Már a 9. században elkezdtek ostyasütővasakat használni Európában a szentmiséken átváltoztatott ostya készítéséhez. Két vaslap hosszú nyéllel – leegyszerűsítve így lehetne jellemezni őket. A lisztből és vízből gyúrt tésztát nyílt tűzön sütötték meg, majd gyakran kereszttel, Jézus-ábrázolással, corpusszal díszítették.
Az ostyasütővasakkal ugyanakkor egy olyan eszköz jelent meg, amely alkalmas volt világi használatra is. E célra nagyobb átmérőjű vaslapokat készítettek, és díszítésük is nagyobb hangsúlyt kapott.
Az Aleteia nemzetközi katolikus portál a HistoricFood.com nevű portálra hivatkozva azt írja, a késő középkortól a kora reneszánszig ezeket a világi fogyasztásra szánt ostyákat a díszebédek/díszvacsorák végén, szertartásosan szolgálták fel. Azt feltételezik, hogy ebben még lehetett valamennyi „kvázi eucharisztikus” jelentőség is, a vendégeket a forma a szentáldozásra emlékeztethette.
Az ízesített, fűszerezett ostyákat később egyre inkább az ünnepélyes alkalmakkor felszolgált fényűző finomságnak tekintették. Századokon át fogyasztották lelkesen desszertként, lap, tekercs vagy tölcsér formájában.
Közép-Európában, különösen a katolikus vidékeken elterjedtek a vallásos karácsonyi jeleneteket ábrázoló ostyák. Ezeket Lengyelországban, Litvániában, Szlovákiában és Olaszországban ma is tradicionális karácsonyi eledelként tartják számon.
A napjainkban közkedvelt és különféle öntetekkel, tejszínhabbal dúsított gofrik őseit a kora újkori Németalföldön találjuk meg, készítésükhöz a maiakhoz nagyon hasonló ostyasütőket vettek igénybe. Az angol waffle szó holland átvétel, első említése a 18. századhoz köthető.
Forrás: Aleteia.org
Fotó: Wikimedia Commons
Magyar Kurír
(vn)
Kapcsolódó fotógaléria