Hitünk szent titka – Szabó Ferenc SJ sorozata az Eucharisztiáról

1938. május végén rendezték meg Budapesten a 34. Eucharisztikus Világkongresszust, amely a háború előtti magyar katolicizmus legkiemelkedőbb eseménysorozata volt; méreteiben és pompájában az 1896-os millenniumhoz hasonlítható. E világkongresszus szerves része volt az 1938-as Szent István-évnek, amelyet első szent királyunk halálának 900. jubileumán tartottak. Így „kettős szentév” képezte a hitbuzgalmi és hitéleti keretét a nemzeti és az egyházi ünnepségsorozatnak – ennek egyik csúcspontja volt a május végi eucharisztikus világkongresszus, a másik az augusztus 20-i Szent István-ünnepség (vö. Gergely Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon, 1919–1945, 232. o.) A kettős szentév célja az volt, hogy elősegítse a katolikus magyarság lelki megújhodását. A világegyház, a Szentszék kitüntető figyelme annak a keresztény és nemzeti Magyarországnak szólt, amely „két pogány”, a bolsevizmus és a nácizmus ellenében a hit bástyájának bizonyult. XI. Piusz pápa bíboros államtitkárát, Eugenio Pacellit küldte el legátusként Budapestre, aki egy év múlva XII. Piuszként kezdte meg pápai szolgálatát. Rajta kívül 14 bíboros, 48 érsek és 197 püspök jött el Magyarországra a világegyház különböző országaiból. (...)

A 2020-ra meghirdetett, majd a pandémia miatt elhalasztott, most szeptemberben tartandó budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus természetesen nem mérhető az 1938-as „diadalmas, hódító” ünnepségeihez.  Az ezredforduló után a globalizálódó világban a világegyház új korszakba lépett, most fokozottan súlyos válságot él át az egész világgal a pandémia csapása miatt. De az Egyház hajója a viharban küszködve sem merül el, mert hisszük Ferenc pápával, hogy a feltámadt Krisztus Szentlelkével jelen van küzdő, szenvedő Egyházában, biztat Bennünket: „Ne féljetek, kicsiny hitűek!” És lecsendesítheti a vihart egyetlen szavával. Szentatyánk a hit, remény, szeretet megújítására és megtérésre szólít bennünket; és mivel csak Isten kegyelmével lehetséges, a legfontosabb: kérni a mindeneket megújító Szentlelket. Ezt a kérést mennyei  Atyánk mindig meghallgatja.

(...)

Dienes Valéria (1879–1978) filozófus és lelki író, Henri Bergson tanítványa lelkesen fordította Teilhard de Chardin műveit, és maga teremtette meg e rokon gondolkodók között azt az „eszméletcserét”, amelyből saját eucharisztikus misztikája kibontakozott.

„Nincsen a léleknek fontosabb pillanata, mint mikor az Eucharisztia előtt térdelsz – olvasható Dienes Valéria az Eucharisztia megéléséből született eszmélődéseiben. – Úgy menj a templom felé, akár napi szentmisékre mégy, akár pusztán és egyszerűen az Ő látogatására indulsz, hogy most életednek legfontosabb pillanatai következnek. Az, amit most majd átélsz, az dönti el sorsodat, mert ezek az átélések fognak majd kifényleni, kigyúlni abban az utolsó és legelső pillanatban, melyben az Úr végigsimítja Tekintetével befejeződött életedet. Ezek a pillanatok fognak összenőni egyetlen természetfölötti valósággá, mely beszélni fog rólad, ezek a pillanatok összeforrva, egyetlen dallá szövődve, mint életeddel kitermelt hangszer, fogják elkezdeni azt a Dalt, melyet a testedtől megfosztott lelked intonál majd halálod pillanatában az Úr előtt.

Nincsenek ezeknél fontosabb pillanataid, míg »idelent« vagy, addig ezek a pillanatok tartják egyensúlyodat. Ezek lelked épületének tartóoszlopai, ezek azok az összefoglaló erők, melyek rendet, harmóniát teremtenek benned, akár tudod ezt, akár nem. Ha az emberek tudnák, mit jelent számukra odatérdelni az oltár elé, ha tudnák, mi várja ott őket »örökkévalóságukra«, ha tudnák, hogy milyen nevelésen megy keresztül a lelkük, míg akár önfeledten ott térdelnek, akkor minden katolikus templom zsúfolva lenne adorálókkal.”

A teljes előadás leiratát ITT olvashatják.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó (archív): Merényi Zita

Magyar Kurír