Hitetlenség – Kortárs filmek és a keresztény vallás

Ezt a jelenséget ma már mindenki – megváltoztathatatlannak látszó – tényként könyveli el, ám a vallás, a hit háttérbe szorulása számtalan problémát idézett elő. Mert nem valami járulékos, tulajdonképpen nélkülözhető elem tűnik el lassan a közösség és az egyén életéből, hanem maga a középpont, ami köré rendeznünk kellene az életünket. Vallás nélkül a társadalom csak tévelygő tömeg, a hit nélküli ember lelkén pedig egy nagy lyuk tátong, ahova bármi befészkelheti magát. A nyugati világ gondolkodását sok évszázadon át a kereszténység határozta meg, Európa kultúráját ennek ismerete nélkül nem is lehet megérteni. A látszat ellenére a keresztény vallás mind a mai napig jelen van a művészetben, így a filmekben is – ha másként nem, pont a hiányával. Az alábbiakban a 2000-es évek filmterméséből szemezgetünk, bemutatva néhány jellemző példát.

A hit nem opció

Kezdjük a végén! A legutóbb három filmről írtam a Mértékadóban, csak érintve a hit szerepét. Bár a Dögölj meg, szerelmem, a Ha tudnék, beléd rúgnék és az Érzelmi érték szereplői komoly külső és belső problémákkal küzdenek, lelki támaszt, erőforrást vagy megoldási lehetőséget csak a pszichológia és a művészet kínál számukra. Vagy sikerül ezek révén túljutniuk a válságon, vagy végképp elnyeli őket a mélység. Vagyis a hit nem opció, az ember életéből teljesen hiányzik, így a kilábalásban sem segíthet.

Jóllehet elsőre ellentmondásosnak tűnik, a kereszténység a legtöbb filmben, sorozatban leginkább úgy jelenik meg, hogy nincs is ott. A vertikális dimenzió nélküli létezés ábrázolásánál ugyanis az arra érzékeny szem és fül észreveheti a már említett lyukat, azt a lelki szegénységet, ami az evilágiság börtönébe zárja az embert. Korunk látás-, gondolkodás- és életmódja egy antropológiai tévedésen alapul – ez is megérne egy külön cikket –, ennek része az a felfogás is, mely szerint csak a horizontális a valóságos, minden más elmeszülemény vagy egyenesen tévedés. Az egyén bele lett dobva a létezésbe, magára lett hagyva, ezért egyedül kell szembenéznie a gondjaival. Az első két film esetében a főhősöket körülvevő emberek, családtagok sem tudnak segíteni, sőt, valamiképp ők is részei a problémáknak: „A pokol a többiek.”

Az Érzelmi érték szereplői mintha egy pillanatra rálelnének az elfelejtett hitre, vagyis inkább megsejtenék, hogy a lelkük mélyén ott lapul valami, ami támaszt nyújthat, ám végül kiderül, az ima csak pótcselekvés, a kereszténység pedig csupán egy feledésre ítélt hagyomány. De legalább e film hősei végül egymásra találnak.

Nyomokban vallást tartalmaz

A hit, a vallás a filmek és sorozatok egy részében amolyan mellékes, érdekes vagy humoros formában tűnik fel. Az is igaz, hogy a kereszténység ezekben csak valami külső elem, ami az emberi létezés szélén van. Díszlet csupán, amint azt a Méreg című film kapcsán is megjegyeztük. Taylor Sheridan egyik nagy sikerű sorozata 

Az olajügynök. Főhőse, Tom (Billy Bob Thornton) problémákkal telizsúfolt életének egyes pillanatait maga is nehezen viseli el. Pedig megszokhatta már a nehzségeket, hiszen az olajbányászat a világ legveszélyesebb foglalkozásai közé tartozik. Egy nap – éppen hazafelé tart az autópályán – még a megszokottnál is több baj ömlik a nyakába, ezért perlekedni kezd Istennel. Hirtelen megpördül előtte egy autó, aztán még egy – és ő belekerül egy közúti baleset kellős közepébe. Körülötte roncsok, ám sem neki, sem a járművének nem esik baja. A megdöbbent Tom így kiált fel: Uram, ez még tőled is sok!

