Hüperión énekei – Hegyi Botos Attila költészetéről

1

Hegyi Botos Attila (1970) a kortárs irodalmi kultúra rejtező polihisztora. S bár filozófusi műveltsége, vallástörténészi látásmódja, szerkesztői ténykedése, zenészi-zeneszerzői munkái és énekesi/regösi megmutatkozásai is vizsgálódásra érdemesek, jelen írás a költői életművet ajánlja az olvasó figyelmébe.

Szereplíra? Stílusjátékok? Pszeudoklasszicitás? Inkább orfikus helyfoglalás az örökben. A szakrális elemeket mitizálja, a mitikus elemeket szakralizálja ez az újhölderlini versnyelv és szemléletmód.

A vershang emlékezetes egyediségét nyelvi-poétikai jellemzők jól nevesíthető sora biztosítja: a tágas szókincs és a különleges szóválasztások; a szórend, mondattan, hangfekvés ünnepi jellege (például Kalász Mártont idézően); az ítélkezésmentes szelídség versnyelvi magatartása; mitikus-szakrális témairányok és motívumrend; finoman keskeny, légiesen filigrán szövegkép (mint Dobai Lili, Sajgó Szabolcs vagy Székelyhidi Zsolt másképp metafizikus lírájában); a szövegritmus zenei kompozíciókat idéző, szabatos eleganciája.

Mindeme vonásokon fényközpontú létbizalom dereng át, egy időtlen korszerűség jegyében, mediterrán krisztianizmusokat újraköltően, égtájakat egybeboronálóan.

Ahogy Báthori Csaba Rilkét, Bánfai Zsolt pedig Celant, úgy Hegyi Botos Attila – pannon Orpheusz módján, földközi-ember képében, természetmisztikus érzékenységgel – Hölderlint érti és írja újra; s még annyi mindent – mert annyi mindenséget.

Az egyet, mindenkorra.

2

A költő negyedik kötetét lapozom föl. Az Egyedül a Nap (Kortárs Kiadó, 2019) versvilágában névszói felsorolások éber révülete, a romlatlan fény retorikai alakzatai, ókori naphimnuszok mítoszi hangfekvése készül ég és föld szövetségét megújítani, megerősíteni. Ez az elhivatottság nem ünnepi katedrálist, de otthonos kápolnát épít – műről műre.

A tisztaság eszménykörében tájékozódni hív mindahány vers, mindahány verssor: „Tisztábban érezz. […] Errefelé legszebben / a kisdedek illatoznak. / S a szentek szép / virágzás után.” (Érzések verse) – „Csak ez. Ez a kobaltkék szellősség. / Ez a névtelen, ez az oszthatatlan. / Ez a mindenben érintett, / ez a mindentől érintetlen pillanat” (Széllépcsők). A „mi az, hogy Ember” kérdésére választ kereső költemény álomi betűkből nyer létolvasatot: „Valaki egy másik fölé hajol. / Aranyfüst, lángnyelv inog. / Lelket olvas” (Az ember könyve). Az identitások misztériuma a metafizikus érzékelés alkalmaiból rajzolódik elő: „Ki láthat / egy csillag szemével?” (Az időutazó estéje) – „Vagyok az elveszett / napgyermek, / az odalett költemény.” (Erdőmese) – „Felzúgtak a harangok. / Zokogott, zokogott / torkomból a fény” (Áldás). Magasztos várakozássá lényegül az esendő tétlenség, ha a vendég magasságokból érkezik: „Fák Pásztora sétál / adventi kertek alatt” (Téli nap). Végül ars poeticát árnyaló világosság lesz az önátadás szellemtanából: „Ahogy meghal / a költő, s megszületik / a vers” (Átvilágítás).

Heliocentrikus szöveguniverzum a Hegyi Botos Attiláé, benne fényhozó poétika feszíti ki jótét energiáit a megolvasott kötet első sorától a zárlatig: „Lebeg az Éj kútvizében” (Lebeg az éj) – „Tengerkék ragyogás” (Egyedül a Nap).

Könyvet olvastunk? Templomvárosban jártunk.

3

Hegyi Botos Attila eddig megjelent öt verseskötete a szakrális-esztétikai hagyományok jelenvalóságának más-más hangsúlyrendű tanúsítványa.

A debütáló rögnyi Ég (2011) szándékkijelölő érvénnyel jelenti be egy – nem annyira gondolati-metafizikus, inkább – érzelmi-misztikus költészet szelíd igényét. Az etruszk utas (2014) korok és habitusok egymásra vetülő párhuzamosságaival, ikerpoétikai keretezésben füleli ki a múltak beszédét, tisztogatja elevenné egy elveszett nyelv grammatikáját. Az In illo tempore (2018) kéziratos vállalkozása kalligráfia és szakralitás, szavak és mennyek viszonyát ajánlja bánataink figyelmébe. Az Egyedül a Nap lapjain kiteljesedő, fényességkereső hajlandóságot végül az Evangélium (2021) összegzi vaskosan – és mégis kecsesen.

„Sorstalan, így, alvó csecsemőként / lélegeznek az égiek”, sejdítette Hölderlin (Hüperión sorsdala, ford. Tandori Dezső). „Nékünk más adatott”, tette hozzá. E metafizikai melankóliát Hegyi Botos Attila énekei azzal a belátással fényesítik át, hogy ez a nékünk adatott „más”: ugyanaz. Versszavakkal: „Bennem ébredt / magára a táj. […] Én voltam, aki megnyíltam, / te, aki becsukódtál. / S te, aki én leszek, / ha elnémul dalom.” (Hüperión éneke) – „Ma megszületett bennem / az ég” (Templomkert).

Mert, meglehet, ég és föld között csak a nyelv tesz különbséget.

A költészet a szavak testvériségére esküszik föl.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. január 18-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.