Hiszek a jó végső győzelmében – Interjú a Parma fidei díjas Jakab Gábor atyával

– 1938-ban született Farkaslakán. Mesélne a családjáról?

– A Magyar Katolikus Egyházban az 1938-as esztendő a fényes külsőségek között lezajlott XXXIV. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus éve volt, amelynek Budapest adott otthont. Most pontosan annyi idős vagyok, ahány év azóta eltelt. A szüleim egyszerű gazdálkodók voltak és mélyen vallásos emberek. Négyen voltunk testvérek, a többiek már meghaltak. Tavaly októberben temettük a 93 éves legidősebb nővéremet, aki korábban tanítónőként dolgozott. Édesanyám volt a család szíve-lelke. Vallásos nevelésemet elsősorban neki köszönhetem, de apám példaadásának is. 

– Fel tudja idézni azt a pillanatot, amikor úgy érezte, hogy szólítja az Úr? 

– Már gyermekoromban rendszeresen ministráltam, szerettem ugyanis a templomi életet. A szomszédok és a rokonok egyfajta szórakoztatására otthon, a családi szentkép előtt még „miséztem” is.  Középiskolába a székelyudvarhelyi vegyes líceumba jártam, az ott töltött évek elsodorták a pappá válásom gondolatát. 1954-ben tettem le az érettségi vizsgát, azután egy évet otthon voltam. Ez idő alatt néhai plébánosom és édesanyám ösztönzésére visszakanyarodtam a gyermekkori álmomhoz, és 1955-ben, Márton Áron püspök börtönből való szabadulásának évében kértem a felvételemet a Gyulafehérvári Papnevelő Intézetbe. Be kell azonban vallanom, hogy egészen karácsonyig nem éreztem ott jól magam. De a papnövendékek különleges élményt nyújtó karácsonyi előadásának hatására végül is kimondtam az igent. Ez persze nem jelentette azt, hogy később ne lettek volna kételyeim a hivatással kapcsolatban. Szóval, igazából

a teológián átélt első élményszerű karácsony volt az a kegyelmi pillanat, amikor úgy éreztem, hogy az Úr engem is hív az aratásába.

– Talán legfőbb eszményképe Isten Szolgája Márton Áron. Találkozott vele személyesen?

– Nemcsak találkoztam a legendás hírű főpásztorral, de hat éven keresztül a közvetlen közelében éltem, sőt rendkívül igényes tanárként tanított is engem. Egész életemre kihatóan megérintette a lelkemet, és akárcsak társaimra, rám is felejthetetlen benyomást tett. Aztán ő is szentelt pappá 1961. december 8-án, immár hatvan éve. Ami nagyon megfogott engem – és másokat is –, az az elragadó és messzire sugárzó embersége. Dogmatikából többek között azt tanultuk a teológián, hogy

„gratia supponit naturam”, azaz a kegyelem a természetre épít, ami nem más, mint az emberi mivolt, maga az emberség. Ez egy olyan erős fundamentum, amire lehet építeni: magyarságot, kereszténységet, papságot is.

Nélküle, vagyis az emberség megléte nélkül minden lóg a levegőben. 

– Tizennyolc éves volt az 1956-os forradalom idején. Hogyan élte meg ezt az időszakot? 

– Tanáraink elővigyázatosságból nem tájékoztattak bennünket az anyaországban kirobbant forradalmi eseményekről. Így aztán az egész '56-os magyar forradalom úgy zajlott le, hogy csak utólag, napokkal később szereztünk tudomást róla. Ennek az lett az eredménye, hogy míg a kolozsvári protestáns teológiáról több tanárt és növendéket is letartóztattak szervezkedés gyanújával, illetve a forradalom iránti szimpátiájuk miatt, addig nekünk Gyulafehérváron békét hagytak. 

– Papi szolgálatának csaknem huszonöt esztendeje a totalitárius Ceaușescu-diktatúra idejére esett. Mégis, az erdélyi magyarság sokkal jobban megőrizte a hitét, mint az anyaországi. Hogyan volt ez lehetséges? 

– Egyszerűen úgy, hogy volt egy sziklaszilárd jellemű püspökünk, aki abszolút hiteles példaként állt előttünk, s akit ezért magabiztosan követhettünk. A kommunista állam által létrehozott és irányított, Magyarországon talán erőteljesebben elterjedt békemozgalom céljait csak alig néhányan tették a magukévá, így nem állt be lényeges törés, illetve szakadás a főpásztor és papjai között, vagyis sikerült megőrizni az egységet. 

– A kommunizmus idején hogyan élte meg a kereszténységét és a magyarságát?

