Hűsége és hite ma is eligazítást ad – Széchenyi Istvánra emlékezett a bécsi magyar közösség

A megemlékezés hagyományát Varga János, a bécsi Pázmáneum rektora kezdeményezésére élesztették újjá. Jelen volt és koszorút helyezett el Magyarország bécsi nagykövetsége nevében Czenczer Örs is.

A megemlékezés elején Varga János így fogalmazott: „A gyász napja ez, de emlékezni és fejet hajtani jöttünk össze.” Majd hozzátette:

Gróf Széchenyi István a legnagyobb magyar; az volt életében, és az maradt halála után is.”

A jelenlévők azon a helyen hajtottak fejet, mely Széchenyi István életének utolsó éveihez kötődik, hiszen 1848 szeptemberétől haláláig itt, Döblingben (korábban Oberdöbling) élt. „Méltó, hogy megemlékezzünk Széchenyiről halálának évfordulója alkalmából is” – mondta a rektor.

Felidézte, hogy Széchenyi 1860. április 7-ről 8-ra virradó éjjel halt meg az intézetben, és szólt arról is, hogy halálának pontos körülményei máig vitatottak. „De akárhogy is történt, a keresztény hit realitásával nézünk szembe a történelmi tényekkel, s emlékezünk meg a reformkori politikusról, aki az új Magyarország egyik megteremtője volt” – mondta.

Varga János Széchenyi Istvánt úgy jellemezte mint „korának egyik legnagyobb gondolkodóját és nagy művek tevékeny megvalósítóját”, akinek

életműve, cselekvő hitvallása a magyar nemzet kimagasló teljesítménye”.

Hozzátette: „Hatása máig tetten érhető, tisztelete élő.” Szellemi hagyatékát 2014-ben hungarikummá nyilvánították.

A megemlékezésen elhangzott gróf Dessewffy Emil, az MTA elnöke 1860-ban megfogalmazott megrendítő méltatása is: „A nagy fájdalmak némasága tiszteletet parancsol és követel ugyan, de azt hiszem mégis, nem fogunk ellene véteni, ha mi elsők szakítjuk meg egy ország sajgó keserveinek hallgatagságát, mert hiszen az enyészhetlen fényű és hatású férfiúnak nevét és pályáját a mi lételünkkel mindenkorra összeforrasztotta a történelem. Nincs magyar, ki e veszteség nagyságát ne érezze.”

A megemlékezés arról tanúskodott, hogy Széchenyi példája ma is közel van hozzánk. Felelősségtudata, hűsége és hite ma is eligazítást adhat.

Széchenyi István szavai ezért most is elevenen hatottak: „Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn!”

A jelenlévők közül néhányan hosszú távon vállalták, hogy az intézet kertjében álló emléktábla környékét (ahol az eredeti Széchenyi-szobor állt) rendbe teszik, gondozni fogják.

A koszorúzás után a megemlékezés a bécsi Michaelerkirchében folytatódott szentmisével, abban a templomban, ahol Széchenyi Istvánt megkeresztelték, nem messze a Herrengassén álló szülőházától.

Szentbeszédében Varga János rektor Szent Péter szavait idézte: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom.” Arról beszélt, hogy ez a kincs, a hit Péteré, Széchenyié és a miénk is. Széchenyi István egész életében keresztény ember volt, és a legnehezebb időkben is ebből merített erőt.

A rektor prófétai alkatnak nevezte a legnagyobb magyart. Jeremiás panaszát idézte: „Lásd, Uram, és tekints ide, milyen megvetett lettem!”, valamint Ozeás szavait: „Eszét veszti a próféta, a lélek embere beteggé lesz, mert sok a gonoszságod, és nagy az esztelenséged. Efraim, Istenem népe a prófétát kémleli, tőrt vetettek neki minden útján. Gyűlölködés lakik még Istene házában is.” Varga János hozzátette: a próféta sorsa sokszor az elutasítás, a félreértés és a szenvedés, de mégis hű marad. Ez a hit és ez a hűség adta Széchenyi tartását a szenvedés éveiben is.

Felidézte Széchenyi István imáját is: „Istenem, te minden jónak, magasztosnak, tökélynek, teljesnek foglalatja, töltsd el szívem-keblem Szentlelkeddel!… Erősíts meg mennyei hatalmaddal, hogy legyőzhessem földi gyengéimet és fölemelhessem tehozzád a lelkem. Szabadítsd meg érzékeimet mindentől, ami földi reájuk tapad, és tisztítsd meg embertermészetem, hogy a te műved méltó lehessen tehozzád!...

Egész imám pedig ne csak szóval legyen elmondva, hanem tetteimben nyilvánuljon s legyen szüntelen az éghez bocsátva.”

Végrendeletéből pedig ezt idézte: „Lelkemet a mindenható Istennek ajánlom...” Ezek a sorok arról tanúskodnak, milyen mélyen áthatotta életét a hit.

A szentbeszédben Arany János Széchenyi emlékezete című verséből is elhangzottak részletek. Különös erővel szóltak a sorok: „Nem hal meg az, ki milliókra költi / Dús élte kincsét, ámbár napja múl”, majd a vers zárása: „Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal, / Van élni abban hit, jog és erő!”

A megemlékezés végén a bécsi Pázmáneum rektora köszönetet mondott mindazoknak, akik a kezdeményezés mellé álltak, kiváltképp Szilágyiné Bátorfi Edit nagykövet asszony támogatásáért.

Szöveg: Krutzler Bálint

Fotó: Czyzyk László

Forrás: Collegium Pazmanianum (Bécs)

Magyar Kurír