Glattfelder Gyula püspök a 20. századi magyar történelemben – Zombori István előadása

A professzor bevezetőjében kiemelte: előadása címének első része Glattfelder Gyula (1874–1943) püspöki jelszava. Az egykori csanádi püspök, élete utolsó évében kinevezett kalocsai érsek – de betegsége miatt ezt már nem tudta betölteni – a 20. századi magyar egyháztörténelem egyik meghatározó személyisége volt.

Glattfelder Gyula pesti polgári családból származott, és az egyik legnagyobb magyarnak tekinthető, bár az édesanyja német volt. 1896-ban szentelték pappá. Rögtön nagy lelkesedéssel kezdett el foglalkozni a fiatalsággal. Négy év múlva, 1900-ban tűrhetetlennek nevezte, hogy a fiatalságot mindenféle ateista, liberális nézetekkel traktálják, még az egyetemeken is, ezért szükséges, hogy az ifjúságot ráébresszék a magyar, katolikus, keresztény hit fontosságára. Fölvetette: létre kellene hozni a Szent Imre Kollégiumot, ahol a fiatalok megfelelő környezetben tanulhatnának, elsősorban a polgárság, a középréteg gyermekei, akiknek a szülei egyébként anyagilag nem tudták volna taníttatni őket.

Glattfelder Gyula (középen) (Fotó: Szeged–Csanádi Püspöki Levéltár)

Zombori István rámutatott: Glattfelder Gyula mindig reálisan gondolkozott, ha valamilyen ötlete támadt, alaposan végiggondolta, hogyan, miből lehetne azt megvalósítani. E jó értelemben vett földhözragadtsága hasznára vált annak a közösségnek, intézménynek, amelynek az élén állt. A Szent Imre Kollégium létrehozásához nem kért senkitől pénzt, mondván: nem tudja, sikerül-e a megvalósítás. Ezért kicsiben, a saját pénze segítségével kezdett hozzá a megvalósításhoz.

Az Üllői úton béreltek egy, majd két lakást. A dolognak híre ment, egyre több támogatójuk akadt, így aztán 1906-ban nekiláthattak egy saját, önálló Szent Imre Kollégium építésének, az akkori Fehérvári, később Horthy Miklós úton. Ma műegyetemi kollégiumként működik a hatalmas, négyemeletes épület a Bartók Béla út 17–19. szám alatt. Glattfelder Gyula naplójában felidézi, hogy a „nagyszabású” Szent Imre Otthon létrejöttét „anyagilag, de főleg vallásilag és erkölcsileg beláthatatlan fontosságú és hasznosságú” intézménynek nevezte, „ahol a magyar katolikus főiskolai ifjúság nevelkedik, s hol bármily jellegű egyetem káros tanítását a keresztény katolikus élet és szellem ellensúlyozza”.

Glattfelder Gyula ifjúságpasztorációs tevékenységének természetesen híre ment, ezért már 1911-ben kinevezték püspökké, mégpedig Temesvárra, a Csanádi Püspökség élére. Ekkor ő a Magyar Katolikus Püspöki Kar legfiatalabb tagja volt, mindössze harminchét éves. Egy tősgyökeres pesti ember, akit elküldtek Temesvárra, az ország déli részére, az egyik legnagyobb területű, nemzetiségileg legsokrétűbb püspökségébe, románok, szerbek, németek, szászok, szlovákok, csehek, magyarok, de még franciák és spanyolok, sőt néhány faluban bolgárok is éltek itt. Előtte három évig Csernoch János volt a csanádi püspök, akiből ekkor kalocsai érsek lett. Temesvár abban az időben az ország egyik ledinamikusabban fejlődő városa volt, és ebben jelentős szerepet játszott a tőkeerős német polgárság.

Zombori István professzor kifejtette: az új püspök egyik legfontosabb feladatának tekintette, hogy erősítse a magyar hívőket, ehhez pedig jó papokra volt szükség. Már egy év múlva, 1912-ben bejelentette, hogy egy nagy, új papi szemináriumot épít, mivel a korábbi épület olyan nyirkos, vizes volt, hogy oda nem lehetett növendékeket fogadni. Megegyezett a város kiváló polgármesterével, Telbisz Károllyal, és hamarosan elkészült a hatalmas, gyönyörű szeminárium, Foerk Ernő tervei alapján.

1913. november 5-én, Szent Imre napján helyezték el az alapkövet, és tíz hónap múlva, 1914 szeptemberében a kispapok bevonultak az elkészült épületbe, amely a kor legmodernebb épülete lett. 1914 júliusában kitört az első világháború, hamarosan ezrével jöttek a sebesültek. Temesvárott is ideiglenes katonai kórházakat nyitottak az ellátásukra, így a püspöki palotában is. A püspök beköltözött a rektor helyére a szemináriumba, és 1916 nyaráig ott lakott.

Jellemző Glattfelder Gyulára, hogy még a háborús helyzetben is nemcsak a jóra, de a szépre is törekedett: felkérésére a gödöllői művésztelep két tagja, Körösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor kifestették a szeminárium két hatalmas termét; az egyik a kápolna lett, a másik a díszterem. A kápolna üvegablakát a különböző szentekkel Róth Miksa készítette el. A korabeli magyar művészeti sajtó csodálatosnak minősítette az épületet, a marosvásárhelyi kultúrpalota után Erdély második legszebb épületének nevezte.

