Hová születne ma Jézus? – Beszélgetés Fazakas Márton csornai premontrei apáttal

– Mi az első dolog, ami eszébe jut a karácsonyról?

– Egy kedves történet, ami mélyen belém ivódott. Kisgyerekkoromban szerettem volna részt venni a pásztorjátékban. Nagy élmény volt, amikor megkaptam az egyik pásztor szerepét. Ráadásul azét, akinek a báránykát kellett vinnie a Kisjézusnak. Persze nem élő bárányt, hanem egy báránybőrt, ami be is került a kis tarisznyámba. Aztán eljött a nagy nap, s amikor rám került a sor, igencsak meglepődtem. A zsákocskámba belenyúlva érzem ám, hogy nemcsak a báránybőr van ott, hanem valami más is. A szerepem szerint azt kellett mondanom: „Édes kicsi Jézus, én is hoztam neked valamit, ami tőlem tellett, egy kis bárányt pásztorságom szegénységéből.” El is jutottam odáig, hogy „édes kicsi Jézus, én is hoztam neked valamit”, de nem mertem kivenni a zsákból, ami a kezem ügyébe akadt. Mindenki szurkolt, mert már háromszor is lejátszódott ez a jelenet. A plébánosom is intett, hogy hát na…, adjam már oda… Így nem volt más választásom, elő kellett vennem, ami a zsákban volt: egy kis szürke macskakölyköt! Bebújt a meleg báránybőr mellé a tarisznyába, ott elaludt, és már nem tudott kijönni szegény.

Én vagyok tehát az a pásztor, aki macskakölyköt vitt a Kisjézusnak ajándékba.

Azóta is emlegetik, hogy az egy jó betlehemes volt. Hangos hahotában tört ki a közösség.

– Milyenek voltak gyerekkora karácsonyai?

– 1974-ben születtem. A hetvenes évek végi és a nyolcvanas évek eleji karácsonyokra jól emlékszem: szegények voltak, ugyanakkor szépek és bensőségesek.

A karácsony a karácsonyról szólt.

Ma már nehéz elképzelni, hogyan éltünk akkor ott, Lövétén, micsoda prés alatt. Hiába lett volna a szüleimnek pénzük ajándékra, nem volt, amit meg lehetett volna venni. Így aztán készítettünk valamit, de azt se nagyon volt miből. A Hargita alján, ahol sok millió fenyőfa van, tiltották a fakivágást. Különböző kerülőutakon igyekeztünk karácsonyfához jutni, „lopni kellett” a saját erdőnkből. A szülőfalunkban nemigen volt olyan ember, aki a szentgyónásával ne készült volna a karácsonyra. Alig fértünk be a templomba. Nálunk mindenki katolikus volt, kivéve azokat, akik beházasodtak, de ők is katolikusok lettek, mert csak egy templom volt a faluban. Sok népszokás élt akkor a házszenteléstől kezdve az aprószentekelésig.

A gyertyafényes karácsonyeste nekünk nem számított különlegesnek, mert ott minden este gyertya fényénél telt. Ugyanis nem volt villany. S ha mégis volt, karácsonyeste biztos lekapcsolták, hogy még véletlenül se tudjanak az emberek a rádión keresztül valami vallásos adást hallgatni. Egy olyan székely faluban, mint a miénk, teljesen nem tiltották ugyan az ünnepet, de minden eszközt megragadtak, hogy elrontsák. A férfiaknak például munkába kellett menni. A gyárak, a bányák, az üzemek karácsony napján is működtek. Sok múlott a helyi elöljáróknak nevezett pártvezetőkön, igaz, talán a karácsonyt nem piszkálták annyira.

– Hogyan készültek az ünnepre?

