Hiszek a törődés erejében – Interjú Barlay Bencével, a ciszterci Szent Imre Gimnázium igazgatójával

– Mi vonzotta a tanári pályára?

– A családomban vannak pedagógusok, az apai nagynéném például történelem–földrajz szakon végzett, és iskolavezető is lett. A tanulmányaim során kikristályosodott, hogy ez az én utam, s attól kezdve töretlenül űzöm ezt a hivatást. Nagycsaládban nőttem fel, korán kerültem olyan helyzetbe, hogy kisebbekkel kellett foglalkoznom. A tanulás mellett tanítottam és korrepetáltam, ami mindig sikerélményt adott. Élveztem, hogy átadhatom azt a tudást, amivel rendelkezem. Ez az érzés egyre inkább megerősödött bennem, és

a tanítás végül a hivatásommá vált. Boldog embernek mondhatom magam: azt a küldetést teljesítem, amit örömmel végzek.

Barlay Bence, Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspökkel és Csák János kultúráért és innovációért felelős miniszterrel a Gelsey Vilmos-díj átadásán 2022. december 17-én, Szegeden, a Dóm Látogatóközpontban (Fotó: Gémes Sándor/Délmagyar)

– Mi az, ami a mindennapokban táplálja, élteti ezt a hivatást? 

– A pályafutásom különböző szakaszokra tagolódott. Négyszer voltam osztályfőnök. Fárasztó mivolta és minden nehézsége ellenére az osztályfőnökséget a tanári lét megkoronázásának tartom. Az ember 4–8 éven keresztül hathat gyerekekre, közösséget formálhat, felkészítheti őket a nagybetűs életre – ennél szebb küldetést nehezen tudok elképzelni. Ugyanakkor ez egy olyan foglalkozás, ahol az ember két végén égeti a gyertyát. Ha valaki jól végzi ezt a munkát, akkor a teljes személyiségét beleadja. Az évek előrehaladtával így szükségképpen erodálódik, nem véletlen, hogy a negyvenes-ötvenes éveiket taposó tanárok közül sokan hagyják el a pályát kiégés, megfáradás miatt.

A Szent Imrében a kollégákkal odafigyelünk és vigyázunk egymásra.

Százhárman vagyunk munkatársak, ezen belül nyolcvanketten tanárok. Olyan mentalitással működünk, hogy jó legyen ide nap mint nap bejárni. Az igazgatói iroda ajtaja mindig nyitva áll, ritka az a pillanat, amikor be kell csukni. Megtisztelnek a szülők, a kollégák és a gyerekek a problémáikkal, a kérdéseikkel, van, hogy tanácsot kérnek. Érzik, hogy itt törődnek, foglalkoznak velük. Több pénzt mi sem tudunk adni a pedagógusainknak, mint máshol, de több figyelmet igen. Minden tévhit ellenére az egyházi iskolai tanárok ugyanannyit keresnek, mint az állami fenntartású intézményekben dolgozók. A személyes törődésből nem lehet egzisztenciát építeni, de a kollégáim visszajelzései alapján ez mégis sokat számít.

– A kamaszok sokszor flegmák, de rajongani is tudnak. Mit kapnak tőlük?

– Sokan mondják, hogy a tanári lét nem az azonnali sikerek hivatása. Csak évekkel később, a gyerekek iskolai tanulmányainak befejezése után bizonyosodik be, hogy jól csináltuk-e, vagy sem. Aki fiatalok között él, az jól tudja, sokszor vannak olyan percek, amelyek mosolyt csalnak az arcára. Sikert élünk meg, amikor azt látjuk, hogy egy közösség szépen formálódik. És ott vannak a tanulmányi eredmények, a versenyek, azok a spirituális alkalmak, amelyekre nagy hangsúlyt helyezünk. Második éve működik nálunk a jezsuitáktól ellesett Parázs csoport, amelynek gimnazista tagjai örvendetes hitéleti megújulást hoztak az iskolába.

– Miben nyilvánul meg ez?

