Homoszexualitás és hivatás – A szentszéki rendelkezés szövege

BEVEZETÉS

A II. Vatikáni Zsinat tanításával, kiváltképp a papképzésről szóló Optatam totius határozattal összhangban a Katolikus Nevelés Kongregációja a leendő papok megfelelő, átfogó képzésének előmozdítására több dokumentumot is közzétett, amelyekben útmutatásokat és pontos szabályokat fogalmazott meg a papképzés különféle szempontjairól. 1999-ben a püspöki szinódus is foglalkozott a mai korban végzett papképzéssel, mégpedig azzal a szándékkal, hogy teljesítse az erre vonatkozó zsinati tanítást, s hogy kéz­zelfoghatóbbá és hatékonyabbá tegye azt a mai világban. E szinódust követően tette közzé II. János Pál a Pastores dabo vobis kezdetű, szinódus utáni apostoli buzdítását.

E gazdag tanítás fényében a jelen rendelkezés nem kíván kitérni az érzelemvilág vagy a szexualitás minden szempontjára, amelyek körültekintő vizsgálatot igényelnek a képzés egész ideje alatt. E rendelkezés pontos szabályokat tartalmaz egy különleges, a mai korban sürgősen megválaszolandó kérdéssel, konkrétan azzal kapcsolatban, hogy lehet-e vagy sem szemináriumba felvenni és a szent rendek felvételére bocsátani mélyen gyökerező homoszexuális hajlamokkal rendelkező jelölteket.

1. Érzelmi érettség és lelki atyaság

Az egyház állandó hagyománya szerint érvényesen az egyházi rend szentségében kizárólagosan megkeresztelt férfi részesedhet. Az egyházi rend szentsége által a Szent­lélek új és sajátos címen teszi a jelöltet Jézus Krisztushoz hasonlóvá: pappá válik ugyanis, aki szentségi módon teszi jelenvalóvá Krisztust, az egyház fejét, pásztorát és jegyesét. E Krisztussal való azonosulás miatt a szent szolga egész életét annak kell jel­lemeznie, hogy mindenestől az egyház szolgálatára adja önmagát, és hiteles lelkipásztori szeretet tölti el.

Ennek érdekében annak, aki a papi szolgálatra készül, el kell érnie az érzelmi érett­séget. Ez az érettség képessé teszi, hogy megfelelő kapcsolatot alakítson ki férfiakkal és nőkkel, s hogy kialakuljon benne a rábízott egyházi közösség iránt érzett valódi lelki atyaság.

2. Homoszexualitás és a felszenteléssel járó szolgálat

A II. vatikáni zsinattól egészen máig a tanítóhivatal több dokumentuma – különös­képpen pedig a Katolikus Egyház Katekizmusa – megerősítette az egyház tanítását a homoszexualitásról. A Katekizmus különbséget tesz a homoszexuális cselekedetek és hajlamok között.

A cselekedetek tekintetében azt tanítja, hogy a Szentírás súlyos bűnöknek tartja. A hagyomány mindig is belső természetük szerint erkölcstelennek és a természetes erkölccsel ellenkezőnek tartotta. Következésképpen nincs olyan eset, amikor elfogadhatók lennének.

A mélyen gyökerező homoszexuális hajlamok tekintetében, amelyek bizonyos számú férfiban és nőben megtalálhatók, azt tanítja, hogy ezek is belső természetük szerint rendetlenek, és gyakran az ezekkel rendelkező emberek számára is próbatételt jelentenek. Tisztelettel és tapintattal kell velük bánni. Az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét kerülni kell velük kapcsolatban. Az ilyen emberek arra kaptak meghívást, hogy életükben Isten aka­ratát valósítsák meg, és egyesítsék az Úr keresztáldozatával az állapotukból adódó nehézségeket.

E tanítás fényében a jelen dikasztérium, egyetértésben az Istentiszteleti és Szentségi Kongregációval, szükségesnek tartja világosan kijelenteni, hogy az egyház, bár mélyen tiszteli a szóban forgó embereket, nem veheti fel szemináriumba és nem bocsáthatja a szent rendek felvételére azokat, akik homoszexuális cselekedeteket végeznek, akik mélyen gyökerező homoszexuális hajlamokkal rendelkeznek vagy akik támogatják az ún. gay-kultúrát.

Az ilyen emberek ugyanis olyan helyzetben vannak, amely súlyosan megakadá­lyozza, hogy megfelelő kapcsolatot létesítsenek férfiakkal és nőkkel. Egyáltalán nem szabad elhanyagolni azokat a negatív következményeket, amelyek a mélyen gyökerező homoszexuális hajlamokkal rendelkező személyek felszenteléséből következhetnek.

Amikor olyan homoszexuális hajlamokról van szó, amelyek egy átmeneti probléma kifejeződései, mint például a le nem zárt serdülőkoré, akkor is szükséges, hogy az illető egyértelműen legyőzze azokat legkésőbb három évvel a diakónussá szentelés előtt.

