Horváth Pál: Középkori keresztény gondolkodók lexikona

A szerző szerint kötete – műfaját tekintve – Vanyó László Ókeresztény írók lexikona című kézikönyvének folytatása igyekszik lenni, de támaszkodik Görföl Tibor és Kránitz Mihály Teológusok lexikona című, a teljes keresztény hagyományból merítő, közel két évtizede megjelent kiadványára is.

Horváth Pál a 7. század végétől, Beda Venerabilis korától, majd a kibontakozó Karoling reneszánsztól a reformáció születéséig terjedő időszak kimagasló íróit, gondolkodóit, teológusait, bölcselőit, misztikusait mutatja be a középkor szellemi életében tájékozódni kívánó olvasóknak. Bár a lexikon a középkori keresztény gondolkodókat mutatja be, tíz olyan arab és zsidó tudóssal is megismertet bennünket, akik a maguk idején szellemi útitársak voltak, akik különösen meghatározóak voltak a keresztény középkor szellemi életében.

Clairvaux-i Szent Bernát (1090–1153) francia egyházi író, hitszónok és misztikus, a ciszterci rend reformmozgalmának vezéralakja, megtisztelő melléknevén „mézajkú doktor” vallotta: Isten irántunk való végtelen szeretetének megtapasztalása Krisztus megtestesülésének, életének, szenvedésének, halálának és feltámadásának felidézése révén érhető el. A szeretet érzéki módon való felidézésének módja ez, hiszen Krisztus testi valóságában való szemlélését kívánja, „és

a látvány, a képiség világa felől vezet a szellemi szemléletben kiteljesedő istentapasztalat felé”.

Ebben a folyamatban az elmélkedő embernek az érzésbeli szeretettől a Krisztus iránti „okos, majd az erős szeretet irányába kell továbbhaladnia, amihez magának a Megváltónak apostolai és tanítványai iránti szeretetéből kell példát merítenie”. A Krisztus-misztikában a Messiás test szerinti ismeretétől „lélek szerinti ismerete felé haladunk tovább, hogy felidézzük szenvedésének emlékezetét, és így lélekben mintegy együtt szenvedjünk vele és kövessük őt, ami által Isten születik meg szakadatlanul az emberi lélekben”.

Aquinói Szent Tamás mestere, Albertus Magnus (1193–1280), vagyis Kölni Szent Albert elkötelezte magát a keresztény Európa által ekkoriban újra felfedezett Arisztotelész bölcselete mellett, de az egyházatyák és a korábbi skolasztikus gondolkodók munkái mellett jól ismerte és egyetemi tanárként használta Platón, a neoplatonikusok és a jeles arab filozófus és természettudós, Avicenna műveit, gondolatait is. Horváth professzor megjegyzi: a középkor végén és a korai újkorban „némileg jogtalanul” még az alkimisták, az aranycsinálás megszállottai is mesterüknek tekintették, és az a mondás járta: „Albert a mágiában nagy, a bölcseletben nagyobb, a teológiában a legnagyobb”. Albertus Magnus gondolkodásában fontos és természetes feladat a természet, a teremtés megismerésével közelíteni a Teremtő titkához. Hitvallással felérő megfogalmazása szerint

a természet tudománya nem egyszerűen a megtapasztalás befogadása, hanem az okok kutatása a természet dolgaiban”.

Az okok kutatása nem más, mint a teremtmény megismeréséből a Teremtőre, annak szándékaira, útmutatásaira, törvényeire való következtetés. Horváth Pál leszögezi: Albert Magnus gondolkodói életműve „a középkori szellemi élet teljes gazdagságának tárháza és keresztmetszete, oka annak, hogy miért tisztelte Nagy Szent Albertet univerzális doktorként az utókor”.

A középkor legnagyobb keresztény filozófusa és teológusa, Aquinói Szent Tamás (1225–1274) hatalmas életművét elemezve a kötet írója kiemeli: Tamás szerint a hit három dolgot jelent: „hinni Istent, hinni Istennek és hinni Istenben” – hiszen ezek azok az aktusok, amelyek biztosan elvezetnek a legfőbb, természetfeletti jóhoz és boldogsághoz, Isten színe látásához. Ezen az úton haladva a remény erénye ad biztatást és erőt az embernek, akinek eszköze a cél elérésében a szeretet gyakorlása. Ugyanakkor ezek az erények „Isten szentháromságos természetére vannak hangolva, hiszen

a hit az Atyára, a remény a megváltó Fiúra, a szeretet pedig a megtartó Lélekre irányul”.