– A miskolci jezsuita gimnáziumban régóta hagyomány, hogy a gyerekeket bevonják a lelki alkalmak szervezésébe, például adventkor vagy nagyböjtben. A kortársaiknak ők tartanak foglalkozásokat. Elek László jezsuita atya vezetésével mi is tanuljuk ezt. Parázs csoportunk létszáma ötven fölötti. A nagyböjti és az adventi lelkigyakorlaton ezek a 15–18 éves fiatalok, akik módszertant, ötleteket, feladattípusokat tanultak, az osztályokban levezettek egy komplett délelőtti foglalkozást, ami katartikus élményt jelentett nekünk, tanároknak is. Ennek hatására felpezsdült az imaélet: a szünetekben tanárok, diákok betérnek a kápolnába, ahol a tanulók vezetik az imádságokat. Szükségünk volt erre, hiszen mi is küzdünk azzal, hogy a fiatalok lázadnak, és csökken köztük a hitüket gyakorlók száma. A Mathias Corvinus Collegium végzett egy elszomorító eredménnyel járó kutatást, amelyből kiderült,

az egyházi iskolák számának növekedése dacára az elmúlt tíz évben folyamatosan csökkent a magukat hívő, gyakorló katolikusnak tartó fiatalok aránya.

A Parázs visszaadta a reményünket, hogy fiataljaink között is munkálkodik a Szentlélek.

– Hogyan alakult a tanári pályája?

– A harminc évet két katolikus intézményben töltöttem. Egykori tanárom, Párdányi Miklós felesége meghívott a Don Bosco Katolikus Általános Iskolába. Ez nagyon szép tizenhat év volt az életemben, itt tanultam meg a mesterség csínját-bínját. Rendkívül jó, kreatív alkotócsapat volt a tanári kar. Közben német szakos tanár is lettem, és háromszor voltam osztályfőnök. A német nyelv elkötelezettjévé váltam, pont akkor, amikor kezdett leáldozni a német nyelvtudás iránti igény. A Don Boscóban sikerült ezt a trendet megfordítani, és a németet kedvelt nyelvvé tenni. Aktív volt az osztályfőnöki életem, kirándulásokon, kerékpártúrákon jártuk be az országot. A feleségemet is a Don Boscónak köszönhetem: egy ifjú egyetemista lány tért be egyszer tanítási gyakorlatra, s ebből szerelem szövődött, aztán pedig házasság lett.

– Hogyan került a ciszterci gimnáziumba?

– 2009-ben, a tanév végén felhívott Párdányi Miklós igazgató úr a Szent Imréből. Mondta, hogy szüksége lenne osztályfőnökre, német munkaközösség-vezetőre és földrajz–történelem szakos tanárra, hétfőre adjak választ… Korábban megfogadtam, hogy osztályfőnökséget nem hagyok félbe, s ehhez addig tartottam is magam. Egy hatodikos osztályom volt akkor, de tudtam, ha nemet mondok, a Szent Imrébe legközelebb már nem fognak hívni. Továbbá volt bennem kíváncsiság is, szerettem volna látni, hová fut ki, amit megalapozok az általános iskolai nyelvtanítással, és vágytam arra is, hogy érettségiztethessek. Hétfőn így végül igent mondtam, de ezt nagy vívódás előzte meg, hiszen a baráti kapcsolataim java része is a Don Boscóhoz kötött, több bérmagyerekem lett onnan.

Néhány év alatt aztán a Szent Imrében is sikerült visszatornázni a német nyelv presztízsét. Egy olyan osztályt vettem át, amelynek a népszerű osztályfőnöke külföldre távozott. Nehéz váltás volt ez a gyerekeknek, és akkor még nem tudtam, hogy nem én fogom végigvinni őket. Amikor nyolcadikosok voltak, 2012-ben igazgató lettem. Párdányi Miklós ekkor említette, hogy amikor a Szent Imrébe hívott, már az utódját kereste. Jó, hogy ezt nem mondta korábban.

Szerettem tanítani és osztályfőnök lenni, nagy dilemmát jelentett, hogy egy patinás, nagy múltú intézmény vezetését el merjem-e vállalni.

Volt egy évünk, amikor megálmodhattuk, milyen legyen a jövő Szent Imre Gimnáziuma, hiszen rengeteget változott az elmúlt időben az oktatás, a módszertan. A mai Szent Imré-s gyerekeket 38 fős osztályokban, teljes tanórákon lekötni nehéz, de szép vállalkozás.

