Hitünket és reményünket erősítő előadás – Meskó Zsolt történelmi misztériumjátéka Vácott

A darab írója és rendezője is Meskó Zsolt volt; a koncepció kigondolója és megfogalmazója Gáborné Haáz Andrea.

A dráma 14 képben tekinti át a Váci Egyházmegye történetét a Szent István-i alapítástól kezdve a tatár- és törökdúláson keresztül a többszöri újjáépítésen át az 1950-es évekig, az egyházüldözés időszakáig.

A színen feltűnnek történelmi szereplők – többek között Szent István és Szent László, Báncsa (Váncsa) nembeli István, Brodarics István, Báthori Miklós, Migazzi Kristóf, Pétery József váci püspökök. Felidéződik a kevésbé ismert Berkes András püspöki helynök alakja is, akinek múlhatatlan érdemei vannak a török pusztítás utáni váci újjáépítésben. Megemlékezik a darab a Tanácsköztársaság idején a vörösterrornak áldozatul esett két katolikus pap, Kósa József és Hornyik Károly vértanúságáról, valamint az 1950-es évek utolsó ismert mártírhalált halt lelkipásztoráról, Kenyeres Lajos tiszavárkonyi plébánosról is.

Meskó Zsolt darabjának három központi szereplője van: az Angyal (Kriszt László; hangja: Takács Bence Ervin) és két 18–20 év körüli fiatal, egy Lány (Együd Anna Mikolt; hangja: Homai-Bálint Kornélia) és egy Fiú (Gyarmati Pál Gergely; hangja: Kalecz Ábel).

A dráma alaphangját rögtön az elején megadja a Boldogasszony Anyánk című Mária-himnusz felcsendülő dallama. Érezzük, hogy ma este valami különleges élményben lesz részünk.

A darab alapszerkezetét a hagyományos misztériumjáték határozza meg, ez szolgál mintaként: a kortárs szereplők belekerülnek a történelembe, így Jézus Krisztus történetébe is. Van egy vezető útitárs, mint Dante Isteni színjátékában Vergilius. Ám a konkrét példa Madách Imrétől Az ember tragédiája: ott Lucifer vezeti végig a történelmen az első emberpárt. Meskó Zsolt darabjában a Szentháromságos Isten közvetlen közelségében élő Angyal teszi ezt két mai fiatallal, akik rácsodálkoznak arra, hogy már ezeréves az egyházmegyéjük. Szeretnék jobban megismerni a múltját. Az Angyal végigélte ezt az ezer évet, és látta kibontakozni az egyházmegye történetét. Madáchnál tézis és antitézis váltja egymást, az eszme folyton elbukik. A krisztusi tanítás Meskó darabjában sem tud időről időre érvényesülni, de mindig jön egy újabb ember, aki felvállalja és megújítja.

Az Angyal nem szépíti meg a múltat a két fiatal előtt. Az ezer esztendőt végigkísérik a gyilkos háborúk, harcok; az egyházmegyét – és így természetesen az egész országot is – feldúlják a tatárok, a törökök; szinte gyarmati sorba taszítanak minket az osztrákok, a németek, az oroszok, de belharcok és vallási viszályok – katolikusok és protestánsok között – is rombolják az életünket.

A dráma vegyíti a fikciót a történelmi tényekkel, így stílusában is a misztériumjátékot a tandrámával, anélkül, hogy didaktikussá válna. Ebből adódóan viszont fontos adatokat is megtudunk: így például a tatárjárás után több mint száz papból csak nyolc maradt életben, „a többi, a népével halt, a tatár kard alatt”. A törökök 150 éves magyarországi uralmának végén pedig 73 helységben csak 13 felszentelt pap akadt, a több mint 100 ezerből csupán 13 ezer hívő maradt. Ráadásul „Luther protestáns eszméi is terjedtek, és a katolikus hit elapadt”.

A helyzet reménytelennek látszott, de Jézustól tudjuk: ami embernek lehetetlen, Istennek lehetséges. Ebben a helyzetben az Egyház létrehozta a licentiátusi rendszert, amely nagyon hasonlít a mai diakónusi rendszerhez. A licenciátusok házas férfiak voltak, kiképezték őket a hívő közösség vezetésére: együtt imádkoztak a hívekkel, temettek, eskettek. A Váci Egyházmegyében harminckét licenciátus tevékenykedett. Ők tartották életben az emberek hitét, hiszen alig voltak papok, akik járhatták volna a vidéket. Helyettük harminckét családapa, világi hivatással bíró ember tette ezt, akik egy válságkorszakban ráébredtek arra, hogy feladatuk van az Egyházban.

A dráma mind a tizennégy jelenetében a legválságosabb, legreménytelenebbnek látszó pillanatokban felbukkan egy vezető személyiség, aki a rombolást követően elindítja az újjáépítést, lelki erőt, hitet ad másoknak. Ők azok, akik világító fáklyaként mernek nagyot álmodni, és cselekedni is, lehetőségeikhez képest a legjobbat, legtöbbet. Bátorság, de mellette az alázat is jellemző rájuk: az, hogy mindent Isten kegyelmének tulajdonítanak. „Azt, hogy e jelképet én viselhetem, királyi trónom csak Istennek köszönhetem” – mondja államalapító királyunk, Szent István. A 11. században élt, Vác nevű bölcs remete és próféta, akihez hercegek, zarándokok is elgyalogolnak, így fogalmaz:

Nem én látok, az Isten szól velem, s ha bölcsnek látsz, az csak a kegyelem.”

Báthori Miklós püspök pedig visszautasítja, amikor egy férfi mindenhatónak nevezi: „Állj! Csak egy a Mindenható, ez a megszólítás nem a püspöknek való!”

A darab címe nem véletlenül Együtt építjük! Az egyik jelenetben az Angyal így inti a két fiatalt:

Nem csak jogaid, feladatod is van az Egyházban. Jézus küldött, legyen minden nép az ő tanítványa. Tettél-e ezért már valamit az életedben?

Továbbadtad-e már hited, vagy csak élsz félelemben?... Rajtad múlik, hogyan éled. Jézus szavát érted, vagy csak féled.” Az Egyházban mindenkinek megvan a maga feladata, papnak, világi hívőnek egyaránt. A lényeg, hogy mindenki végezze el azt, ami ráméretett. Bontakoztassa ki Istentől kapott karizmáját.

A rengeteg szörnyűséget, öldöklést látva természetesen a két fiatalban is fölvetődik a kérdés: „Hol az Isten ilyenkor? (...) Miért a bűn, a gyilkos halál, hol az Isten szeretete, mely véd s ránk talál?” Az Angyal válasza: „Szabad akaratot kapott az ember.” A Teremtő olyannyira tiszteletben tartja legfőbb teremtménye szabadságát, hogy „szabadon szembeszállhat az égi szellemmel.” Az Angyal hozzáteszi ehhez, Szent Pál apostol szellemében:

Ma még csak tükör által homályosan látunk, de nem a földi horizont a végső határunk.”

Fentebb említettük Az ember tragédiája című drámai költeményt. Madách Imrénél Ádám kísérőjének, az Isten ellen lázadó angyalok vezérének, Lucifernek célja, hogy bemutatva a történelmi folyamatokat, a szép és hangzatos eszmék eltorzulását, teljesen elfordítsa Ádámot Istentől, és a totális reményvesztettség állapotába taszítsa. Terve már-már sikerül, hiszen az eszkimó színt követően az ember borzalmas eltorzulását látva Ádám öngyilkosságra készül, és ettől csak Éva örömteli bejelentése tántorítja el: „Anyának érzem, ó, Ádám, magam!”

