Hogyan tovább, oktatás? – Kérdések és kihívások a digitális tanulás negyedik hetében

– Összefolynak a napjaink. Az otthonról tanuló, dolgozó diák, a felnőttek életében munkanap és hétvége alig különbözik. Jön a tavaszi szünet időpontja. Mit jelent ebben a helyzetben a szünet?

– Nagyon sokat töprengtem, mit ajánljunk, hogyan döntsünk a Patronában a szünetről, ami nekünk, katolikusoknak egyben a legnagyobb ünnepünk időszaka is. Nálunk a nagyhét hagyományosan szünet. Három héttel ezelőtt azonban úgy gondoltam, haladjunk együtt az állami iskolákkal, és tanítsunk mi is a nagyhét elején. Úgy gondoltam, nehezebb lesz a gyerekeknek munka nélkül.

Az elmúlt három hét tapasztalata, hogy az új rendszer nagyon megterhelő a családoknak és tanároknak is, de függ a családi és életkörülményektől, infrastruktúrától, ki hogyan éli meg.

Azt kell felmérni, kinek mi tesz hozzá többet a lelki egészségéhez. Egy családi házban jobb, ha nem kell ülni a gép előtt, ki tudnak menni a kertbe. Ha a tanárnak magának is vannak gyerekei, otthon van a férj, így az anya tanít, vezeti a háztartást, és figyel a gyerekekre, akkor szüksége van pihenésre, mert a közvélekedés ellenére nagyon sok munkát igényel a részükről az online oktatás. De van olyan is, akinek támasz az iskola, és retteg attól, hogy tíz napra kiesik a napi rutinból. És van olyan tanár is, aki otthon maradt egyedül a lakásába zárva. Sokfajta élethelyzet van. Így fellazítottuk a tavaszi szünet kérdést. Lehessen lazítani, be se kapcsolni telefont. Ahol támasz az iskola, ott lehet folytatást keresni. Egy biztos, egyre nehezebb lesz, és már látni a fáradtságot.

– Nagyon más érzésekkel nézünk a szünet elé.

– Egy biztos, a szünet után nem lesz meg a szokásos lelki töltődés, hogy bemegyek az iskolába, találkozom az osztálytársakkal, elmeséljük, mi volt. Elmarad a húsvét hagyományos ünneplése. Az online misehallgatás a húsvéti liturgián a kanapén ülve nem lesz mindenkinek könnyű, nem mindenki tud a nappaliból egyszerre online liturgikus teret varázsolni. Energiaveszteség, hogy nem tudunk templomba menni, nem vagyunk együtt, nincs nagy családi vacsora, nem jövünk össze a barátokkal. És az előretekintés a nyárra tovább erősíti az elbizonytalanodást. Erős félelmet keltenek a hírek, hogy előbb vége lesz az iskolának, és augusztusban elkezdődik a tanév.

Mit fog csinálni júniusban a gyerek, a kényszerű otthonlétben elveszíti a napi feladatot? Hogyan pihen a család, ha akkor, amikor végre vége van a vírusveszélynek, amikor jöhetne a feltöltődés, akkor ehelyett iskolába kell menni?

Ez a helyzet nehéz, de az biztos, hogy nem lehetett másképp csinálni, ez az online folytatás volt az egyedüli lehetőség. De látni kell, milyen sokat ró a helyzet a szülőre és a tanárra.

– Három gyerekem gyakorlatán látom, mennyire másként értheti egy-egy tanár a digitális oktatást...

– A kompetenciaméréseken van egy játék. Egy mező közepére felrajzolnak egy kört, melynek a közepében egy tárgyat helyeznek el. Ezt kell úgy kivenni, hogy nem lépünk rá a kör területére. Azok az emberek, akik állandóan problémamegoldásban dolgoznak, horgászbot, drón segítségét javasolják. Látják, hogy felülről kell megoldást keresni. A felmérések az mutatják, a nagy többség a határvonalról próbálkozik, valahogyan be akar nyúlni a tárgyért. Így van ez az online oktatással. Itt is nézőpontváltásra van szükség.

Ha egyszerűen áttesszük az online felületre az offline gyakorlatunkat – frontális órát tartunk, kiadjuk a feladatot a munkafüzetben, megháromszorozzuk a feladatmennyiséget, mert nem bízunk benne, hogy dolgozik a gyerek – akkor csak körözünk a tantárgy körül. Egészen máshogy kell közelíteni.

Mentorként álljon a tanár a gyerek mellé, mutassa meg a gyerek számára elérhető forrásokat, és azt adja feladatul, hogy azokból szerezzen használható tudást. Ha abban a logikában kérünk számon online térben, hogy a gyerek ne használjon semmilyen segédeszközt, nem fog működni. Abból induljunk ki, hogy minden eszközt használjon, és azt nézzük meg, hogyan tud abból produktumot létrehozni. Ezt a nézőpontváltást kell hogy hozza az online oktatás. Ha ezt meg tudja tenni a tanár, a szeptemberi évkezdésre felfrissíti módszertanát. Ha ezt nem teszi, egyre demotiváltabb lesz a gyerek, ahogy haladunk az időben.

– Nem kedvez az sem, hogy körülöttünk nem csökken a bizonytalan kérdések sokasága. Vonunk-e le tanulságokat, tanulunk-e a helyzetből?

– Tanárként és szülőként is látom a jelen helyzet összetettségét. Kezdem érzékelni az online kommunikáció visszásságait. Ezen a csatornán az üzeneteink verbális tartalma válik abszolút hangsúlyossá, és elveszik a metakommunikáció összes többi lehetősége. Nem oldhatunk fel egy beszólást mosollyal, nevetéssel. Egy-egy negatív megjegyzés ott marad a gyerekben, sem egymás között, sem a gyerek-tanár kapcsolatban nem tud bekövetkezni feloldás. A Messengeren nincs arc a közlés mögött, számtalanszor tapasztalható, mennyire eldurvul a gyerekek szóhasználata. A másik veszély, hogy chatszobákban felejtkeznek. De ha elvesszük tőlük a lehetőséget – erre is van bizonyos iskolákban példa –, megfosztjuk őket az egyetlen találkozási felülettől.

Egyelőre nincsenek válaszaim, csak kérdéseim. Arra biztatok mindenkit, beszélgessen, figyeljen, és együtt keressenek válaszokat.

– Az egyházi iskolák sorra jelentkeznek közösségteremtő kezdeményezésekkel, gazdagítva a diákok és családok erőforrásait.

– Az én gyerekem is egyházi iskolába, az iskolanővérek debreceni gimnáziumába jár, nap mint nap örülök ennek. Nagyon sok egyházi iskolának van üzenete. Imaszándékokat lehet küldeni, online lelkigyakorlatot tartanak, imával kezdik a tanulást. Megsokszorozódtak a Facebook-aktivitások, közösségek, papok, szerzetesek szólítanak meg, ezzel létrejött egy energiahordozó erőtér. Ez közösségi élményt ad, ami az online térben is valóságos, megtartó erő mindannyiunknak.

„Csíksomlyón voltam misén” – mondta az egyik kollégám, rávilágított, hogy lehetőséggé kell formálni a korlátozást.

Közösségi élményeket is generál a helyzet, előhívott adni akarást, tiszteletet, felelősséget a mikrokörnyezetért, szolidaritást. A vírushelyzet azt mutatja, ahol az egyéni érdekeken, egyéni fogyasztáson túl családilag, mikroközösségben, munkahelyen képviselnek az emberek olyan értékeket, melyek ezt felülírják, ott túl lehet élni ezt az időszakot. Ahol a munka kizárólag pénzkereset, ahol a család nem közösség, ott nagyon meg kell tartani ezeket az embereket. Ők az idő elteltével légüres térbe fognak kerülni.

– Van esély, hogy elérjük őket?

– Az iskola lehet ennek az eszköze, az osztályfőnöknek, ha jelen vannak a gyerekek online terében, sok van a kezében. Ezért nagyon lényeges mind a csoportos, mint az egyéni kommunikáció. Igazgatóként ennek biztosítását fontosnak tartom. Tartjuk a kapcsolatot, folyamatos visszacsatolás, reflektálás a munkára. A vezetők pontosan jegyzik a problémákat, megosztjuk a jó dolgokat is. A szülők is igénylik a kapcsolattartást. Elmondják a családdal kapcsolatos problémákat, a tanár pszichológus is. Ez megnemesíti a szakmát.

Annak vagyunk naponta a tanúi, mekkora a vágy a személyességre.

A mostani kapcsolattartás túlnyúlik az oktatás keretein, mert közösséget biztosít, és feloldja az elszigeteltséget. Nagyon figyelnünk kell egymásra, mert alapvetőn különböznek egymástól az élethelyzetek.

– A szülők egyszerre pedagógusok, szakácsok, háztartási alkalmazottak, pszichológusok. Mennyire látja biztatóan a jövőt?

– Ahogy telik az idő, megyünk bele a depressziót gerjesztő bizonytalanságba. Tömegek „véreznek el” az értékválságban, ami jellemzi a mostani társadalmat. Ahol nem kommunikálnak a családok, munkahelyek, ott komoly mentális veszteséget hozhat a következő időszak. Elő fognak jönnek a gyermekvédelmi kérdések, ahol nincsen olyan szövet, ami tartaná ebben a helyzetben a családot. Ahol nem jól működik a család, ott a karantén hatására működésképtelenné fog válni. Ez a realitás, és ez be fog gyűrűzni az iskola életébe, gondoljunk arra, hogy nemcsak az elitoktatást kell látni. És még csak kijárási korlátozás van.

Fotó: Lambert Attila; MTI

Trauttwein Éva/Magyar Kurír