– Szép készület volt karácsony előtt. Egész éven át gyűjtöttük a fényes papírt a szaloncukornak, amit egyébként olvasztott cukorból otthon készítettek, és lisztből való formába öntöttek, mert kapni nem lehetett. Mindent otthon csináltunk. Határozott rendje volt, hogy édesanyám mikor süti a kalácsot, amiben örömmel vettünk részt. Az egész családunk járt a hajnali misére. Sokan már előtte megetették, megitatták az állatokat, így aztán igazi jó istállószag lengte be a templomot. Most már egy jó ideje, mondhatni, palotában töltöm a karácsonyt, így más a tartalma. De jó, hogy mást is megtapasztaltam.

– Hogyan telt a szenteste és karácsony napja?

– Kiábrándító leszek: nem volt körülötte ilyen romantika. Azt a fogalmat, hogy szenteste, nem is ismertem, Magyarországon tanultam meg. Otthon „az ünnep szombatjának” hívták. A Jézuska helyett Erdélybe az angyal szokott járni. Éjjel jön el. Úgy látszik, Erdélynek ez a sorsa: oda egy angyal is jó, „az inasok hozzák az ajándékot”. Szenteste nálunk még nem volt karácsonyfa, csak másnap reggelre lett. A vacsora böjtös volt, a mostani magyarországi szentestekultusz nálunk nem létezett. Az éjféli misének nem volt nimbusza, tőlünk édesapám ment el rá, hiszen közvilágítás sem volt. Akik nem jártak templomba, azok az éjféli misére sem mentek. 25-e volt az ünnep a gyerekek pásztorjátékával. Karácsony napján és az azutáni napokon hívták meg a betlehemet a házakhoz, ilyenkor a férfiak mindig „jól érezték magukat”. A lövétei betlehem híres. A fiatalság a fél kilences misére ment, a felnőttek a nagymisére. Utána következett az ebéd. Édesanyám anyja általában minden vasárnap nálunk ebédelt, karácsonykor is. Nagy mesélő volt, ugyanúgy, mint az édesapám édesapja, aki velünk élt. Ő ötéves koromban halt meg, Mártonnak hívták.

– Róla kapta a szerzetesi nevét?

– Nem, azt Ödön apát úrtól kaptam. Én a Frigyes nevet választottam volna, de neki nem jött be. Nem tudtam, hogy neki is tetszenie kell, nem csak nekem. Amikor megkaptam a rendi ruhát, akkor tudtam meg, hogy Márton leszek. De Vas megyében és Szombathelyen forgolódva nem olyan nagy hátrány ez. Talán még jobb is, mint Fricinek lenni.

– Mi volt otthon a karácsonyi ebéd?

– Az ünnepi ebédhez kötelezően hozzátartozott a húsleves és a töltött káposzta. Édesanyám úgy tudta vágni a cérnametéltet, hogy csak néztem, mikor jön a körme vagy a keze. Kalácsot is készített. Ott a bejglit tekercsnek hívtuk, volt diós, mákos. A „diósosok” meg a „mákososok” nálunk is kibékíthetetlen ellentétben álltak egymással. Én igazából a mákosat szeretem, de megeszem a másikat is. Minden szerényebb volt, mint ma, mégis ünnepi. Az a fajta tobzódás, ami mostanában karácsony előtt van az üzletekben, teljesen ismeretlen volt. Belénk ivódott és megmaradt bennem: az ünnep nem attól ünnep, hogy mi van az asztalon. Nem ez a karácsony lényege, hanem az együttlét Istennel és az emberekkel.

A karácsony lényege belül volt. Úgy éltek a szüleim, úgy beszéltek az ünnepről, hogy ezt mi is megtanultuk.

Édesanyám nem volt ideges attól, hogy mit főz karácsonyra, mert ez nem volt központi kérdés.

– Kaptak ajándékot?