Mindezzel szemben Meskó Zsolt darabjának Angyala egyfajta anti-Luciferként viselkedik. Végigvezeti a két fiatalt a Váci Egyházmegye ezeréves történelmén, feltárja előttük a szörnyűségeket, de minden kép végén felvillan a remény: ha megtesszük az életben mindazt, ami erőnkből telik, és tekintetünket az ég felé emelve töretlenül bízunk Istenben, érhetnek ugyan kudarcok bennünket, padlóra kerülhetünk, de a bukásunk soha nem lesz végleges. Az Angyal a hitet és a reményt növeli a fiatalokban az ezeréves múlt felidézésével.

Az előadás intenzitása lenyűgöző; csakúgy a szöveg, a zene, a mozgás (táncjelenetek, pantomimszerű mozzanatok, vonulások) teljes összhangja. Annak ellenére, hogy az elénk tárt történetben nincsenek váratlan fordulatok, figyelmünk egyetlen pillanatra sem lankad. Bámulatos, hogy nincs lazítás, az 540 szereplő közül mindenki pontosan tudja a feladatát; a nézőtérre is átsugárzik, hogy a színpadon lévők mennyire komolyan veszik küldetésüket. Az ősi színházi mondás jut eszünkbe:

nincsenek kis és nagy szerepek, csak jó és rossz színészek. Itt mindenki jó – egyformán fontos láncszem.

Az ember nem is tudja, melyik a nagyobb csoda: az, hogy ennyien jelentkeztek, hogy szerepelni szeretnének a darabban, vagy az, hogy ilyen gördülékenyen ment minden a színpadon.

A misztériumjáték végigkisérő zene tökéletesen fejezi ki az ezer esztendő sokrétűségét: régi himnuszunk, a Boldogasszony Anyánk; Kölcsey nemzeti imádsága; az eucharisztikus kongresszus himnusza; egyházi népénekek, Beethoven, csárdás és a dráma zeneszerzőjének, Derzsi Györgynek a klasszikus és modern zenei dallamot váltogató kompozíciói mind-mind fontos értéke az előadásnak; nem beszélve a jelmezek korhűségéről, változatosságáról. A zsoltárrészletek előadásában közreműködött a Váci Székesegyházi Kórusiskola Ifjúsági Énekkara. Karvezetők Acsainé Dávid Ágnes és Varga László voltak.

A misztériumjáték végén a két fiatal átnyújtja a feszületet Marton Zsolt váci megyéspüspöknek, aki meghatottan mond köszönetet a dráma alkotóinak, résztvevőinek, a nagyszámú közönségnek. A főpásztor vezetésével az 540 szereplő egyházi népénekeket énekelve vonul le a színpadról.

Az Együtt építjük! bemutató előadásában megvalósult a hit és a művészet harmóniája. A színház is lehet az evangelizálás eszköze. Olyan élményben lehetett részünk, amely hosszú ideig elkísér bennünket, sokat fogunk beszélni róla, hit- és reményforrásunk lehet az élet nehéz, kilátástalannak látszó pillanataiban.

Jézus két mondása juthat eszünkbe: Egyházamon a pokol kapui sem vesznek erőt… Én veletek leszek mindennap, a világ végéig… És Vörösmarty Mihályról se feledkezzünk meg:

„És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.”

Az előadásban közreműködők az alábbi településekről és plébániákról érkeztek: Aszód, Boldog, Hatvan, Diósjenő, Nógrád, Berkenye, Buják, Palotás, Héhalom, Cegléd, Dabas-Gyón, Dány, Drégelypalánk, Fót, Göd, Gyömrő, Hévízgyörk, Isaszeg, Kismaros, Verőce, Maglód, Püspökhatvan, Galgaguta, Rád, Szécsény, Szolnok, Üllő, Vácduka, valamint Vácról az Apor Vilmos Főiskola, a váci deákvári, illetve az alsóvárosi plébánia és a Barátok temploma közössége.

Fotó: Hollai Gábor/Váci Egyházmegye

Bodnár Dániel/Magyar Kurír