– A hatósági zaklatásokból és a fenyegetésekből természetesen bőven kijutott nekünk. Itt most csak egyetlen, azóta közismertté vált esetet említek 1989-ből. Márton Áront 1939. február 12-én szentelték püspökké a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Ennek az eseménynek az 50. évfordulójára készültünk lelkesen, de az utolsó héten durván közbelépett a Securitate, s a fél éven keresztül gondosan előkészített nagyszabású ünnepség dugába dőlt, elmaradt, papoknak és híveknek egyaránt hatalmas csalódást okozva. Ez egy hétfői napra esett abban az évben, február 13-ra. Viszont február 12-én, vasárnap, éppen a püspökké szentelés naptári dátumának évfordulóján három paptársammal (Szakács Lajos, Kádár István és Vakaria Béla) az egyházi és az állami tiltás ellenére megtartottuk a megemlékezést a saját templomainkban. Ezért súlyos börtönt helyeztek kilátásba, de végül is csak Szakács Lajos és jómagam államsegélyének az azonnali megvonása lett a büntetés.

A kérdésére válaszolva, az elmondottakból talán kikövetkeztethető, hogy kereszténységemet és magyarságomat is mindvégig a hatalom fullasztó szorításában és szakadatlan gyanakvásában, ráadásul kettős – vallási és nyelvi – kisebbségben éltem és éltük meg. 

– Hogyan látja a saját szerepét a romániai rendszerváltozásban? 

– Akkor kaptam egy apró kis szerepet a romániai rendszerváltozásban, amikor 1988. augusztus 29-én tizennyolc paptársammal együtt

aláírtunk egy tíz pontból álló memorandumot, amelyben az erdélyi magyarság sürgősen megoldásra váró vallási és nemzetiségi sérelmeit nyíltan szóvá tettük. Ezzel a dokumentummal aztán le is dőlt főegyházmegyénkben a hallgatás fala, azon a februári napon, amikor Sinkovits Imre színművész a Kossuth Rádióban a magyarul értő világ füle hallatára a maga egyedülálló, öblös hangján beolvasta a szöveget.

Sajnos azóta vastagon befedte a felejtés pora ezt a jelentős erdélyi megnyilatkozást. Pedig, véleményem szerint, ha nem marad el az 1989. februári Márton Áron-ünnepség, akár szellemi nyitánya is lehetett volna a néhány hónappal később kirobbant temesvári karácsonyi forradalomnak.

– Ön az erdélyi magyar egyházi sajtó megteremtője; kiemelkedő szerepe volt a Keresztény Szó folyóirat és a Vasárnap című hetilap létrehozásában, illetve újraindításában. 1991-től hosszú ideig volt főszerkesztője mindkét orgánumnak.

– Vélekedésében van egy kis túlzás. Valóban részt vettem az erdélyi magyar nyelvű egyházi sajtó újraindításában, hiszen a negyven évig tartó kommunista érában a mi katolikus egyházunknak nem volt sajtója, az évenkénti falinaptárt s egy-két imakönyvet leszámítva. Áron püspök úrnak is felajánlották ugyan a lehetőséget, mint a protestáns egyházaknak, de kompromisszumok árán, s ő ezt nem vállalta.

Megkérdezte a rendszer ajánlatot tevő elvtársait afelől, hogy cenzúra lesz-e. S mondták, hogy igen. Mire a püspök: akkor mi megvárjuk azt az időt, amikor nem lesz.

Nos, ez az idő az 1989-es politikai változásokkal következett be. Rögtön a rákövetkező év januárjában össze is ültünk nálam néhányan (Bajor Andor, Fodor Sándor, Czirják Árpád, az akkori magyar vatikáni nagykövet, Keresztes Sándor és jómagam), s létrehoztuk a senkit ki nem rekesztő Keresztény Szót. Az alapító főszerkesztő Bajor Andor közismert író lett, aki író kollegáját, Fodor Sándort kérte föl felelős szerkesztőnek. Mivel Andor rövid idő után távozott az élők sorából, az akkori főpásztor, Bálint Lajos érsek engem nevezett ki főszerkesztőnek, s az ezzel járó feladataimat aztán tizenhat éven át végeztem. Szívesen emlékszem egy nagyon bájos epizódra, amely ma is megnevettet. Bejött a szerkesztőség hivatalába egy elegánsan öltözött hölgy, és egy ismeretlen valakire hivatkozva ingerülten sorolni kezdte a Keresztény Szó elleni kifogásokat. Andor egyszer csak rákérdezett: „Tessék már mondani, ki az illető, talán egy értelmiségi?” „Nem – hangzott rögtön a válasz –, hanem egy pap.” Nem kommentálom. A Keresztény Szó aztán nemsokára „megszülte” a hetenként megjelenő Vasárnapot.

– Miben látja a sajtóapostoli küldetés lényegét? 

– A közölt anyag életszerűségében, közérdekűségében, korszerűségében és hitelességében.

Nem elég sajnálkozni, és folyton csak szidni a sötétséget, hanem világosságot kell gyújtani. Talán József Attila szavai illenek ide: „Én nem azért jöttem, hogy bőgjek (…), hanem hogy tegyek.”

– Milyen érzés magyarnak lenni Kolozsvárott, ahol ma már kisebbségben van a magyarság? 