A hit dimenziójának feloldódása ugyanakkor nem azt jelenti, hogy a lelkiismeret, a bűntudat is kiveszett volna a történetekből. Sőt, nagyon sok esetben találkozunk ezekkel. A filmművészet – még a populárisabb is – számol azért az emberivel: az esendőséggel, a sebzettséggel, a rossz döntés lehetőségével.

Az Odakinn (Outer Range) című misztikus sorozatban az anya (Lili Taylor) önmagát vádolja azért, amit a családtagjai elkövettek: az egyik fia felindulásból megölt egy férfit, az apa (Josh Brolin) pedig eltüntette a hullát. A nő templomba jár, és ez a közeg, az ott hallottak számadásra késztetik. Bár ez a szál nem tartozik a fő cselekményhez, mégis érdekes, ahogy a felelősségérzet és a vallás egymás mellé kerül.

Sok filmben a kereszténység sajátos módon jelenik meg, mégpedig a szertartások formájában. Esküvő, keresztelő, temetés – és néha a katolikus szentmise is feltűnik. Ám amit bemutatnak, még köszönőviszonyban sincs a valósággal. A pap öltözete, az elmondott szavak, azok sorrendje nem stimmel. Tanulságos, hogy az egyébként kiváló atmoszférájú, profi alkotások esetében sem helyeznek hangsúlyt erre. Pedig nem kellene ide szakértő, elég volna megkérdezni egy templomba járó stábtagot. Lehet, hogy nincs ilyen közöttük?

Az elnyomás jelképe

A több Oscar-díjat nyert Bűnösök megér egy hosszabb kitérőt, hiszen itt a kereszténység egy olyan oldalát mutatják be, ami bár jelen van a ma divatos értelmiségi megközelítésekben, csak ritkán beszélnek róla. A 30-as évek Amerikájában járunk. Egy bűnözésből élő fekete ikerpár (Michael B. Jordan) elhatározza, hogy létrehoz egy csehót. Éppen zajlik a nyitóbuli, amikor megjelenik az ajtóban három fehér farmer és bebocsátást kér. Bár nem engedik be őket, ott maradnak a környéken. A film ettől kezdve gengsztertörténetből horrorba vált. A fehérek ugyanis vámpírok, akik a kimerészkedő vendégeket megharapják, s így sorra átváltoztatják őket.

A 19–20. század fordulójának elfogadott áltudományos megközelítése volt az eugenika, melynek következményeit nehéz túlbecsülni. E felfogás gyakorlati megvalósítása több millió áldozatot követelt. Napjainkban a kritikai fajelmélet rejt hasonló kockázatokat. Eszerint a fehérek általában rasszisták, ez elválaszthatatlan része a gondolkodásuknak. (Ideologikus, „tudományos” szociológiai perspektívából a fehér jelző nem fajra, hanem a privilegizált státuszra utal, így maga is társadalmi konstrukció, ám az aktivisták által képviselt vulgarizált formájában erősen köthető az általában használt rassz fogalmához.) A filmben karakteresen jelenik meg a fekete-fehér megközelítés: miközben az egyik oldal védekezni próbál, addig a másik a megbékélésre és valamiféle testvériségre hivatkozva mindenkit át akar alakítani. Vagyis a vámpírság maga a „fehérség”. A két kultúra bemutatásában fontos szerepet tölt be a zene. Míg az egyik izgalmas, lüktető és életteli, addig a másik, a country melankolikus és elbágyasztó dallama maga is a becserkészés része.

A film végén a menekülő Sammie (Miles Caton) a Miatyánkot kezdi imádkozni, amibe bekapcsolódnak a vámpírok is. Vezetőjük magyarázatából az sejlik ki, hogy bár ők is átvették valamikor, az ima, vagyis általában a kereszténység – amely a fehér kultúra része – eszközként szolgált ahhoz, hogy a vámpírok ügye előbbre jusson. Ezzel áll szemben a feketék animista, ember- és természetközeli hite, amely a jelek szerint hatékony is. A kereszténység elterjesztése ezek szerint egyfajta hatalmi eszköz volt, melynek segítségével a kiváltságos fehérek kordában tudták tartani azokat, akiket el akartak nyomni. Ugye ismerős valahonnan ez a felvetés?

Az ördög mindig érdekesebb

Ralphnak (Eric Bana) különleges érzéke van ahhoz, hogy megtalálja a bűnt és a bűnöst. Egy nap egy olyan esettel találkozik, amely nem hasonlít semmire, amit eddig látott. A nyomozás során kénytelen igénybe venni az extravagáns pap, Mendoza (Edgar Ramirez) segítségét, aki felvilágosítja: itt bizony magával a gonosszal van dolguk. A Távozz tőlem, sátán! története nem sokban különbözik a korábbi ördögűzős filmekétől. Ebben is megjelenik a katolikus hagyomány – legalábbis a démonokra vonatkozó része. Az különösen érdekes, hogy Ralph csak akkor tudja felvenni a harcot a gonosszal, ha előtte nemcsak szembenéz a saját bűneivel, hanem meg is gyónja azokat.

Nem ritka az olyan film vagy sorozat sem, amelynek egyes elemeit a katolikus szem egyenesen szentségtörésnek látja. Ezek közé tartozik a Mise éjfélkor, ami maga a megfilmesített blaszfémia. Egy szigeten fekvő falu papja elutazik. Nemsokára egy fiatal lelkipásztor jelenik meg helyette, aki rendkívüli érzékenységgel lát munkához. Elsőre úgy tűnik, olyanokat is vissza tud csábítani az egyházba, akik addig hallani sem akartak erről. Ám lassan kiderül, sikere mögött valami titokzatos erő lappang.

Ez a sorozat minden elemében profi, a párbeszédek izgalmasak, a színészi játék is magával ragadó. Csak hát a történet! Erről csak annyit, hogy a katolikus hit egyik lényeges elemét, a szentáldozást értelmezik át sajátos módon az alkotók. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a számtalan vallás, felekezet közül a filmkészítők vajon miért pont a katolikus kereszténységről érzik úgy, hogy cibálhatják, rángathatják – horribile dictu – gyalázhatják kedvükre. Ha egy papi személy negatív szerepben tűnik fel, az szinte mindig katolikus. Ha szétlőnek egy templomot, biztosra vehetjük, hogy az is katolikus. Lépten-nyomon Voltaire szavai juthatnak eszükbe: „Écrasez l’infâme.”

Egyre-másra filmesítik meg a rendkívül népszerű Jo Nesbø műveit. A Harry Hole című új sorozat a norvég író Boszorkányszög című regényén alapul. A bűntudat itt is fontos szerepet játszik – Harry (Tobias Santelmann) vétkesnek érzi magát kolléganője halálában –, a megoldás számára ez esetben az alkohol. A filmnek van egy sajátos misztikus jellege, ám a keresztény jelképek itt csak másodlagosak. A címben említett pentagramma is csak látszólag utal valamiféle sátánira, hiszen nincs különösebb oka annak, hogy a megszállott sorozatgyilkos pont ezt választja terve alapjának. Úgy tűnik, itt már az ördögi is csak díszlet. Mintha azt üzenné a sorozat, hogy a gonoszban nincs semmi transzcendens. Az ember az, aki rossz választ ad egy valós problémára.

Az ördög, a gonosz mindig érdekes, legalábbis érdekfeszítőbb a hitre alapozott jóságnál. Ám azért természetesen a szeretet, a megbocsátás, a felelősségvállalás és sok más erény is feltűnik a filmekben – csak éppen profán szemszögből. Ritka, mint a fehér holló az olyan történet, amelynek szereplője azért változik meg, úgy lábal ki a válságból, hogy rátalál Istenre, netalántán Jézus Krisztusra. Azt állítva a középpontba, akit az megillet.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. április 19-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.