3. Az egyház döntése a jelöltek alkalmasságáról

Minden papi hivatásnak két, egymástól elválaszthatatlan szempontja van: Isten in­gyenes ajándéka és az ember felelősségteljes szabadsága. A hivatás az isteni kegyelem­nek olyan ajándéka, amelyet az egyház által, az egyházban és az egyház szolgálata által kap valaki. Az ember Isten hívására válaszol, és szabadon felajánlja neki önmagát a szeretetben. Nem elég pusztán a vágy, hogy valaki pap legyen, és senki sem formálhat jogot az egyházi rend felvételére. Az egyház joga, hogy – felelősségteljesen meghatá­rozva a Krisztus által alapított szentségekben való részesedés követelményeit – megítél­je annak az alkalmasságát, aki szemináriumba kíván lépni, hogy kísérje a képzés idő­szaka alatt, s hogy a szent rendek felvételére biztassa, ha úgy ítéli meg, hogy rendelke­zik a megkívánt tulajdonságokkal.

A leendő pap képzésének négy, egymással szorosan összekapcsolódó dimenzióra kell kiterjednie: az emberi, a lelki, az értelmi és a lelkipásztori dimenzióra. A jelen összefüggésben hangsúlyoznunk kell az emberi képzés különleges jelentőségét, ez ugyanis az egész képzés elengedhetetlen alapja. Ahhoz, hogy valakit a diakónussá szenteléshez engedjen, az egyháznak többek közt arról is meg kell bizonyosodnia, hogy a papságra jelölt elérte-e az érzelmi érettséget.

A szent rendekre szóló meghívás a püspök vagy a nagyobb elöljáró személyes fele­lőssége. Szem előtt tartva azok véleményét, akikre a képzés feladatát bízták, a püspök­nek vagy a nagyobb elöljárónak, mielőtt engedélyeznék a jelölt felszentelését, tulajdon­ságait illetően erkölcsileg biztos ítéletre kell jutniuk. Ha komoly kétség merül fel e tekintetben, nem szabad engedniük a felszentelését.

A jelölt hivatásának és érettségének megítélése a szeminárium rektorának és a többi növendéknevelőnek is súlyos feladata. A rektornak kötelessége, hogy minden szentelés előtt megfogalmazza véleményét a jelölt egyház által megkívánt tulajdonságait ille­tően.

A felszentelésre való alkalmasság megítélésében fontos szerepet játszik a lelkivezető. Bár titoktartás kötelezi, ő képviseli az egyházat belső fórumon. A jelölttel folytatott beszélgetések során a lelkivezetőnek világosan fel kell hívnia a figyelmét az egyháznak a papi tisztaságot és a pap sajátos érzelmi érettségét illető követelményeire, és segítenie kell annak eldöntésében, hogy megvannak-e a kellő tulajdonságai. Fel kell mérnie a jelölt személyiségjegyeit, és meg kell bizonyosodnia, hogy a jelöltnek nincsenek a papsággal összeegyeztethetetlen szexuális zavarai. Ha egy jelölt homoszexuális cselekedeteket hajt végre vagy mélyen gyökerező homoszexuális hajlamok jelent­keznek nála, a lelkivezetőjének, valamint a gyóntatójának lelkiismereti kötelessége le­beszélni arról, hogy a felszentelés felé haladjon.

Egyértelmű, hogy maga a jelölt az első felelőse saját képzésének. Bizalommal kell fogadnia az egyház megítélését, a szent rendekre meghívó püspöknek, a szeminárium rektorának, a lelkivezetőnek és a szeminárium többi nevelőjének a megítélését, akikre a püspök vagy a nagyobb elöljáró a leendő papok képzését bízta. Súlyos tisztességtelen­ség lenne, ha egy jelölt eltitkolná homoszexualitását, hogy annak ellenére felszenteljék. Ez a nem hiteles magatartás nincs összhangban az igazság, a becsületesség és rendelke­zésre állás szellemével, amelynek jellemeznie kell azt, aki úgy véli, arra kapott meghí­vást, hogy a papi tisztségben szolgálja Krisztust és az ő egyházát.

BEFEJEZÉS

A jelen kongregáció hangsúlyozza annak szükségességét, hogy a püspökök, a nagyobb elöljárók és az összes érintett felelősök alaposan megvizsgálják a szent rendekre jelöltek alkalmasságát, a szemináriumba való felvételtől kezdve egészen a felszentelésig. E vizsgálatnak a szolgálati papság olyan felfogásából kell kiindulnia, amely össz­hangban van az egyház tanításával.

A püspökök, a püspöki konferenciák és a nagyobb elöljárók őrködjenek a felett, hogy hű­ségesen megtartsák e rendelkezés szabályait, maguknak a jelölteknek az érdekében, s hogy az egyháznak mindig alkalmas papokat, Krisztus szíve szerinti igazi pásztorokat biztosítsanak.

XVI. Benedek pápa 2005. augusztus 31-i keltezéssel jóváhagyta ezt a rendelkezést, és elrendelte a közzétételét.

Róma, 2005. november 4. Borromeo Szent Károlynak, a szemináriumok védőszentjének emléknapján.

Zenon Grocholewski bíboros
a Katolikus Nevelés Kongregációjának prefektusa

J. Michael Miller CSB
Vertara címzetes érseke
titkár

(Tőzsér Endre SchP fordítása)