– Milyennek álmodták meg a jövő gimnáziumát?

– Egy olyan helynek képzeltük el a Szent Imrét, ahol rengeteg lehetőséget igyekszünk nyújtani a gyerekeknek. Hisszük, hogy mindenkiben van valamilyen talentum, de nem biztos, hogy az tantárgyi stúdiumhoz köthető. A saját fiamat szoktam példaként említeni, aki a diákkamarai élet keretében itt kezdett programok szervezésével, rendezésével foglalkozni, s később ez hivatássá érlelődött benne. Nem felejtem el, amikor tizenhat évesen teaházat működtettek.

A Szent Imre délutánonként olyan, mint egy szabadidőközpont. 30-40 szakkörünk van a modellezéstől az újságíráson át a diákszínjátszókörökig, ezeket mind kollégák tartják. Áldott tehetségű tantestület adatott meg itt, a pedagógusaink a tanórákon túl is rengeteget tesznek a gyerekekért. Nyáron minden osztálynak tábora van, évközben egymást érik a különböző foglalkozások. Olyan kollégáim vannak, akik hajnalban elmennek a vágóhídra sertéstüdőért és -szívért, hogy boncolni tudjanak a tanórán. A könyvtárosaink csütörtökönként versenyeket szerveznek, észrevétlenül lopva be a gyerekek lelkébe a kutatás iránti vágyat, a könyvek szeretetét. Van egy nagyon sikeres prezentációs csapatversenyünk is a diákakadémián, hiszen a fiatalok most már jobban szeretnek csapatban dolgozni, mint egyénileg. Olyan ötleteket, kezdeményezéseket is felkarolunk, amikre mások esetleg azt mondanák, hogy felejtsük el.

Ha azzal jön egy gyerek, hogy szeretne európai parlamentesdit játszani, pulóvert tervezni vagy fagyizót működtetni, akkor mindenképpen megvizsgáljuk, tudunk-e erre lehetőséget teremteni.

Tavasztól őszig így hát fagyizónk is van. Ehhez a diákok kiváltják az egészségügyi kiskönyvet, a havi elszámolással pedig észrevétlenül megtanulnak egyfajta pénzügyi szemléletet, sőt, a munkához kapcsolódóan ételegészségügyi ismeretekre is szert tesznek. Ez a rengeteg lehetőség segít, hogy szépen kialakulhasson, kinek mi az útja.

– Az intellektuális képességek fejlesztése mellett milyen lelkületre nevelik a diákokat?

– A gyerekek szemét rányitjuk arra, hogy kivételezett helyzetben vannak, és ez együtt jár az elesettek iránti felelősséggel. A kötelező közösségi szolgálat még nem létezett, amikor nálunk már működött a Szent Erzsébet Szeretetszolgálat. Nem engedünk akármilyen szolgálatot végezni, csak az iskola által támogatott helyekre mehetnek a gimnazistáink. Hiszünk abban, hogy ezek a programok teszik őket felelős keresztény gondolkodású fiatalokká. Fontos küldetésünk, hogy érzékenyítsük őket a társadalmi felelősségvállalásra.

Szívet melengető érzés, amikor Szent Imré-s gyerekek roma fiatalokat korrepetálnak kitartóan egy tanéven keresztül, vagy amikor hajléktalanok gondozásában vesznek részt. Több hivatás született már ezekből a szolgálatokból.

– Ön milyen problémákkal találkozik a pedagógustársadalomban?

– Járom az országot a keletitől a nyugati végekig tanárminősítések, tanfelügyelet kapcsán. Vannak tények, amiket nem lehet vitatni. Meglehetősen öregedő a tanári társadalom, amit a fővárosban is tapasztalunk. Az is tény, hogy bizonyos hiányszakokra már lasszóval sem lehet embert fogni.

A tanárhiány most már nemcsak a természettudományos tárgyakat érinti, hanem a nyelveket és az informatikát is. A tanárképző szakokra minimális a jelentkezés, és az elmúlt tíz évben évről évre csökkent.

A bizonytalan egzisztenciát, a megbecsülés hiányát is meg kell említenünk. Ott van továbbá a tananyag, az alaptanterv kérdése. Ezek mind olyan problémák, amelyekkel komplex stratégiai szemlélettel kellene foglalkozni, és ez most fájóan hiányzik.

