van, nem ő tehet arról, hogy Simone csúnyán visszaél ezzel. Bátyja méltatlanná válik a segítségére, de Roccót nem érheti azért szemrehányás, mert szeretetből a végsőkig megpróbál támasza lenni Simonénak, akinek sorsa azt példázza, ahhoz, hogy egy bűnös lélek pozitív irányba változzék meg, neki is hozzá kell tennie a maga részét, különben a romlás lehet az útja, még ha ott is van mellette mindvégig a krisztusi segítség. Ahogy a végül gyilkossá vált Simone mellett is ott volt Jézus irgalmas szeretete, Rocco alakjában.

*

Alain Delon édesanyja, Edith Arnold, egy gyógyszertárban dolgozott; édesapja, Fabien Delon egy mozi tulajdonosa volt. A szülők házassága 1940-ben felbomlott, a gyermek Delon ötéves volt ekkor. Egyszer úgy nyilatkozott: „Szerelemgyerek voltam, akinek a szülei szétváltak, én pedig úgy maradtam ott, mint egy csomag, ami egy kicsit útban volt mindenkinek. Mások új életet építettek a gyerekeikkel, engem viszont ide-oda küldözgettek, főiskolára, líceumba…, rettenetesen boldogtalan gyerek voltam. 16-17 éves koromig a világ legbolondabb dolgait csináltam”. Egy másik alkalommal újságírók megkérdezték Delont: mit szeretne hallani Istentől a halála után? Ő így válaszolt:

Remélem Isten azt mondja majd: »Mivel tudom, hogy ez bánt a legjobban, gyere, elviszlek édesapádhoz és édesanyádhoz, hogy végre először együtt láthasd őket«.”

Fotó: Wikimedia Commons; Facebook

Bodnár Dániel/Magyar Kurír