A történész előadó kitért a Trianon utáni helyzetre is. A román állam azonnal fölszámolta a közigazgatást, az ezzel összefüggő dolgokat, de az egyházakkal nem tudta ezt tenni. Ott volt azonban a másik félelmetes ellenség, a román államvallást megtestesítő, kérlelhetetlen ortodox egyház. Trianon előtt alig néhány ezer katolikus élt Romániában. A békediktátum után rögtön lett négy katolikus püspökség, a szatmári, a nagyváradi, a gyulafehérvári és a csanádi, több mint egymillió katolikussal, plusz még egymillió az odacsatolt, magyar, vagy részben magyar görögkatolikusokkal. Mivel Széchényi Miklós nagyváradi és Majláth Gusztáv erdélyi püspök is visszahúzódó természet volt, Glattfelder Gyula lett a romániai katolikusság elismert vezetője, sőt még a görögkatolikusok is őt kérték fel az állásfoglalások megfogalmazására.

Zombori professzor rávilágított: a Trianon után létrejött államok fölvették a kapcsolatot a Vatikánnal, így minden országba megérkezett a nuncius is, vagyis az állam nem ronthatott neki durván a katolikusoknak. Glattfelder nagyon helyesen kiváló kapcsolatot épített ki Francesco Marmaggi bukaresti nunciussal, és amikor a katolikusokat támadás érte, segítségével próbálta a katolikusok jogait megvédeni.

1921 nyarán azonban a román parlament elfogadta a földreformtörvényt, amelynek értelmében nemcsak a földbirtokokat vehetik el, hanem a különböző ingatlanokat is. Ez alapjában az egyházakat érintette. A földreform végrehajtása 1922 szeptemberében indult el. A román földművelésügyi miniszter Temesvártól nem messze ünnepelte meg a földkiosztást, és meghívta ide Glattfelder püspököt is. Ő azonban visszaírta, hogy nem hajlandó azon részt venni, mert ez valójában az egyházi birtokok elvétele, ami ellen ők hiába tiltakoztak. Kiadott egy körlevelet is, amelyben megtiltotta a papjainak, hogy egy ilyen ceremónián részt vegyenek. Ebből hatalmas botrány lett. A románok követelték, hogy „ezt a püspököt” azonnal börtönözzék be, vagy utasítsák ki az országból.

A nuncius sorra küldte a jelentéseit Rómába, hogy ez a helyzet tarthatatlan. Zombori István emlékeztetett rá: Trianon után a hatalmas Csanádi Püspökség mintegy 260 plébániájából 153 maradt Romániában, 62 került Jugoszláviához, és 33 plébánia Magyarországhoz. Ebbe beletartozott Szeged és Makó is. 1923. február 17-én megérkezett XI. Piusz pápa levele, amelyben felszólította Glattfelder Gyulát: püspöki székhelyét helyezze át a magyarországi püspöki területre. A főpásztor levélben köszönt el híveitől, és ebben világi erők kényszerítéséről ír. Visszautasítja a „rövidlátó” erők ellene fölhozott vádjait, és így fogalmaz:

„Akik azt kívánják az elnyomottaktól, hogy bilincseiket örömmel rázzák és kizsákmányolóik nagylelkűségét magasztalják, azoknak az ókori kelet satrapái és szolganépei között kell a lelkek békéjét keresni, de ne csodálják, ha a civilizált népek eszméinek önérzetes hordozói félreállnak és átengedik a történelem formálását olyanoknak, akik nem lélekkel, hanem pöröllyel és dinamittal dolgoznak. De nyilvánvaló lesz, hogy Krisztus Anyaszentegyházán nemcsak földi hatalmasok, nemcsak történelmi alakulatok, de a pokol kapui sem vehetnek erőt.”

Ennek a dokumentumnak az lett a következménye, hogy Glattfelder püspök március 23-án kapott egy levelet a helyi Securitatétől: negyvennyolc órán belül hagyja el Romániát. Így aztán

a főpásztor március 25-én egy szál bőrönddel felszállt a vonatra, és elhagyta Romániát. Jellemző rá, hogy hajnali négykor még misézett a kápolnájában, és három diakónusát pappá szentelte.

A vonat Budapestre vitte, majd onnan Szegedre, ahol hatalmas ovációval, örömmel fogadták, éreztetve vele, hogy őt, mint a város püspökét, Szent Gellért utódját, nagy szeretettel és tisztelettel várják.

Előadásának végén Zombori István kiemelte: Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök 1927-es halálát követően Glattfelder Gyula lett az, aki az Egyházat képviselve, megfelelően reagált a különböző helyzetekre, ügyekre. 1938-ban megjelent a Hősök és szentek című kötete, amelyben azt írja:

„Ma új barbárságot hirdetnek, s az ősi keresztény értékek és alkotások hitelének lerontásával kívánnák ránk kényszeríteni és a világra. Kelet felől minden műveltségnek és emberiességnek oly pusztító áradata fenyeget, amelyhez a tatárjárás sem volt fogható, mert a bolsevizmus megalázó merényletei mellett még Dzsingisz kánok kegyetlenségei is ártatlan gyermekjátékok.”

Néhány sorral lejjebb ezt írja: „Amikor pedig ez újkori tatárjárással szemben egy másik barbárság a kíméletlen ököljog érvényesítésével és szintén a lélek jogainak tagadásával kíván segíteni, de maga is csak rombol és eszményiséget tipor, úgy értse meg mindenki, hogy semmiféle szélsőségben és felelőtlenségben nincs menedék, hanem csak az igazság és szeretet krisztusi evangéliumában, melyet az Úr apostolai életükkel igazoltak, s melyet a mi nemzetünk apostola a hősök erejével és komolyságával oltott be a magyar életbe.”

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír