Hol vannak a mai Ábrahámok? – Szőke Péter gondolatai a szeptember 11-i terrortámadásra emlékezve

E sorokat szeptember 11-én írom. Huszonnégy évvel ezelőtt, ezen a napon követték el iszlamista terroristák máig felfoghatatlan merényleteiket New York és Washington ellen. Mintegy háromezer áldozattal, akik valamennyien polgári személyek voltak.

1989 után azt hittük, hogy a szabadság és a béke új évszázada, sőt, ezrede felé közeledünk.

A Szovjetunió agyaglábú érckolosszusa leomlott. Kelet-Közép-Európa megszállt és elnyomott népei felszabadultak. Megindulhatott Európa második világháború után félbe maradt egyesítése, a demokrácia és a soha nem látott, szociális jogok által garantált jólét kiterjesztése a földrész addig szerencsétlenebb felére. Romániától eltekintve a fordulat puskalövés nélkül zajlott. 1989-ben megdőlt 1789 paradigmája, mi szerint jó irányú változást erőszakkal lehet és kell elérni. Európán kívül is felcsillant a remény. Dél-Afrikában Nelson Mandela erőszakmentes, állhatatos politikája anélkül vetett véget az apartheid rendszerének, hogy a fehér kisebbséget elűzték vagy jogaitól megfosztották volna – ellentétben azzal, ahogyan például Mozambikban a függetlenné váláskor a portugálok negyvennyolc órát kaptak a távozásra. Latin-Amerikában véres katonai junták adták át helyüket demokratikusan megválasztott kormányoknak.

A Közel-Keleten az oslói folyamat karnyújtásnyira hozta a békét izraeliek és palesztinok között. A Brit-szigeteken pedig ténylegesen lezárult a katolikus ír köztársaságiak és a protestáns lojalisták közötti terror korszaka, az úgynevezett nagypénteki egyezménynek hála.

A berlini és más falak, szögesdrót kerítések és kereskedelmi korlátozások leomlása után a globalizáció korába léptünk. A globalizáció azonban félkarú banditának bizonyult, de legalábbis félbemaradt. Globalizálta a piacokat, a pénzügyeket és talán még sok mást is – leginkább a közönyt, Ferenc pápa kifejezésével, de elhanyagolta az emberi és spirituális dimenziót. Athenagorász konstantinápolyi pátriárka évtizedekkel korábban megjósolta: jaj nekünk, ha az emberiség egységesülése az egyházakon, a keresztény teológián kívül megy végbe. A népek esélyt kaptak ugyan arra, hogy valódi testvériségben éljenek egymással, de – úgy tűnik – ezt az esélyt eltékozoltuk. Az első, súlyos figyelmeztető jel a balkáni háborúk sorozata volt a kilencvenes években. (Amelynek utolsó epizódja tanulságos volt: a NATO 1999-ben a koszovói albánok védelmében Szerbiát, benne Belgrádot és Újvidéket bombázta, kinyilvánítva ezzel, hogy nem az Ibrahim Rugova, a Balkán Gandhija által addig vitt erőszakmentes politikát támogatja.) A legalább olyan súlyos ruandai és burundi népirtással együtt mindez világossá tette, hogy

a kommunizmus eltűnt ugyan, de a nacionalizmus és etnicizmus újult erővel tér vissza a történelem színpadára.

A nemzeti és vallási identitások reneszánsza csábító – és csalóka – választ kínál a gazdasági globalizációban talajvesztett ember fogódzó iránti igényére, amelyet valódi testvériség és közösség híján másban nem találhatott meg. Ezt a portékát erős vezetők árulják, akik meg tudják mondani, mitől kell félni és mitől fognak ők megvédeni. A békét kereső Rabin miniszterelnököt saját honfitársa lőtte le 1995-ben, hogy megállítsa az oslói békefolyamatot. Végül a Palesztin Hatóság maximalista álláspontja miatt is a kétezres évek elején a békefolyamat megrekedt és visszájára fordult. Ma már úgy tűnik, hogy a két nép – vagy vezetőik – nem akarnak osztozni, együtt élni ezen az apró földterületen.

A béke helyett a szeptember 11-i terrortámadások szolgáltak az új kor nyitányaként.

Az USA és szövetségesei – köztük hazánk – háborúval válaszolt. War on terror – volt Bush elnök, Tony Blair miniszterelnök és a nyugat nagy részének politikája. Megkezdődött a háború mint a konfliktusok megoldása eszközének rehabilitálása.

Előbb Afganisztán, majd Irak lerohanása idején Szent II. János Pál súlyos szavakkal óvott ettől – többek között a közel-keleti keresztényeket féltette, mint kiderült, korántsem alaptalanul.

Az idős pápát, a kommunizmus legyőzőjét már nem hallgatták meg a „nagyok”. A tálibok által uralt Afganisztán az ikertornyok elleni merényletek értelmi szerzőjének tartott Oszama bin Laden rejtegetése, Irak pedig akkor már nem létező vegyi fegyverei miatt vált bombázások és invázió célpontjává. Regime change – volt a másik jelszó, amelyik a demokrácia és a szabadság eljövetelét ígérte ezeknek a népeknek. Csakhogy a háború mindig rosszabb állapotban hagyja a valóságot, mint amilyenben találta – írta Ferenc pápa a Fratelli tuttiban. A 2001. szeptember 11. nyomán indított háborúk áldozatainak száma egyes becslések szerint az akkori merényletek áldozatainak legalább százszorosa. Amerikai katonák ezrei, afgánok, irakiak százezrei: olyan emberek, akik nem is hallottak Bin Ladenről vagy a World Trade Centerről.

