Homa Ildikó szociális testvér: Most van a kellő idő, most van az üdvösség napja!

Az új év kezdete kultúránkban rendszerint a változtatás, az új célkitűzések és az önmenedzselés idejeként jelenik meg. Mindenki számára ismeretes az újévi fogadalom fogalma: új év, új lendület, új élet. Az ember számára szükségesek a „nullpontos” kezdetek, hogy elrugaszkodhasson régi önmagától.

A keresztény hagyományban, és ezen belül a bencés lelkiségben is, másfajta megközelítése van az időnek, az idő múlásának.

Az idő itt nem pusztán kronológiai keret, hanem teológiai valóság, kairosz: az a tér, amelyben Isten és ember találkozása történik. Az év kezdete ezért elsősorban nemcsak pszichológiai fordulópont, hanem kegyelmi idő, az Isten által ajándékba kapott idő és a benne való létezés.

Szent Benedek Regulája sajátos időfelfogást tükröz: nem vagyunk urai az időnek, de azzal, hogy rábízzuk magunkat az időre, a természeti változásokban és az imaórák ritmusában, elnyerjük az öröklétet, az időfelettiséget. Életünk tér- és időbeli korlátozottsága felelőssé tesz bennünket: „most, míg van időnk, míg e testben élünk, és mindezeket még ebben a földi életben teljesíthetjük, siessünk, és csak azt tegyük, ami örökre a javunkra válik” (Prológus, RB43).

A „sietés” nem a „rohanás kultúráját” erősíti, hanem az éberség lelkületére nevel. Az ember felelős azért, miként válaszol az adott időben az isteni hívásra.

Benedek ideálja a mindennapiság, a késedelem nélküli élet. És ebből a szempontból minden nap egy új élet(év) kezdete lehet. A sietés tehát az éberségről szól, az „át nem aludt életről”.

„Siessetek, míg tiétek az élet világossága, hogy a halál sötétsége meg ne lepjen benneteket!” (Jn 12, 35) „Keljünk föl tehát végre-valahára a Szentírás serkentő szavára: „Itt az óra, hogy felébredjünk az álomból” (Prológus).

A bencés lelkiség egyik kulcsfogalma a conversatio morum, az élet folyamatos átalakítása, amit gyakran conversio morumnak fordítanak és a folyamatos megtérésre vonatkoztatnak. Ez a kifejezés valójában nem egyszeri megtérést jelöl, hanem egész életen át tartó folyamatot, amelyben az ember újra és újra engedi, hogy Isten igéje formálja a gondolkodását és az életvitelét.

Az új év ebben a szemléletben nem radikális újrakezdés, hanem a hűség megújítása: annak felismerése, hogy Isten a már megélt tapasztalatokon, kudarcokon és sikereken keresztül dolgozik tovább.

Ebben az összefüggésben különös jelentőséget kap a stabilitas loci, a helyhez és közösséghez való hűség fogadalma. Szent Benedek előírása – „Maradjanak meg állhatatosan a monostorban” (Prológus) – nem pusztán fegyelmi szabály, hanem mély teológiai állítás. A stabilitás azt fejezi ki, hogy az ember nem menekül az idő és a kapcsolatok terhe elől, hanem elfogadja: Isten konkrét körülmények között, adott közösségben és az ismétlődő hétköznapokban végzi megszentelő munkáját. Az új év ebben a fényben nem a menekülés, hanem az elmélyülés lehetősége.

A Szentírás is következetesen hangsúlyozza a jelen idő jelentőségét.

Szent Pál szavai – „Íme, most van a kellő idő, íme, most van az üdvösség napja” (2Kor 6,2) – arra figyelmeztetnek, hogy az üdvösség nem elvont jövőbeli esemény, hanem a jelenben megélt válasz Isten kegyelmére.

Az új év kezdete ezért „ellene mondás a halasztásnak”, és felelősséget jelent: az ember ma, a most pillanatában dönt arról, miként viszonyul Isten hívásához. A bencés életforma az ora et labora ritmusában konkretizálja ezt az időszemléletet. Az imádság és a munka váltakozása nem pusztán szervezési elv, hanem az idő megszentelésének módja. A napok, hetek és évek strukturálása nem más, mint ellentmondás a teljesítménykényszernek. A napirendnek és az elöljárónak való engedelmesség felszabadítja a szerzetest a több életre.
„Mihelyt tehát az elöljáró valamit parancsol (…,) rögtön otthagyják a maguk dolgait, lemondanak saját akaratukról, azonnal letesznek mindent kezükből, s amin dolgoztak, azt befejezetlenül hagyják, s a parancsadó szavát gyorslábú engedelmességben tetteikkel követik. Így a két dolog: a mester kimondott parancsa és a tanítvány véghezvitt tette mintegy egyszerre, ugyanabban a pillanatban az istenfélelem sietségével gyorsan történik meg.” (RB 5.3–5.8)

A bencés szemléletben azt mondhatjuk, hogy az új év nem látványos kezdet, hanem csendes folytonosság. A hangsúly nem az ember önmegvalósításán, hanem Isten hűségén van. Az idő nem ellenség, amely kifogy a kezünkből, hanem olyan tér, amelyben – ha figyelmesen és alázattal élünk – lassan kibontakozik az isteni mű. Az új év így végső soron nem azt kérdezi, mit kezdünk az idővel, hanem azt: mit engedünk meg Istennek, hogy tegyen bennünk időbeli korlátainkban?

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír