Hűségben tetőző szabadság – Dimény H. Árpád Két élet című verséről

„Mennyivel könnyebb volna, / hogyha két életem volna, / egyet örökre odaadnék neked, / a másik szabad lenne, / mindennap szárnyra kelne, / s mindenkit szeretne, akit lehet…” – énekelte Horváth Attila szövegét 1977-ben (s utána megannyiszor) Révész Sándor. Dimény H. Árpád verse ezt a popkulturális klasszikust gondolja tovább – és írja felül:

Két élet
(Nem Piramis-dal)

Ha volna két életem,
az egyikben feleségül vennélek.
És a másikban?
Egy titokzatosnak tűnő,
bár magányos férfié.
Egyedül ül egy kávéházban,
kávé és whisky előtte,
valamit ír, talán verset.
Biztosan nincs gyereke, de van
egy tiszta és rendezett garzonja,
mely nem gyárakra néz, benne sok könyv,
és még több ideje olvasni, meg írni.
Barátok, akikkel sokat nevet,
néha egy-egy lány, hétvégén,
hogy ne feledje a bőrnek illatát,
ahogyan szuszog, zihál.
Talán izmosabb, pihentebb,
és nemcsak fut, edzeni is jár.
Bulik, színház, drága éttermek,
olyankor inget vesz, ínyencségeket kóstol.
Nyaranta Észak-Olaszországba,
Liguriába megy, mezítláb sétál a homokban,
törtfehér ingeket hord, kigombolva,
és minden hajnalban ott hagyja egy másik lánynál,
hadd érezze arcszeszének és verejtékének édes elegyét,
ő pedig hosszabb sétákra indul a parton,
a tökéletes kagylót keresve,
és a hullámok rajzolta mintákat nézi,
miközben azon tűnődik,
vajon rád talál-e valaha.

Dimény már verse címében (az alcímről nem is szólva) ellépést jelez a megidézett Piramis-opustól: a „Ha volna” feltételességét szikár tényközlésbe fordítja, az „életem” énközpontú személyessége helyett pedig a visszafogottabb – és általánosításra alkalmasabb – „élet” változatot használja.

Hogyan épül föl a költemény? Három áttetsző szerkezeti egység alkotja.

A bevezető sorok a beszédhelyzetet és a nyitódilemmát tisztázzák: „Ha volna két életem, / az egyikben feleségül vennélek. / És a másikban?” Ez még a Piramis-szöveg dimenziója.

A folytatás az elképzelt másik életet s ama alternatív identitást részletezi – könnyed regényekből és filmekből ismerős közhelyeket variálva.

A zárlat felszámolja a Piramis-dal vívódó-sóvárgó veszteségérzetét, hiszen visszatéríti a vágyak természetét a kiindulóhelyzethez: „…miközben azon tűnődik, / vajon rád talál-e valaha.”

Igen különös – és igen rokonszenves – lélektani játék ez. A beszélő látszólag mint vágyott alteregót festi elénk a képzeletbeli másik énjét, ám az ecsetelés utolsó vonásai a képzelt személy képzelt vágyait a hús-vér jelen világára irányítják.

Nem érdemes másra vágynom, hiszen az a vágyott én is ide vágyakozna – sugallja.

Amit hiányolok, olyan párhuzamos sors, melyet épp a hiány és a beteljesületlenség keserítene – látja be.

A szabadság, melyen merengek, épp azt tenné lehetővé, hogy újra azt válasszam, amim van – összegzi tudását.

Dimény H. Árpád műve különös tettet hajt végre: megtanít vágyakoznunk a valóság után. (Bár Simone Weil ebben a formában valószínűleg sohasem írta le, tőle szokták származtatni az idevágó gondolatot: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”. – A filológai bizonytalanság forrása – a ChatGPT segítsége nyomán írom – talán ez a Weil-mondat lehetett: „Et il n’appartient pas à l’homme de désirer ce qu’il a.” / „It is not in a person’s nature to desire what he already has.” / „Az ember természetéhez nem tartozik, hogy vágyjon arra, ami már az övé.”)

A hűségben tetőző szabadság verse a Két élet.

Olyannyira, hogy zárlata felől visszaolvasva a cím is átfényesül, újjáalakul: hiszen a Két élet szószerkezet immár nemcsak a beszélő sorslehetőségeire utalhat, de a szerelmesek összefonódó két életét is kifejezi.

Fotó:

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. március 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.