– Az elmúlt évben a Kolozsvár Társaság kulturális egyesület, amelynek magam is tagja vagyok, egy kötetlen, beszélgetős találkozót szervezett a székházában a városban élő nemzeti kisebbségi csoportok jeles képviselői számára. A zsidók részéről jelen volt a helyi rabbi, az örmények részéről egy korosabb örmény hölgy, a magyarok részéről pedig a város alpolgármester asszonya. Egy adott pillanatban magam is hozzászóltam a témához, s kezdésül éppen a 136. zsoltárból idéztem egy részletet, amely szerint a babiloni fogságba hurcolt zsidóktól, a szolgaságba taszított kisebbségi nép fiaitól azt kérik az elnyomók, hogy mintegy a szórakoztatásukra énekeljenek az otthoni dalaikból. A kérésre a zsoltáros így válaszol: „Hogyan énekelhetnénk az Úr énekét idegen földön?” Sőt, még esküt is tesz, mondván:

„Ha elfelednélek téged, ó, Jeruzsálem (anyaország!), száradjon el a jobb kezem! Tapadjon ínyemhez a nyelvem.” Nos, kisebbségiként én is valahogy hasonlóképpen érzek.

Mindaddig, amíg nem kérik, hogy még énekeljek is, tehát örvendezzek kisebbségi helyzetemben, addig jól érzem magma az „idegen” környezetben. Az erőszakos asszimilációt azonban elítélem, hiszen éppen annak következménye egy nagyon elszomorító temesvári eset. Baráti társaságban együtt ünnepelnek és szórakoznak román és magyar munkatársak, s a nagy hangzavarban egyszer csak megszólal a ház asszonyának ötéves fia: „Ugye, anyu, kisebb koromban én is magyar voltam?” Hát nem döbbenetes? A rendezvényről videó is készült. 

– A magyarság rohamosan fogy Erdélyben is. Mi lehet mégis a megmaradásának záloga? 

– A folyamat az előbb említett erőszakos asszimilációnak és az idő múlásának is a következménye. Hatékonyan csak a gyermekvállalás segíthetne. Márton püspök úrtól származik a korabeli és helytálló megállapítás: „Erdélyt nem a román katonák hódították meg, hanem a magyar édesanyák veszítették el, akik nem szültek elég gyermeket.” Feladatunk tehát nem a folytonos nyafogás és bőgés lenne, hanem az állapotbeli kötelességeink komolyan vétele és teljesítése.

– Mennyiben támaszkodik a világi hívőkre? Mi lehet a szerepük egy erősen elvallástalanodott közegben?

– Három kis létszámú közösségnek vagyok a lelkipásztora. A számbeli kisebbség önmagában is indokolja, hogy támaszkodjam a világiakra. Ők nekem különben önként, sokszor és sok mindenben segítenek, amit mindig a megbecsülés és a szeretet kifejezéseként élek meg. Persze nemcsak én, hanem példájuk nyomán a többiek, a kevésbé vallásosak is.

– Mit jelent Önnek a Parma fidei – Hit pajzsa kitüntetés? 

– Ez a díj megerősít a máig megtartott hitemben s abban a meggyőződésemben, amit XVI. Benedek a pápai szolgálata első ünnepélyes szentmiséjének prédikációjában, majd első németországi látogatása alkalmával így fogalmazott meg: „Wer glaubt, ist nie allein”, azaz:

Aki hisz, az soha nincs egyedül.

Mindenképpen szívből köszönöm a kitüntetést, illetve azt, hogy a díj története során most először a határon túl élő sorstársakra is gondoltak. A már említett 1989-es memorandumot aláíró erdélyi papok nevében veszem át a díjat, akiknek többsége azóta már meghalt. 

– Ha végigtekint az életén, hatvanévi papi szolgálatán, milyen érzések, gondolatok kavarognak Önben?

– Nagyon ellentmondásos világban élünk, hiszen a jelenlegi világméretű pandémiával kapcsolatban is mindent elmondtak már, és mindennek az ellenkezőjét is. Ezért egyre gyakrabban gyötör a kérdés, amit Madách Imre hatalmas színpadi művében, Az ember tragédiájában Ádám intéz Luciferhez, aki az űrbe röpíti őt: „Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?” A tökéletes választ persze senki sem tudja. Nagyjából ezer évvel Krisztus után, 1021-ben aránylag könnyű volt megmondani, milyen lesz a világ 1051-ben. Ám újabb ezer év teltével, 2021-ben fogalmunk sincs arról, mi lesz harminc év múlva. Hiszen csak egy évvel ezelőtt sem jósolhattuk volna meg, hogy az azóta több hullámban is berobbant és világszerte kegyetlenül pusztító koronavírus-járvány milyen ideg- és lélektépő élethelyzetet teremt.

Hívő emberként viszont továbbra is erősen hiszek a nap mint nap megtapasztalható isteni gondviselésben, a jó végső győzelmében s a halál után folytatódó életben. Mert az élet örök.

Él és élni akar – mondja Ady. A szeretet halhatatlan, a halál pedig csak a földi határt véglegesen lezáró horizont, amin túl még egyéb is van. Úgy, ahogyan azt a korintusiaknak írt első levelében Pál apostol mondja: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt” (1Kor 2,9).

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. február 28-i számában jelent meg.