Húsvéti gondolatok a hamvazószerdai hamuról – Vértesaljai László SJ jegyzete

Valóban Örökmécs, úgy is, ahogy a templomba lépő hívő ember első pillantásra azonnal rátalál az Isten házának a pislákoló lámpácska vagy a gyertyafény alatt rejtőző Gazdájára, aki a megszentelt Ostyában, az Eucharisztiában egyszerre Ura a háznak és Vendéglátója minden betérőnek. Mindig és mindenhol.

Romano Guardini: A hamu

Az erdőszélen szarkaláb virágzik. Sötétzöld levelei szeszélyesen szaggatottak. Nyúlánk kocsánya határozott vonalú és finoman hajlékony. Szirmai mintha nehéz selyemből volnának kiszabva, s olyan kékek, hogy ragyogásuk mint valami drágakőé, betölti a levegőt. S ha most jönne valaki, letörné a virágot, s utána megunván a tűzbe dobná... csak néhány pillanat, s a pompázó virágból nem maradna vissza más, mint egy keskeny, szürke hamucsík.

Amit a tűz itt rövid pillanatok alatt vitt végbe, ugyanazt teszi az idő állandóan minden élővel: a díszes páfránnyal, a terebélyes tölggyel. Ezt cselekszi a könnyed pillangóval, ezt a suhanó fecskével, ezt a fürge kis mókussal és a nehéz bikával. Mindig ugyanaz az eredmény, akár gyorsabban, akár lassabban megy végbe, akár sebesülés vagy betegség, akár tűz vagy éhhalál legyen is az ok: egyszer csak minden virágzó élet hamuvá lesz.

A hatalmas termetből ritkás porrakás lesz, amit minden kis szél tovafúj. A ragyogó szirmokból szürkés, lisztszerű por. A melegen duzzadó, érző életből szegényes holt föld, sőt még ennél is kevesebb: hamu!

Belőlünk is ez lesz. Hogy megborzadunk, ha nyitott sírba tekintve pár csont mellett néhány maroknyi szürke hamut pillantunk meg:

„Emlékezzél ember, hogy porból vagy és a porba térsz vissza!”

Mulandóság – ezt jelenti a hamu. A mi mulandóságunkat, nem a másokét. A mienket. Az enyémet! Az én mulandóságomról szól, amikor a pap a nagyböjt elején az elmúlt virágvasárnapon még üdén zöldellő barka hamujával keresztet rajzol homlokomra:

,,Memento homo, quia pulvis es, et in pulverem reverteris!”

Minden hamuvá válik. A házam, a ruhám, a bútorom, a pénzem, a szántóföld, a rét, az erdő. Kutyám, mely hűségesen kísér, és az állatok ott az istállóban. A kéz, amellyel írok, szemem, amellyel olvasok, és az egész testem. Az emberek, akiket szerettem, az emberek, akiket gyűlöltem, s az emberek, akiktől féltem. Ami nagynak tűnt fel előttem a földön, és ami kicsinynek, megvetendőnek látszott: minden hamuvá válik... minden...

*

Nagyon szeretem ezt az írást, sokszor felolvastam templomokban hamvazószerdán, hittanórákon és lelkigyakorlatokon. „Az eredmény mindig ugyanaz” – hogy a szerző szavával éljek: megdöbbenés, ámulat. De ez nekem, Isten szolgájának, nyitott ajtót jelent, amin keresztül besuhan a Lélek, úgy szürkén, „hamvazószerdásan”. Csak pár ügyes szó kell hozzá, hogy a Szentlélek elrendezze a hamutól megjelölt, egyébként pedig egykor hamuvá váló ember lelke készségét valami egészen másra, mint a puszta elmúlás.

Talán így, mint ahogy itt tettem hamvazószerdán, Rádiónk kápolnájában, délután háromkor olasz, német, magyar, indiai, kínai, szlovén, szlovák, afrikai kollégáim jelenlétében.

Tudjátok, a Természet rendje az, hogy a tűzből, a tűz erejével haladjon a hamu felé. Az élet előbb-utóbb mindent eléget, mindent. A kérdés csak az, hogy ezt gyorsan vagy lassan teszi.

Ezen esendőséggel szemben az Egyház nem hátrál ki lemondóan, hanem immár kétezer év távlatával és tapasztalatával szembemegy ennek. Igen, szembemegy, a maga „pisztrángos” természetével. Az Egyház a „fősodor ellenében”, Mesterét követve, vele együtt halad a túlsó partra. Liturgiája, vagyis „sajátos üzeme” szerint abból a megdöbbenést okozó maréknyi hamuból indul ki. Nem szórja a szélbe, nem hinti a folyóba, hanem fölrajzolja amolyan Jelenések könyvebéli szimbólumként az ember fia és lánya homlokára. Innét indulunk, a hamu valóságából és tartunk negyven napon át – a hamu jele alatt – a húsvéti gyertya tüze felé. Ezt teszi velünk az Anyaegyház, kézen fog bennünket, és Jézusban, az úton haladva elvezet a gyertya tüze fényénél felolvasott Exultethez.

Minden, minden ígéret benne van abban a csipetnyi hamuban. Húsvétkor az Egyház fölzúg, fölénekel, így: „Az égben immár ujjongva zengjen az angyalok kórusa, és ujjongjanak Isten csodálatos művei: fölséges nagy Királyunk győzelmét búgó kürtnek hangja áldva áldja! A föld is örvendjen, hogy ekkora fényár sugárzik rája, és a nagy Király örök tündöklése árad el rajta; érezze meg az egész nagy világ: már tovatűnt a bűnnek árnya! És vígság töltse el szent anyánkat, az Egyházat, hogy ilyen fényesség ragyog benne, visszhangozzék a nép szent éneke, bátran töltse be az Isten házát!

Ma nagyböjt első vasárnapja van. Hamvasan állunk Isten házában, ezzel a hatalmas ígérettel. Van-e, amitől félnék? Van-e valami, amitől tarthatnék, van-e valami itt a földön, ami erősebb Isten szereteténél, mely majd időben és biztosan kiszólít engem poros hamvaimból?

„Memento homo, quia pulvis es, sed in caelum reverteris!”

Emlékezzél ember, mert porból lettél, de mennybe térsz!

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Németh Péter/Győri Egyházmegye

Magyar Kurír