Ami viszont az értelem sarkalatos erényét illeti, Tamás számára azok sorából az okosság erénye a legfontosabb, hiszen ez a választás, a döntés, a személyes felelősség és a tudatos kockázatvállalás képessége, az ember erkölcsi szabadsága gyakorlásának legfontosabb, az oktalanság és a bűn elkerülésére, a kegyelemmel való együttműködésre alkalmas eszköze.

Szent Bonaventura (1217–1273) tizenhét évig, csaknem haláláig állt a ferences rend élén. Horváth Pál kiemeli: viharos, nehéz időszak volt ez az alig fél évszázados közösség életében. Elöljáróként fő törekvése volt egy valóban működőképes, a testvéri egyetértést és engedelmességet elnyerni hivatott rendi szabályzat megalkotása, a szélsőséges nézetek elleni fellépés, a rend működéséhez szükséges lelkiségi és egyházpolitikai egyensúly megteremtése. Bonaventura szerint

A Szentírás végcélja és gyümölcse nem akármi: az örök boldogság teljessége… az örök élet beszédeit tartalmazza: nemcsak azért írták, hogy higgyük az örök életet, hanem azért is, hogy birtokba vegyük azt.

Az örök életben pedig látni és szeretni, Isten betölti minden vágyunkat, és ezek betöltése révén fogjuk megismerni Istennek ama minden ismeretet felülmúló szeretetét, így teljesednek be Isten egész teljességéig.”

Isten metafizikai lényege, hogy a legfőbb jó, aki természetét önmaga örök közlésében valósítja meg. Ennek az önközlésnek önmagán Isten belüli szakadatlan folyamata Isten szentháromságos léte, „amelyben az Atya a kiáradó isteni szeretet eredet nélküli eredete, a Fiú a szeretett, a Szentlélek pedig e kettő, a szeretet és a szeretett örök kölcsönössége”.

Isten belső létének középpontja

a Fiú, a Logosz, egyszerre közvetítő Isten belső valóságában és közvetítő Isten teremtetlen teremtő valósága és a teremtett valóság között”.

A Szentháromságnak ez a belső dinamikája az Ige megtestesülésében, a kereszten és a feltámadásban teljesedik ki, válik felismerhetővé, és a megváltás révén ez teszi lehetővé, hogy az Egyház mint Krisztus misztikus teste részesedjen Isten szentháromságos életéből.”

Sienai Szent Katalin (1347–1380) az itáliai misztika legnagyobb alakja, a középkor talán legismertebb szentje, domonkos nővér. „Gyenge nő, politikai hatalom nélküli asszony lévén az, hogy eredményeket ért el békemissziójában, nem másnak, mint annak a belőle sugárzó lelki hatalomnak, tekintélynek és erőnek volt köszönhető, amely karizmatikus képességekkel ruházta fel, és pápák, főpapok, főurak partnerévé tette” – írja Horváth Pál.

Katalin látomásainak Itália-szerte híre ment. Nagy műve, a Dialógus viszont nem a látomásos, hanem inkább a tanító misztika világába vezeti olvasóját. Katalin elragadtatott állapotban fogalmazza meg tapasztalatait, élményeit, amelyek kerete „a sóvárgó lélek és Isten párbeszéde, de inkább a Szentlélek által sugallt teológiát, nem pedig vizuális élmények keltette érzelmi állapotokat örökít meg”. A sienai szent látomásainak kiindulópontja „a végtelen isteni szeretet és a teremtményi lélek szeretethiányának és sóvárgásának, gyenge és bűnös mivoltának szembeállítása”. Katalin szerint

a léleknek be kell látnia, hogy üdvösségre rendelt az isteni tervben, ehhez az üdvösséghez pedig a szeretet útján kell elindulnia, felismerve, hogy „a szeretet, Te, Isten, emberré lettél, és az ember istenné lett”.

A bűn ugyan eltorlaszolta az ég felé vezető utat, ám az Krisztus igazságában újra megnyílt, hogy bepillantást engedjen a tökéletes isteni szeretetbe, amely nem más, mint az igazságosság és az irgalmasság útja, amelyre lépve, járva kimondható, hogy „irgalmasságoddal enyhíted az igazságosságot, irgalmasságod által fürösztöttél meg minket a Vérben, és irgalmasságod miatt kívántál érintkezni teremtményeiddel”.

Horváth Pál minden középkori szerző életrajzát ismerteti; mini tanulmányokban elemzi munkásságukat, és megadja a róluk szóló legfontosabb irodalmat is. Lexikona kiváló kézikönyv egyetemi hallgatók számára, és lélekemelő olvasmány a téma iránt „csupán” érdeklődők számára is.

Horváth Pál: Középkori keresztény gondolkodók lexikona
Szent István Társulat, 2023

Bodnár Dániel/Magyar Kurír