Hosszú életet kapott ajándékba a Mindenhatótól – Eltemették Dávid Katalint

Erdő Péter bíboros gyászbeszédét az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.

Kedves Gyászoló Család!

Tisztelt Gyászoló Közösség!

„Képzeljétek el, hogy meghaltatok és ott feküsztök a ravatalon. Jönnek az ismerősök, rokonok, és gondoljátok végig, ki mit fog mondani vagy gondolni rólatok” – így kezdte Katalin asszony sok évtizeddel ezelőtt az egyik beszélgetését az Építészpince Vigilia-törzsasztalánál. Így ismertette Mócsy páter lelkigyakorlatát barátaival, a nehéz időkben is szilárdan hívő vagy őszintén kereső katolikus értelmiségiekkel. Mert fontos volt, hogy mindenki átelmélkedje, rendezze emberi kapcsolatait, elmélyítse önismeretét, alázattal és tiszta szívvel álljon meg az örök Bíró előtt.

Ennek a Bírónak az ítéletéről hallottunk a most felolvasott evangéliumban. „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám” (Mt 25,34-36).

Katalin nővérünk hosszú életet kapott ajándékba a Mindenhatótól. De újra és újra felbukkant ezen az úton a készület a végső találkozásra: az Istenbe vetett hit és az emberek iránti segítő szeretet.

A hit már gyerekkorától jelen volt az életében. Otthon rendszeresen közösen imádkoztak. Még valódi oltár is volt a lakásukban! A család szoros kapcsolatot ápolt a szegedi jezsuitákkal; Katalin első gyónását az ismert jezsuita erkölcsteológusnál, Müller Lajosnál végezte, később lelkiatyja az a Hunya Dániel lett, aki a szegedi szemináriumban papok nemzedékeit nevelte a lelki életre. Világi hallgatóként Szegeden elvégezte a teológiát is. Hívő érdeklődése alapján Lyka Károly tanácsára úgy döntött, hogy keresztény ikonográfiával foglalkozik. Olyan tanárai alakították szellemi látásmódját, mint Sík Sándor, Kerényi Károly és Bálint Sándor.

De a hit fényében egyre teljesebb gazdagságában kibontakozó világába belehasított a történelem. Eljött a segítő szeretet ideje. Először az üldözött zsidókat mentette 1944-ben. Budapesti tevékenységéről maga számolt be visszaemlékezéseiben. Együttműködött az embermentésben a bátor és kiváló szervező jezsuitával, Raile Jakabbal, aki később – igaz, már posztumusz elismerésként – nem véletlenül kapta meg a Világ Igaza címet. De ennek a munkának a során ismerte meg az akkor cionistaként embereket mentő Aczél Györgyöt is, aki egyébként Radnóti Miklós hatására katolizált.

Ám hamarosan fordultak a csillagok. A negyvenes évek végétől már az üldözött papokat és szerzeteseket kellett menteni, segíteni. Katalin asszony 1951-től 1966-ig vezette a Művészettörténeti Dokumentációs Központot. Ez volt akkoriban a korszerű művészettörténeti kutatások hazai bázisa. Ide fogadott be, itt alkalmazott sok papot és szerzetest, akik a hatóságok tilalma miatt nem gyakorolhatták hivatásukat. Ezért aztán 1966-ban őt magát bocsátották el munkahelyéről, az intézetet pedig vatikáni kémközpontnak nevezték. Ekkor tudott segíteni Aczél György a túlélésben.

Katalin asszony tanított a Hittudományi Karon művészettörténetet a teológus hallgatóknak. Sok publikáció és elismerés között nyitott szívű, figyelmes résztvevője volt a legutóbbi évtizedeknek is. Nagy örömmel láttuk őt a Szent István Akadémia ülésein is. Még a 2021-es budapesti Eucharisztikus Világkongresszust is érdeklődéssel és lelki ráhangolódással követte.

Sokat jelentett neki a napi szentáldozás és az imádság. Megragadta lelkét a teremtett világot egységbe foglaló és Istennel összekötő ritmus és lüktetés, ami a Rózsafűzérben kifejeződik.

Ezt az imádságot az utóbbi években naponta többször is elmondta. Megérezhette benne a Szentlélek szavakba nem foglalható, legfelsőbb intelligenciáját. Foglalkoztatta az isteni irgalmasság és a végítélet gondolata. Még szenvedéseit is igyekezett Istennek felajánlani.

Bizalommal kérjük számára Isten irgalmát, hogy a nagy találkozáskor meghallja ő is a hívogató isteni szót: „Jöjjetek, Atyám áldottai”. Ámen.

*

„Dávid Katalin a kortárs magyar tudományos és művészeti élet egyik legnagyobb egyénisége, szervezője, megkerülhetetlen, nagyformátumú személyisége volt. Életpályája egy teljes évszázadot ívelt át, hűen tükrözte a magyar történelem utóbbi száz évének szinte minden fordulópontját. Életműve elválaszthatatlan a magyar művészettörténeti kutatás és a magyar alkotóművészet elmúlt évtizedeitől” – mondta búcsúbeszédében Vashegyi György, a Magyar Művészeti Akadémia leköszönő elnöke.

Mint fogalmazott, miközben Dávid Katalin a régmúlt évszázadok örökérvényű alkotásaival foglalkozott, mindig a jelenben élt, számos baráttal, szellemi társakkal, tanítványokkal körülvéve.

A barátok nevében Mezei Gábor Kossuth-díjas belsőépítész kiemelte: Dávid Katalin halálával lezárult egy fejezet.

„A fasizmusban életeket mentett, az ötvenes években a reménytelen egzisztenciájú, mellőzött értelmiségieknek nyújtott menedéket azzal, hogy segített őket foglalkoztatni. Törődése, szeretete nélkül kiszolgáltatottabbak, szegényebbek lettünk” – tette hozzá.

„Számára minden háborúskodás, bosszú, ellenségeskedés idegen és elfogadhatatlan volt. Azokat sem volt képes gyűlölni, akik ártottak neki. Egy jó ügy érdekében bárkivel tudott együttműködni, azt tartotta, hogy a megértés, a hit és a szeretet legyen minden cselekedetünk alapja” – hangsúlyozta Mezei Gábor.

A család nevében unokája, Hídvégi Áron Arnold beszélt a sírnál, és idézte fel nagymamájával kapcsolatos emlékeit.

A temetésen jelen volt Orbán Viktor miniszterelnök, illetve Csák János kulturális és innovációs miniszter.

Forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye, MTI

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír