Hogyan lehet jól segíteni? – Rázós kérdések a Nemzeti Múzeumban a KATTÁRS-on

A rendezvényen jelen volt a közönség soraiban Écsy Gábor, a Katolikus Karitász országos igazgatója és Szőke Péter, a magyarországi Sant’Egidio közösség vezetője.

Az etnikai sokszínűség témájától indult a beszélgetés, melynek során a későbbiekben a hátrányos helyzetű települések számos problémája, kihívások és tapasztalatok egyaránt szóba kerültek, illetve a „jól segítés” kérdései és módjai.

Az etnikai sokszínűségről a moderátor először Boros Juliannát kérdezte, aki személyes történetéből osztott meg részleteket. Elmondta: Tolna megyei romungró cigány családban született, ahol csak magyarul beszéltek, és

iskoláskorában döbbent rá, milyen sokfélék a cigányok: több nyelvet beszélnek, több csoporthoz tartoznak.

Számára pozitív élmény volt ezzel a sokszínűséggel találkozni; ennek hatására kezdett utánakérdezni saját családjában az identitással kapcsolatos témáknak. 21 évesen aztán hazavitte szüleinek bemutatni beás cigány származású leendő férjét, és szülei csodálkoztak, olyan ritka volt a vegyes házasság. Sokféle kulturális jegy, eltérő szokások jellemzik a cigányságot, emiatt az ő házasságuk is egyféle kulturális utazás lett.

Vecsei Miklós az etnikai jelzőt elhagyva magáról a sokszínűségről beszélt, szintén egy személyes emléket is megosztva zugligeti fiatalkoráról, ahol nagyon aktív élet folyt a plébánián. Pál Feri a hittanostársa volt, és vastüdős betegekhez járt segíteni, ahova őt is elhívta. Első alkalommal be sem tudott lépni a szobába... És ettől a ponttól eljutott odáig, hogy egyik focirajongó vastüdős barátját levitte „focizni” – addigra szavak nélkül is megtanulta érteni, hogy mit szeretne.

Boros Julianna hangsúlyozta: el kell hinnünk, hogy képesek vagyunk valamire – de ehhez kellenek támogató személyek a családban, vagy egy pedagógus, egy szociális munkás. Családjából elsőként szerzett középfokú, majd felsőfokú végzettséget, és érezte, tudta, hogy most neki kell segítenie a többieknek; ha kihívással szembesült, akkor ez a tudat mindig erőt adott neki a továbblépéshez.

Vecsei Miklós visszatért még a sokszínűség kérdésére, amit ő csak pozitívan tud értékelni, legfeljebb az fordulhat elő, hogy rosszul használjuk. Ezt követően az általa kitalált terminust, a „jóléti erkélyt” említette meg, „amelyen most már Juli is ott ül”; és egészében véve a szociálpolitika olyan embereken múlik, akik ezen a bizonyos „erkélyen” ülnek.

Hogy tudsz úgy élni, hogy a másik kevesebbet kapott?” 

– idézte fel Simone Weil szavait. A kulcs abban lehet, hogy a jóléti erkélyt hogyan használjuk – ez a jelenlévők hivatása is.

Hivatása, ajándéka, kötelessége – tette hozzá Zagyva Richárd, majd Boros Juliannához fordult a kérdéssel: hogyan éli meg, hogy a településeken, telepeken és a jóléti erkélyen is jelen van. A romológus válaszában elmondta, amikor az „erkélyen” beszélgetnek arról, hogy mit lehetne tenni, kiviláglik a gondolkodásbeli különbség, de a közös cselekvés mindig nagyon pozitív. Amikor hazamegy, akkor pedig nagyon átérzi a számára is ismerős helyzeteket;

a szegénység világa és a jóléti erkély között kell hídnak lennie.

Felmerült a kérdés, mi történik, ha kilépünk az „erkélyről”, mert segíteni akarunk – mi vár minket a helyszínen? „Bármi” – szögezte le Vecsei Miklós. Ő maga egy ponton megkérte két, telepről származó barátját, hogy

segítsenek, „tolmácsoljanak” neki, hogy jobban értse ezt a világot.

Nem is feltétlenül a szegénység a gond, hanem a nyomorúság, az az állapot, amikor eltűnik a jövőkép. Ilyen helyzetben van az a hajléktalan ember, aki koldul, de csak addig, amíg össze nem jön az a mintegy 300 forint, amiből tud venni egy kisfröccsöt – eddig tart a jövőképe. Vecsei Miklós rámutatott:

amíg hidakra van szükség, addig nem csináltunk mindent jól – az azt jelenti, hogy még ott vannak az árkok.

Szóba került a szóhasználat kérdése: a cigány vagy a roma szót illik-e használni. Boros Julianna beszélt a hallgatóságnak arról az 1971-es nemzetközi találkozóról, amikor a cigány szervezetek képviselői megállapodtak a roma szó használatában. Azonban a magyarországi cigány csoportok esetében más a helyzet, mert a roma szó az egyik cigány csoporthoz kötődik, ezért a hazai cigányok a cigány szót preferálják. Biztatott rá, merjük megkérdezni a másiktól, neki mi a jobb.