Aztán következett Szíria, Líbia, majd Ukrajna, legújabban pedig megint Izrael és Gáza.

Ma a világban közel negyven hadszíntér van. Háborúk, amelyeket könnyű volt elkezdeni, de – mint a drogfogyasztást – szinte lehetetlen abbahagyni.

Annak az Európának a vezetői, amelyik a háború antitéziseként integrálódott, az újrafegyverkezésben látják a megoldást. A béke szinte kikerült a közbeszédből – aki mégis felveti, azt árulással, defetizmussal vagy jobb esetben naivitással vádolják. A háborút mint eszközt rehabilitálták, de ma már egyes helyeken – Ukrajna, Szudán, Gáza – mintha nem is eszköz volna, hanem maga a cél, a raison d’être egyes csoportok vagy politikai erők számára. A háború szurkolótáborokra osztja a közvéleményt:

ki a palesztinokkal, ki az izraeliekkel, ki az ukránokkal, ki az oroszokkal van. Nem az áldozatok, hanem a tettesek, az ő megnevezésük és megbüntetésük válik fontossá.

A földi igazságszolgáltatás – ha a jogállam és a nemzetközi jog keretei között történik – ezzel együtt nélkülözhetetlen. A hágai Nemzetközi Bíróság elleni támadások a megvetést fejezik ki mindazon vívmányok és intézmények iránt, amelyek – ha tökéletlenül is – a népek sorsközösségét fejezik ki. Az erősebbnek megfelel a dzsungel törvénye, a kisebbek meg majd beállnak valamelyik mellé védelemért? Aligha véletlen, hogy a huszadik és huszonegyedik század pápái mind az ENSZ, az EU és az egységesülést szolgáló nemzetközi törekvések – bár nem kritikátlan – támogatói voltak.

A terrorizmus eközben nem szenvedett vereséget. Minden korábbinál kegyetlenebb akció mutatta meg erejét 2023. október 7-én, a Hamasz és a vele társult milíciák által Dél-Izraelben szürreális kegyetlenséggel rendezett vérfürdővel és túszszedéssel. A célpont nem a katonai személyzet vagy infrastruktúra, hanem a békés polgári lakosság, köztük nők, gyerekek, idősek volt. A megölt izraeli katonák inkább járulékos veszteségnek tűnhettek. A Hamasz célja ma sem lehet katonai győzelem az izraeli hadsereg felett. Az aránytalan izraeli válaszcsapással, saját népük szenvedésével viszont számolhattak és talán remélték is a propagandaháború megnyerése érdekében. Lehetetlen pontos adatokhoz jutni a palesztin áldozatok számáról, de az biztosnak tűnik, hogy az október 7-i támadás izraeli áldozatainak számát sokszorosan meghaladja. De a történelmet nemcsak számokkal, hanem szavakkal, gesztusokkal, szándékokkal írják.

A Magyar Kurír is beszámot róla, hogy Matteo Zuppi bíboros, az olasz püspöki kar elnöke a Bologna melletti Monte Solében, a nácik által elkövetett egyik legsúlyosabb tömeggyilkosság helyszínén augusztus 14-én imádságot vezetett, amelyben órákon át olvasták föl a 2023. október 7. és 2025. július 15. között megölt izraeli és palesztin gyerekek neveit. Tizenhat izraeli és 12211 palesztin név hangzott el. Ám a fájdalomban nincs rangsor – figyelmeztetett Zuppi, aki Elie Wieselt is idézte:

A gyilkosok gyermekei nem gyilkosok, hanem gyerekek.”

Ezekben a szavakban az ősi zsidó bölcsesség ragyog. Ha a világ rehabilitálta a háborút és archiválta a békét, akkor vissza kell térnünk a gyökerekhez. Ábrahám diplomáciájához. A Teremtés könyvében Ábrahám Isten elé áll, és Szodoma lakóinak életére alkuszik: amiatt aggódik, hogy a néhány ártatlan is a megannyi bűnössel együtt pusztul majd el. Az Úr pedig enged: ha csak ötven, negyvenöt, harminc vagy akár tíz igazat talál a városban, nem pusztítja el. Neki a megannyi gonosz megbüntetésénél fontosabb az ártatlanok menekülése. Gázában és más hadszíntereken a képlet fordított: tíz terrorista esetleges megöléséért nem haboznak városnyi embert feláldozni. Hol vannak a mai Ábrahámok? Mi, zsidók, keresztények és muszlimok, kövessük atyánknak, Ábrahámnak, „Isten barátjának” a példáját.

Figyeljünk XIV. Leó pápára, aki első beszédében a feltámadt Krisztus békéjét hirdette meg, mely fegyvertelen és lefegyverző béke, alázatos és állhatatos béke.

Imádkozzunk az ártatlanokért, a békéért! Ne ismételgessük: hát mit tehetek én ezekről a háborúkról, a terrorizmusról, a tengerbe vesző migránsokról.

Egyvalami mindenkinek hatalmában áll: önmagán változtatni. Márpedig – ahogy Martin Buber írja – az arkhimédeszi pont bennem, benned van: ebből a pontból kiindulva, kiemelve lehet kiforgatni a sarkából, megváltoztatni a világot.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír