Hogy szebb legyen a föld – Czopf Ágnes főkoordinátor a „72 óra kompromisszum nélkül” programról

A három történelmi keresztény egyház szervezésében megvalósuló esemény idei főkoordinátorával, Czopf Ágnessel készült interjút olvashatják.

– Emlékszel, hogy mi volt az első élményed a „72 óra kompromisszum nélkül” önkéntes akcióval kapcsolatban?

– Még tizenéves voltam, amikor nővéremmel főztünk az egyik pécsi kollégiumban dolgozó 72 órásoknak. Emlékszem, akkor kicsit kívülről néztem az eseményeket, segédkeztem az ünneplésükben, de közben megjött a kedvem ahhoz, hogy a következő évben én is aktívan részt vegyek az akcióban. Így is lett.

– Hogy látod, mivel lehet megnyerni az önkéntes munkára a fiatalokat? 

– Azáltal, hogy segítünk másoknak, megszépül a lelkünk. Szépnek és értékesnek láthatjuk magunkat. Mire, ha nem erre vágynak a fiatalok? Hogy a szeretteik, társaik szépnek és értékesnek lássák őket. Néhány éve lehetőség van arra is, hogy órákat igazoljunk le az iskolai kötelező közösségi szolgálatból. Persze ez csak a mézes madzag, amivel meg lehet hívni a középiskolás fiatalokat is, hogy vegyék ki a részüket a jóból.

– Miért vállaltad idén az országos főkoordinátori feladatot?

– Számtalanszor megéltem ezeken a 72 órás hétvégéken, hogy több vagyok azáltal, hogy adok. Sakkoztunk hajléktalanokkal, adtunk zenés műsort időseknek, tartottunk nekik tornát, értelmileg akadályozottakkal találkoztunk, falat festettünk, temetőt, templomot takarítottunk, kollégiumokat, iskolákat, erdőrészeket tettünk rendbe. Barátokat, élményeket szereztem, és ehhez csak egy kis időt és energiát kellett adnom. Most szeretnék másokat is hozzásegíteni ezekhez az élményekhez.

– Miként lehet egy egyszeri, háromnapos alkalom több mint egy szedd magad/tedd magad akció?

– Ez az akció nem csupán arról a segítségnyújtásról szól, amit véghez viszünk. Ahogy az esemény idei mottója is mondja, tanúk vagyunk. („Ti vagytok erre a tanúk” – Lk 24,48) Tanúi vagyunk saját és szüleink erejének, nevelésének, annak, hogy képesek vagyunk elhinteni a változás csíráját másokban és magunkban. Mindez túlmutat ezen a néhány órán, nem három napon át, hanem egy életen át kell megmaradnunk a 72 óra szellemiségében. Jó lehetőség ez az idő, hogy gyakoroljuk a tanúságtételt: magyarságról, istenhitről, önzetlen tenni akarásról.

– Hogyan tud érvényre jutni ebben a kezdeményezésben az ökumené?

– A különböző szociális, ökológiai és fejlesztő feladatok során, amelyeket az önkénteseink elvégeznek, a keresztény hit a közös nevező. Az az értékrend, amit úgy tudnék megragadni, hogy másokért való élet. Ökumené, vagyis az egész lakott földkerekség. A hetvenkét óra a közös nevezőre épít, nem kizárva ebből senkit. Református, evangélikus, katolikus, keresztény, keresztyén, illetve a nyitott, kereső ember dolgozik itt vállt vállnak vetve egy jó ügyért. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a 72 órában közösen készítjük az Úr útját.

– Élménybeszámolókat olvasva több fiatal is úgy jellemzi ezt az önkéntes akciót, mint indirekt missziót, preevangelizációt. Egyetértesz ezzel?

– Igen! Sosem voltam könnyen meggyőzhető ember. Amikor egyenesen kinyilatkoztattak nekem valamit, nehéz volt elfogadnom. A 72 órában finoman, impulzusokon keresztül értettem meg valamit abból, hogy mit jelent másokról gondoskodni, és hogy mi a feladatom a körülöttem levőkkel kapcsolatban. Úgy sejtem, mások is lehetnek úgy, ahogy én vagyok ezzel. Amikor szüleimről leválva épp az utamat keresem, nem az esik jól, ha megmondják, hogy ez helyes, meg ebben higgyek, meg ezt meg azt csináljam. Nem megmondásra, hanem vezetésre és iránymutatásra van szükségem. Ilyen irányt ad a 72 óra. Misszió? Igen. Indirekt? Igen.

– 2007-ben volt először, idén már tizenötödször rendezitek meg ezt az önkéntes akciót. Szerinted miként lehet egy ilyen kezdeményezést újra és újra érdekessé tenni?

– Századszorra is érdekes. Nem elsősorban a szervezésen vagy a hírverésen múlik ez. Sokkal inkább azokon az apró csodákon, amelyek az önkénteskedés során történnek. Minden résztvevő más-más élménnyel, szikrával, esetenként lobogó tűzzel veti bele magát a 72 óra utáni életbe, ami már arról szól, hogy már nem csupán saját magán, hanem másokon is segíteni akar. Ettől a változástól olyan izgalmas ez. Más emberek leszünk utána, mint ahogy nekiindultunk. Mi is ez? Paradigmaváltás, magunkra ébredés, át- és megváltozás. Mécs László gondolatát idézném, amely jól megragadja a küldetésünket: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld.”

Forrás és fotó: 72 óra kompromisszum nélkül

Magyar Kurír