Híve vagyok a csapatmunkának, a közös alkotásnak, és bízom abban, hogy eljön az idő, amikor a tanári társadalom, a szakma képviselőit meghallgatva elkezdődik egy alkotófolyamat, amely kivezeti a közoktatás ügyét ebből a mély gödörből. Ellenkező esetben nem kell sokat várni arra, hogy akár a Szent Imre Gimnáziumban azt kelljen mondani a szülőknek, hogy bizonyos tantárgyakhoz nem tudunk szaktanárokat biztosítani. Soha nem érkezett még hozzánk annyi átvételi kérelem más iskolák diákjaitól, mint az elmúlt három hónapban; a számuk százas nagyságrendre tehető. Az indokok között a legfontosabb, hogy a felsőbb évfolyamokba járó gyerekeknek érettségi tantárgyakból sincs már szaktanáruk. Botorság lenne azt mondani, hogy ez a probléma csak a nehéz helyzetben lévő országrészekben merül fel. Jelen van a jó nevű fővárosi gimnáziumokban is.

Próbáljuk tartani a lelket a kollégáinkban. Korábban minimális volt a tantestületekben a fluktuáció, de ez most már nálunk is változott.

Főleg fiatal tanárok jutnak el odáig néhány év után, hogy nem látják a kiutat. Nagy a leterhelés, magasak az óraszámok. Tanárházasságban élek.  A feleségem heti 24-25 órában tanít, és ehhez hozzájönnek még a helyettesítések. Én a Szent Imrében lehetőleg nem engedem a tanári óraszámokat heti 22 fölé. Látom, milyen sokat jelent néhány tanóra különbség is. Az európai statisztikákban a magyar óraszámok nagyon magasnak számítanak. Nálunk, a Szent Imrében ráadásul magasak az osztálylétszámok, 36-39 fősek. Egy bontott óra 21 gyerekkel nálunk olyan, mint máshol egy teljes osztálynak tartott tanóra. Ma jóval nehezebb ennyi gyerekkel foglalkozni, mint tizenöt évvel ezelőtt.

– A diákok helyzetét hogyan látja?

– Az Élenjáró Gimnáziumok Igazgatóinak Grémiuma (ÉGIG) találkozóin havonta konzultálunk igazgató kollégáimmal az ország 15 kiváló gimnáziumából. Nyilvánvaló, hogy országos szinten a diákok a lábukkal is szavaznak, és tüntetnek. Van olyan iskola, ahol a diákok jóval több mint harmada érettségi után külföldön folytatja a tanulmányait.

Micsoda exodus ez, hogy vezetésre hivatott, tehetséges fiatalok mennek el nagy számban az országból?

Nálunk még viszonylag jó a helyzet, a tanulóinknak csak egy-két százaléka megy külföldre. Törekszünk arra, hogy állami finanszírozású képzésekhez segítsük hozzá a gyerekeket. Ehhez nagyon magas felvételi pontszámokat kell tudni elérni, magas színvonalú oktatásra van szükség. Szerencsére kevés az olyan diákunk, aki önköltséges képzésre jut be. Ez segít itthon tartani őket. De nálunk is évről évre mindig eggyel több a kifelé kacsintó diák. Az a küldetésünk, hogy keresztény mentalitással ennek a hazának neveljünk felelősséget vállaló, értelmiségi fiatalokat.

– Véleménye szerint mi az, amit már rövid távon feltétlenül meg kellene oldani ahhoz, hogy működőképes maradhasson a rendszer?

– A tanárok bérezésén változtatni kell. Egy igazgatónak nem öröm, ha azt látja, hogy a legtehetségesebb tanárai másodállásban dolgoznak azért, hogy megmaradhassanak a pályán, és el tudják tartani a családjukat. A terheléscsökkentés (tanároknál, diákoknál egyaránt) és az adminisztrációs feladatok mérséklése is sürgető. Úgy gondolom, a legfontosabb a partnerség és az emberszámba vétel, hiszek ezek erejében.

Az emberi szónak, a törődésnek katartikus hatása van, ezt éljük meg mindennap a kollégáimmal. Miért ne működhetne ez országos szinten is?

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. január 15-i számában jelent meg.