– Csak nagyon szerény mértékben. Később aztán Magyarországról már tudtak a szüleim valami módon könyveket szerezni, de azokat mindig közösen kaptuk. Nem vágytunk ajándékra, volt bennünk egy szent igénytelenség. Persze könnyű volt nem vágyni rá, mert nem volt mire. Nem voltunk ennyire befolyásolva, nem mondták meg, mire kellene vágyakozni. 1989-ig tévét sem néztünk, bár volt televíziónk. Amikor Međugorjéban megtörténtek a jelenések, viszonylag hamar kiadtak egy magyar nyelvű könyvet. Kalandos úton hozzánk is eljutott egy példány. A szomszédságban délután felolvasták az összesereglett embereknek, nálunk pedig este; vagy húszan hallgattuk. Így értesültünk a dolgokról. El lehet ezt ma képzelni? Hogy felolvasnak egy könyvet egy utca lakóinak? Ez a zártság ugyanakkor valóságos tündérkertet teremtett, gyerekként igazi meseország volt ez számunkra. Persze felnőttként a szüleimnek mindez nyilván sokkal nehezebb volt.

– Mit énekeltek a misén?

– Hamar tudatosult bennem, hogy a templom az a hely, ahol korlátok nélkül, felszabadultan és magyarul lehetünk együtt, hiszen egy színtiszta székely faluban éltem. Szerettek az emberek énekelni, ahogyan ma is. Harsogott, zengett a templom. Ma is a fülemben cseng a Fenyőgallyas kis Jézuska meg a betlehemi hercegecske. Máig szeretem hallgatni az úgynevezett Pásztor glóriát. Sok helyi éneket énekeltek karácsonykor. Lehet, hogy teológiailag nem volt helyes minden szöveg, de a nép énekelt. Megtanultuk ezeket az énekeket, mert a házszenteléskor a pap és a ministránsok előtt ment a csengettyűscsapat, és karácsonyi énekeket énekeltek a csengőszóra. Amikor hazamegyek karácsonyi időben, ma is örömmel énekelem ezeket, de nemcsak én, hála Istennek, hanem sokan. Kár, hogy lassan leszoknak erről a katolikusok. Vagy leszoktatjuk őket? Nem tudom, de az tény: az emberek ma már alig énekelnek a templomainkban, pedig milyen jó vidáman és teli tüdővel dicsérni az Istent!  

– A forradalom éppen karácsony előtt volt Romániában. Hogyan élte meg azokat a napokat?

– Mi aznap éppen trágyát hordtunk az Ördög-tó nevű helyre. Estére tudtuk meg, hogy megváltozott a világ. Előtte már hallottuk, hogy Temesváron balhé van, a Szabad Európa Rádiót hallgatták a szüleim, így értesültünk bizonyos dolgokról, ugyanakkor tudtuk, hogy nem Lövétén fordul meg a világ. Mi végeztük a napi munkánkat. Este a községházán kidobálták a Ceaușescu-képeket, gyakorlatilag fesztiválhangulat volt. Megszűnt a kenyérjegy, másnap engedély nélkül lehetett marhát vágni. Arra kifejezetten emlékszem,

hogy karácsony napján sírva énekelték az emberek a magyar himnuszt a mise után.

A forradalomtól ragyogóbb lett a karácsony, az addigi bensőséges családi ünnepből állami karácsony, nyilvános társadalmi ünnep is lett. Ez kétségtelenül furcsa volt akkor, hiszen előtte még emlegetni sem lehetett az ünnep vallási tartalmát.

– Premontrei apátként ma mit jelent Önnek a karácsony?

– A premontrei rend karácsonykor alakult, az első szerzetesek akkor tettek fogadalmat.

Szent Ferenc állította az első betlehemet, és Szent Norbert odahozta a betlehemhez a pásztorokat. Nekünk ez a gyökerünk, a bölcsőnk.

