Hiszek a Szentháromság egy Istenben – Előadás-sorozat a hit alapkérdéseiről a Pázmányon

„Istennek Szentháromságnak kell lennie ahhoz, hogy meg tudjon nyilatkozni a világban önmagaként, és önmagát közölni tudja az emberrel. Ehhez Istennek háromságos létűnek kell lennie” – kezdte előadását Görföl Tibor. Henri de Lubac SJ A keresztény hit című műve alapján arra mutatott rá, hogy a hitvallással kapcsolatban él egy közkeletű tévedés.

E szerint az apostolok összegyűltek Jeruzsálemben, elmondták mindazt, amit a hittel kapcsolatban fontosnak tartottak, a hitvallás pedig e tizenkét alaptételből állt össze. Ezt a meggyőződést vallották az egyházatyák is, például Szent Ambrus vagy Szent Ágoston. Szent Bonaventura és Nagy Szent Albert szerint az apostoli hitvallás tizenkét tétele az a tizenkét kő, melyre hitünket alapozhatjuk. Ennek bibliai előképe Józsue könyvében található: „Amikor aztán átmentek, azt mondta az Úr Józsuénak: »Válassz tizenkét férfit, egyet-egyet minden törzsből, és parancsold meg nekik, hogy vegyenek a Jordán medrének közepéből, onnan, ahol a papok lába állt, tizenkét igen kemény követ, s tegyétek le azokat azon a táborhelyen, ahol ezen az éjszakán sátrat üttök«” (Józs 4,1–3)

Görföl Tibor teológus szerint ez a meggyőződés lehet az oka annak, hogy a hitvallás valódi szerkezete háttérbe szorult.

Nem tizenkét egymás mellett álló tételről van ugyanis szó, hanem arról, hogy miként lesz a történelemből üdvtörténet.

Az első kételyek a 15. században merültek fel a hitvallás apostoli eredetével kapcsolatban, így Lorenzo Valla vagy Rotterdami Erasmus is arra hívta fel a figyelmet, hogy ezt a képet árnyalni kell. Ma már azon a véleményen vannak a teológusok, hogy az apostoli hitvallás alapja egy hármas szerkezetű, szentháromságos jellegű ősi római hitvallás. Ez a hármasság nemcsak a keresztségnél, hanem az evangéliumokban is megfigyelhető, Thomas Söding biblikus tudós szerint ugyanis már az Újszövetségben is láthatunk egyfajta narratív szentháromságtant. A keresztség esetében a hármas alámerítés a húsvéti szent három napra is utal, vagyis a megváltás reménye és a Szentháromság hite már a kezdetekben összekapcsolódott egymással.

Miért kell Istennek szentháromságosnak lennie azért, hogy meg tudjon jelenni a történelemben önmagaként? – tette fel a kérdést Görföl Tibor. Karl Barth svájci református teológus a kinyilatkoztatás eseményéből kiindulva állapította meg alaptételét: „Isten Úrként nyilatkoztatja ki önmagát”. Barth szerint amikor Isten megnyilvánul, mindig rejtve is marad.

A rejtett, felfoghatatlan és végtelen Isten valóságosan nyilvánul ki úgy, hogy segít az embernek e kinyilvánulást elfogadni. Rejtve marad, mint Atya, megnyilvánul, mint Fiú és mint Szentlélek segítséget nyújt.

A Szentlélek azt a csodát valósítja meg, hogy a kinyilatkoztatás eseményénél jelen lehetnek valódi emberek. Az emberi világban ugyanakkor a különbözőség egyben szakadást is jelent, ám Istennél a szentháromsági személyek különbözősége nem hordoz magában ilyen elválasztottságot. Barth arra is rámutat, hogy Istennel kapcsolatban újkori értelemben nem lehet személyről beszélni, helyesebb lenne a létmód kifejezést használni.

Hans Urs von Balthasar szerint Istennek Szentháromságnak kell lennie ahhoz, hogy meg tudjon mutatkozni számunkra önmagaként, de e mellett

ahhoz is háromságosnak kell lennie, hogy valamit teremteni tudjon úgy, hogy az ő végtelensége ne legyen korlátozva.

Ha Isten egy személyűként teremtene, akkor a világ csak ott létezhetne, ahol Isten nincsen, vagyis Istennek vissza kellene húzódnia ahhoz, hogy teret adjon a világnak. A háromságos Isten esetén lehetőség van arra, hogy a teremtés mintegy Istenben legyen. Balthasar szerint Istennek ahhoz is szentháromságosnak kell lennie, hogy végérvényesen és tartósan jelen tudjon lenni a történelemben, mert ha csak egy Isten lenne, akkor erre csak úgy lenne mód, ha Isten az anyagvilág részévé válna. Ez lehet az oka, hogy a tudósok szerint az egyistenhívő vallásoknál is meg lehet figyelni egyfajta belső differenciáltságot akkor, ha Isten és a világ kapcsolatáról szólnak. Ugyanakkor a szentháromságtannak az újkorban igen mostoha sorsa volt, Karl Rahner SJ például úgy látta, ha a keresztény gondolkodásból kivennénk a Szentháromságot, sok minden változatlan maradna.

Görföl Tibor Gisbert Greshake dogmatikus meglátására utalva kiemelte, hogy a szentháromságtan a létezők, az emberek közötti viszonyra is rámutat. Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi az emberi személy, akkor annak megválaszolásához szükség lesz a Szentháromságba vetett hitre. Saint-Thierry Vilmos középkori francia teológus jutott arra a következtetésre, hogy az ember a lelki fejlődés egy bizonyos pontján belekerülhet a szentháromsági személyek közötti viszonyba. Keresztes Szent János azt mondta, hogyha az ember igazán mélyen elmerül a szeretet lángjában, akkor az ember olyan közel kerül Istenhez, hogy maga is részt vesz a Lélek lehelésében.

Görföl Tibor szerint elgondolkodtató, hogy a nagy keresztény misztikusok nem érték be ennél kevesebbel. Párizsi Szent Mária (Maria Skobtsova, 1891–1945) a szeretetről szólva azt mondta, hogy a megtestesülés önkiüresítése nem Istentől idegen, másodlagos valóság, hanem olyasmi, ami a Szentháromságon belül is érvényesül, mert a szentháromságos személyek folyamatos lemondásban élnek a másik javára. A Fiú csak azt teszi meg a történelemben, amit a Szentháromság mindig is tett, ez pedig minden embert önzetlen, lemondó, nagylelkű szeretetre hív:

Semmi sem lehet annyira szent és értékes, hogy Krisztus szeretetének nevében ne kellene készségesen lemondanunk róla azok javára, akiknek szükségük van rá.”

Szerző: Baranyai Béla

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír