Hol vannak a tetteink?

A két fiúról szóló példabeszéd a lelkesen, képmutatóan igent mondó, de semmit sem tevő testvért és a nemet mondó, de aztán mégis engedelmeskedő testvért állítja szembe egymással. A Máté-evangélium aztán összekapcsolja ezt a példabeszédet egy másik krisztusi tanítással a Keresztelő Jánosra hallgatókról, illetve az őt elutasítókról.

Ez az összekapcsolás utólagos, és nem egészen illik a példabeszéd mondanivalójához, hiszen a nép vezetői nem mondtak igent János tanítására (mint a példabeszédbeli fiú), illetve a vámosok és az utcanők sem elsősorban János szavaira tértek meg, hanem Jézus volt az, aki őket is befogadta, megtérésre vezette.

Maradjunk most a példabeszéd üzeneténél. Jézus arra figyelmeztet: nem nagy szavakon, hanem a tetteken múlik az, hogy hiteles-e az életünk, hogy helyes úton járunk-e. Ahogyan más helyen is halljuk: „Nem az megy be a mennyek országába, aki mondja nekem, Uram, Uram, hanem az, aki cselekszi mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21). Az utolsó napon az Emberfia ezt fogja majd kérdezni tőlünk: Éhes voltam, adtál-e ennem? Szomjas voltam, adtál-e innom? (vö. Mt 25,35). A Krisztus korabeli rabbik tanítása gyakran ugyanezt hangsúlyozza: „Tégy sokat, beszélj keveset!” (Ab 1,15). „Az igazak keveset mondanak, de sokat tesznek. Az istentelenek sokat mondanak, de semmit sem tesznek” (BM 87a).

A későbbi keresztény magyarázat a két fiú példabeszédét sokféle embertípusra alkalmazta. Így például egyházi emberekre, akik nagyokat mondanak, de keveset cselekszenek, és egyszerű világi keresztényekre, akik keveset mondanak, de hűségesen követik Krisztust (Opus imperfectum, 40).

A szentek nem nagy szavakkal akarták megmutatni Isten iránti szeretetüket, hanem mindenekelőtt tettekkel: ebben a szeretetben éltek.

Árpád-házi Szent Erzsébet korának szerencsésebb, gazdagabb felére született, de nagyon hamar átment a kerítés túlsó oldalára. Naponta lejárt a wartburgi kastély alatt fekvő falu piszkos, koldusszegény kunyhóiba. A körmeneteken egyszerű ruhában jelent meg, és nem a kastély előkelői, hanem a szegények közé állt. A kastély lábánál árvaházat létesített. Az ott levő gyerekeket naponta látogatta, azok pedig édesanyának szólították.

Boldog Frédéric Ozanam európai hírű irodalomprofesszor volt a párizsi Sorbonne egyetemen. Fiatalon azt mondogatta a barátainak: „Elegem van már a szavakból, tegyünk végre valamit!” Megalapították a szegények segítését megszervező Szent Vince Köröket, amelyek futótűzként terjedtek az akkori Európában. Nagyszerű professzor volt. Gyakran előfordult, hogy az óráin megtért egy-egy hallgató. Pedig nem a hitéről beszélt, hanem az irodalomról, de sugárzott a hiteles élete. Számos országba hívták előadni, folyóiratokat szerkesztett, családja volt, feleségének sérült testvérét is ők fogadták be, mégis, ha csak tehette, minden délután kiment a városszéli nyomornegyedekbe, ennivalót vitt a szegényeknek, és segített a nehézségeiken.

Egy alkalommal nagyon megrendített egy budapesti család nyomora. Egy fűtetlen, piszkos szobában laktak tél kezdetén. Említettem a helyzetüket a vasárnapi prédikációban. A mise végén bejött egy fiatal pár. Segíteni akartak. Kiderült, hogy a lány akkor volt életében először vagy másodszor szentmisén, mégis ő volt az – nem a tősgyökeres keresztények közül valaki –, aki a vőlegényének azt mondta, hogy menjenek, és segítsenek. Hol vannak a tetteink? Nem pusztán szavakban merül ki gyakran a jó szándékunk? „Ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettekkel és igazsággal!” (1Jn 3,18).

Székely János