Sokat foglalkoztat az a gondolat, hogyan tudnám továbbadni azt a sok szép lelki élményt, amit kaptam. A karácsony lényegét szeretném az emberek elé élni, hogy ne essünk bele abba a csapdába, amibe körülöttünk a világ. Hogyan tudnám elérni, hogy a saját közösségeim, az iskola, a város számára a karácsony igazi lelki élménnyé váljon? A húsvétot talán könnyebben átéli az ember, mert a szenvedést valamiképpen mindenki megtapasztalja a maga életében is. De azt már nehezebb megérteni, hogy a karácsony miért ilyen fontos és szép. S akár egy istállóban is lehet szép, mert nem attól függ az ünnep, hogy hol zajlik, és mennyit invesztálunk bele. Elborzadok a „bérkarácsonytól”, amikor egy család a hotel kényelmét választja a családi fészek intimitása helyett, és jön a rendelt Jézuska, a mások általi kiszolgálás, a rongyrázás, aztán pedig hazamennek, és az a legfontosabb, hogy a házuk patyolattiszta, nem kellett holmi istállóvá alakítani.

Küldetésemnek gondolom, hogy amennyire lehet, a szív ünnepe legyen a karácsony. Tudatosítani kell, hogy Jézus Krisztus születése értünk történt. A karácsony egyszerűségét is szeretném átadni másoknak. Azoknak a gyerekkori karácsonyoknak volt egy ilyenfajta üzenetük, amit hiányolok a mostani életünkből. Gyönyörű liturgiát művelünk itt, de mindig azt kérdezem: Istenem, hova lett a pajtaszagú roráté? A pompás liturgia méltóságos, de hol van ettől a betlehemi jászol egyszerűsége? Mondom én, aki egyébként nagyon szeretem ezt a gyönyörű életet, ha úgy tetszik, szeretek élni. De azt is tudom, ha Jézus nem egy istállóban, nem számkivetettségben születik, akkor kevésbé volna hiteles mindaz, amit tanított. Ő megtapasztalta mindezt. Sok ember, ha megtapasztalta is, elfelejti. Könnyű beletespedni a jólétünkbe.

– Milyen kérdések foglalkoztatják most az ünneppel kapcsolatosan?

– Az elmúlt évekhez képest más lesz idén az ünnepünk. De gondoljunk bele: Nagyszőlősön, Visken az ugyanilyen magyar embereknek, mint mi, Kovács Józsinak, Margit néninek milyen karácsonya lesz? Milyen lesz a karácsony Ukrajnában? Ők mit engedhetnek meg maguknak? Amikor sajnáljuk magunkat, gondoljunk rájuk!

Mostanában sokszor eszembe jut az a kicsi szürke macska. Egyszer olvastam Benedek pápától, hogy az utolsó ítéleten nemcsak tőlünk kérdeznek majd, hanem mi is tehetünk föl kérdéseket.

Az én egyik kérdésem: Kedves Jézusom! Annak a kis macskának örültél-e akkor? Szinte tudom a választ. És annak a picinek, amid volt és van, te örülsz-e? Örüljünk annak, amink van!

Örüljünk, ha adódik egy szabad esténk vagy egy kis időnk egymásra! Manapság sokan nem tudnak mit kezdeni ezzel a közös idővel.

Az ötvenedik esztendőm kapujában állok, foglalkoztat, hogy jól használtam és használom-e az időmet. Karácsonykor el kell gondolkodni azon, mire használom a lehetőségeimet, a javaimat, magamat. Minden karácsony arra is figyelmeztet, hogy ki tudja, lesz-e még egy. Ez a kérdés bennem is felmerült egy betegséggel kapcsolatosan. Lehet, hogy jövőre már port törölsz odafönt a csillagokról…

És tegyük fel a kérdést: Vajon ma hová születne Jézus? A mi istállónkba? Hát, nincs is istállónk… Talán Szíriába, Ukrajnába, Herszonba, Kárpátaljára születne, vagy esetleg Koszovóba, de az is lehet, hogy Párizs egyik muszlimok lakta külvárosába vagy újra Betlehembe. Feszegető kérdések ezek.

Mit választana a mi Urunk? Hová születne ma?

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. december 18–25-i ünnepi számában jelent meg.