A gond nem a cigány szóval van, hanem az esetenként mellétett jelzőkkel és a kontextussal.

Vecsei Miklós kiegészítette mindezt azzal, hogy vidéken nem is nagyon értik az emberek a roma szót.

A hátrányos helyzetű településekkel kapcsolatban elmondta: első reakciónk mindig az, hogy ha valami nincs, azt pótoljuk, de ebben az esetben sem kell mindent megcsinálni a másik helyett, mint ahogy az „okostojás” viselkedés, a folytonos tanítás is tévút. Ezzel együtt

sokszor találkozhatunk olyan helyzetekkel, melyekben tehetetlennek érezzük magunkat, amelyekre nincs a szociálpolitikának jó válasza.

A személyes példák sokat segíthetnek, ha minél több olyan embert látnak, akit szeretnek és aki más utat mutat meg. Boros Julianna elmesélt egy esetet, amikor köré gyűltek a telepen a nők, mert még soha nem láttak tanár cigány asszonyt.

Zagyva Richárd a sokat emlegetett első ezer napról kérdezte Vecsei Miklóst, a gyermekek életének kiemelt fontosságú első három évéről, amely a Magyar Máltai Szeretetszolgálat tevékenységének fókusza. 178 településsel foglalkoznak, melyek középpontjává válik az általuk működtetett Jelenlét pont: „szuperszónikus”, befogadást sugárzó házak, melyeknek kiemelt része a gyerekszoba. Példaként említette, hogy

a cigány családokban az egyéves gyerekek is mindig karban vannak, amíg nem tanulnak meg járni – egyszerűen azért, mert nem olyanok a körülmények, hogy le lehessen tenni őket.

Így viszont kimarad a mászás fázisa, ami felnőttkorig érzékelhető hátrányt okoz. A Jelenlét pontokon erre is lehetőséget teremtenek.

Mid van, amit nem kaptál?” 

– olvashattuk volna Vecsei Miklós szokásos „fellépőpólóján”, ha most is azt viselte volna. Egy olyan mondat, amelyről esszét kellene íratni az iskolákban – jó, ha egyszer mindenki végiggondolja.

Boros Julianna kiemelte a közösségi élet szerepét, ami gyerekkorában még megvolt, és most vissza szeretné hozni: fontos lenne, hogy az emberek felismerjék, nincsenek egyedül, ebben viszont segíteni kell a helyi lakosságot, időnként régi családi konfliktusokat elsimítva ennek érdekében.

A felzárkóztatásért végzett munkájuk során igyekeznek prémiumtermékekkel is megjelenni, „villogni” – említette meg Vecsei Miklós –, több helyen elsőként működtetnek közösségi naperőművet, telemedicinát. Fontos kéréssel fordult a jelenlévőkhöz: hogy

jól segítsenek.

Mint elmondta, olyanban kell a segítség, amit ők maguk nem tudnak megcsinálni; kisközösségek, családok kapcsolódhatnának a karitatív szervezetekhez, segíthetnének nekik jól segíteni.

A hátralévő időben a közönség soraiból érkeztek izgalmas kérdések, így szóba került például a magyarországi cigányok kettős identitása (cigány és magyar egyszerre), illetve az oktatásbeli lehetőségek: hogyan lehetne a jól segítést átadni a középiskolásoknak?

Zagyva Richárd is beszélt arról, hogy sokszor a felajánlók meghatározzák, hogy a szervezetnek mit kell elfogadnia; előfordul, hogy felajánlanak nekik egy fenyőfát, végül kiderül, hogy a fát villanyvezetékek közül kellene kiszabadítaniuk. Ugyanakkor

a diákok számára már beindították a Karitász Junior kezdeményezést, ennek az érzékenyítés és a jól segíteni tanítás is a célja.

Boros Julianna pozitív példával csatlakozott a válaszhoz: egy évig online mentorálták budapesti középiskolások a telepi gyerekeket. Amely tárgyakból korrepetálták őket, azokban mérhetően javult a tanulmányi eredmény, a közös ügy inspirálóan hatott, mindkét félnek sokat adott ez az időszak.

Ehhez egy elkötelezett pedagógusra van szükség az adott iskolában – mutatott rá Vecsei Miklós, hozzátéve,

nem is annyira a segítést kell a fókuszba állítani, hanem az együttműködést.

Végül érintették a hit és vallás szerepét is a társadalmi integrációban; a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, csakúgy, mint a Katolikus Karitász, keresztény szervezet, nem fakultatív, hogy milyen értékeket képviselnek – magyarázta a szervezet alelnöke. Azt nagyjából le lehet szögezni, hogy minden cigány ember hívő. A településeken, ahol jelen vannak, elsősorban a kisegyházak és a szekták erősek; az ökumené és a közös ünneplés a megfelelő út.

Fotó: Prófusz Ádám

Verestói Nárcisz/Magyar Kurír