Hullámzás és belső dinamika – Farkas Ádám szobrászművész kiállítása a Műcsarnokban

A legkevésbé sérülékeny természetesen a kő és a bronz. A fáról ez már korántsem mondható el, szabadtéren biztosan nem; ezért sokkal inkább zárt térben, például templomokban találhatunk fából faragott szobrokat. Így aztán nem csoda, ha először Michelangelo márványból faragott Piétàja vagy Dávidja jut eszünkbe. A művészettörténetben tájékozottabbak esetleg az ókori görögök legnagyobb szobrászának, Pheidiasznak óriási méretű alkotására, az olümpiai Zeusz-szoborra gondolnak elsőként, amely ráadásul nem is akármilyen anyagok, hanem elefántcsont, arany és ébenfa felhasználásával készült. De ha a magyar szobrászat nagyjai közül jelenik meg előttünk például Strobl Alajos Arany János-emlékműve vagy Kisfaludi Strobl Zsigmond Gellért-hegyi Szabadság- szobra, hogy csak e kettőt említsük, ezek bronzból készültek, és figurális ábrázolások.

Valamennyiük érdeklődésének középpontjában az ember állt, akkor is, ha Strobl Alajos például állatokat is remekül mintázott. 1971-ben egykori szobrász tanárom, Konyorcsik János ezt írta kiállítási ismertetőjében: „Munkáimról talán kiderül, minden érdekel, ami az Ember dolga, de leginkább maga az Ember. Ismerni, megismerni és »örökéletűvé« tenni szobraimban kortársaimat. Olyan embereket akarok mutatni Önöknek, amilyen én is szeretnék lenni.”

Farkas Ádám szobrászművésznek a Műcsarnokban nemrég megnyílt életmű-kiállításán láthatjuk, hogy ő is nemes anyagokat használ: követ farag, fát ácsol, fémet formáz. Tárlatának címe is erre utal: Kőben, fában, fémben. Csakhogy Farkas már korán, a főiskolai éveiben a nonfiguratív, absztrakt ábrázolás felé fordult. Kezdeti időszakából csak néhány kőből faragott, gömbölyded, erősen leegyszerűsített női aktszobrocska van kiállítva. Tudjuk, hogy hosszú pályafutása során sok mást is mintázott a művész, hiszen mindenki a fejmintázásból, az akttanulmányokból indul ki. Minthogy ez a mostani egy életmű-kiállítás, kár, hogy ezekből a munkáiból egyet sem láthatunk. De neki nyilvánvalóan más volt a koncepciója. Pedig a Bujtor Istvánról készített, Balatonfüreden látható műve is igazán kiváló alkotás. Ebből is jól látszik, hogy ha kell, a figurális szobrászat terén is otthon van Farkas Ádám. Az utóbbi évtizedekben rengeteg úgynevezett zsánerszobor készült Magyarországon, amelyek többsége nagyon nem sikerült. Túlzott részletező naturalizmusuk vagy egyszerűen csak rossz arányaik miatt a legtöbbjük szinte már taszítóan hat a nézőre. Ilyen például a budapesti Corvin sétányon álló Bud Spencer-szobor vagy Széll Kálmán figurája a róla elnevezett téren, de ezek közé tartozik a brutális méretű, eszelősen hivalkodó Csodaszarvas-szobor is a budai Postapalota előtt. Ez utóbbi azért is annyira bántó, mert alkotója, Szőke Gábor Miklós más műveiben már megmutatta tehetségét. Farkas Ádám családi megrendelésre készített Bujtor-szobra azonban jól sikerült, arányos, kifejező. A szobrász jól eltalálta a színész vitorlázás közbeni jellegzetes mozdulatát, és a posztamens is szellemes megoldás. Az alkotás elhelyezése is jó, mert nem uralja hivalkodóan a füredi Vitorlás teret, hanem szépen meghúzódik a jobb oldalon, a tó partján. A Műcsarnokban már csak azért is érdemes lett volna kiállítani ennek a szobornak egy kisebb változatát, hogy mindenki láthassa: jól is lehet zsánerszobrot mintázni.

Farkas Ádámról, azt hiszem, elmondhatjuk, hogy mindent elért, amit egy hosszú életút során lehet. 1944-ben született, 1948-tól Szentendrén él. A Képző- és Iparművészeti Gimnázium kerámia szakán folytatott tanulmányok után a Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász szakán tanult tovább. 1968-ban Párizsba utazott, s az ott töltött időszak hatására hazatérte után gyorsan átalakult a művészete, az egymást követő periódusok egy koherens életmű alapjává váltak. Farkas Ádámnak számos köztéri szobra látható szerte az országban, fővárosi és vidéki tereken, középületeken. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Munkácsy-díjas szobrász, egyetemi tanár 2002 és 2005 között a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektora volt, 2011-től a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának tagja, és sok más művészeti szervezetben is szerepet vállalt, egyebek mellett például a Brit Királyi Szobrásztársaságnak is tagja.

A Műcsarnok kiállítótereiben nyilván csak kisebb, „hordozható” méretű alkotások bemutatására van lehetőség, a köztéri szobrok fényképeken tekinthetők meg. Az építészeti kiállításokon is így van ez, Kós Károly nemrég bezárt kiállításán is leginkább fotók, tervrajzok, makettek kerülhettek a termekbe.

Farkas Ádám kiállított művei lényegében a már említett nemes szobrászati anyagokból készült térplasztikák. Az alkotó egyszerű, de talányos, a szemlélőt továbbgondolásra késztető címeket ad munkáinak, például: Emlékek a jövőből, Fekete táj (Entrópia), Ködkarcoló. Farkas Ádám szobrainak megértéséhez ezek lehetnek a kulcsszavak: növekedés, kibomlás, természetközeliség. A Föld születése című vörösmárvány faragásán mintha csak egy embriót látnánk az anyaméhben, persze erősen stilizáltan. Ugyanezt a gondolatot egy grafikai lapon is megörökítette a szobrász, finom, rajzos szitanyomaton.

Csigavonalak és hullámzások, sőt sokszor maga a hullám a főszereplője Farkas alkotásainak. Rendkívül érdekes látvány, ahogyan a faragás során kibomlik a kő, és valamiféle gondolat hordozójává válik a szobrász vésője nyomán. A fényesre polírozott bronz, például a Sarkos Möbius címet viselő mű, a végtelenség érzetét kelti. Hasonló a Kék Möbius című, kemény gránitból faragott térplasztikája is.

A Möbius-szalagra emlékeztető, hegyi juharfából készített Végtelen visszatérés IV. című műve elképesztő faácsolat: a művész kis fahasábokat illesztett össze, ami önmagában is technikai bravúr. Ha jobban elmélyedünk Farkas Ádám munkáiban, az anyagmegmunkáláson túl az is feltárulhat előttünk, hogy a természetben is megtalálható kő, fém és fa segítségével hogyan fogalmazódik meg az alkotó filozófiája a múltról, a jelenről, olykor a jövőre is utalva.

Ő maga ezt mondja: „Hagyom, hogy a formákkal történjen valami. Keljenek önálló életre. Alakuljanak ki ellentétek, kiegyezések, legyen érzékelhető mozgása, irányultsága a jelenségnek. Az a jó, ha a befejezés nem teljesen lezárt.” Igen, tényleg így van ez. Aki veszi a fáradságot, elmegy Műcsarnokba, és megpróbálja befogadni Farkas Ádám szobrászatát, az maga is megtapasztalhatja, hogy valóban továbbgondolásra késztetnek a művei, amelyek nem a realizmus talaján álló alkotások, hanem a modernizmushoz köthetők: geometrikus, absztrakt formák plasztikai megfogalmazásai.

A Duna-parton talált kavics vagy a szőlőtőke amúgy láthatatlan gyökere is felfogható organikus műalkotásként, s mindenképpen ihletet adó lehet. „Hagyom, hogy a formákkal történjen valami. Keljenek önálló életre.” Érdemes a természettel együttműködni. Korábban írtunk az egészen más műfajban alkotó Sajdik Ferencről, aki mindig is mondta, hogy gyakran a rajz, a karikatúra is így születik: „Kiborul a tusos üveg, vagy festékcseppek keletkeznek a papíron az ecset használata során, ezt aztán továbbrajzolom, és egyszer csak kisül belőle valami.” Ebből is látszik, hogy korántsem mindig a tudatosság a döntő, sokszor az ötletszerűség, az intuíció, az ösztönösség is szerepet játszik a műalkotások születésénél. (Egy korábban megmunkált, elrontott kő is lehet műalkotás kiindulópontja, mint ahogyan például Michelangelo Dávid-szobra esetében történt.)

Vannak események, amelyeket nehéz megfogalmazni a szobrászat nyelvén. Az egykori recski munkatábornak ma már komoly irodalma van, de vizuálisan, szobrászati módszerekkel ábrázolni nem éppen könnyű feladat. A kiállításon fényképen láthatjuk Farkas Ádám e témában készült emlékművét. Lebombázott, egymás felé boruló, vakablakos, romos házmaradványok fejezik ki a kilátástalanság, a pusztulás, az erőszakos elmúlás rémületét; a két falmaradvány közé szorult fekete golyó talán a reményveszettség vagy éppen a kiútkeresés szimbóluma lehetne. Ezt legjobban a művész tudná megmondani.

És most olvassuk magát a mestert arról, hogy miként gondol vissza indulására, s mi vezette őt közel a természethez, hogy aztán egy életen át ihletadó maradjon számára: „Most már látom, elég nagy távlatból felidézve, hogy a szentendrei kert és a Bükkös-part volt az iskolám is. Minden érdekelt, ami látható és elérhető volt. Gazosok, bokrok, facsemeték, a kavicságyban három emelet gyökérzettel kapaszkodó, szálegyenes égerek, a külön élővilággal és aljnövényzettel körülvett erdei fenyők, a templomtorony magasságú jegenyeágak, ezek lehullott levelei, magvai, tobozai, szél törte száraz ágak, a fegyelmezett, rendben tartott gyümölcsfák. A nyírt gyep, a felásott föld, a vastag avarpaplan, a tűlevélszőnyeg, a patakmeder kavicságya a hozzájuk tartozó szaggal, tapintással, ízzel. És főleg a bennük, köztük, alattuk, felettük álló állatvilág.”

Farkas Ádám Kőben, fában, fémben című kiállítása 2025. február 2-áig látogatható a Műcsarnokban.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. november 10-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.