Húsvéti szánozást tartottak Mezőföldön – Erdélyben reneszánszát éli ez a népszokás

„Szerencsés jó napot szívemből kívánok minden embernek, akit itt látok. Az éjjel álmomban a Hargitán jártam, onnan beláttam az egész világot, közepén szép Erdélyországot. Erdélyország az én hazám, ott nevelt fel édesanyám, mikor aztán fölcseperedtem, az élet kútjából vizet merítettem, s elindultam ma meglocsolni minden virágot. Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok!” – így köszöntötte Harai Arnold „bekérező” minden szörcsei portán a ház népét, ahol tárt kapuval várták húsvéthétfőn a locsolókat.

A hagyomány szerint a fiatalok nagyszombaton frissen vágott fenyőággal és szalagokkal feldíszítenek egy kisebb fajta szánt (erre kerekeket szerelnek, hogy a száraz úton könnyen lehessen húzni), amit hétfőn elővesznek, és azzal járják végig a falut.

Szörcsén a húsvéti szánozásra a tizenegy órakor kezdődő istentisztelet után került sor. A „tizenkét ló”-nak nevezett legény a szánt egy kötél segítségével húzta végig a falun. A fiatalokból álló csoportot, mely a népszokás stafétáját tavaly vette át az idősebb korosztálytól, Harai Arnold „bekérező” vezette. Utána haladtak a muzsikusok, a lovak, s oldalt az ostoraikkal pattogtató „béresek”, a fenyőágakkal „felbojtozott”, piros és fehér szalagokkal díszített szánban a „cigány” rejtőzködött.

A húsvéti szánozás a Felszegből indult, s bejárták az egész falut. Ahol az utcakaput tárva találták, oda betértek, a bekérező köszöntötte a háziakat, elmondta a húsvéti verset, majd a legények alaposan meglocsolták az asszonynépet. A locsolásért felajánlott ajándékokat a fenyőágakkal borított szánban, a „zöld sátor” alatt rejtőzködő cigánynak nyújtották be a háziak, s volt, ahol a házigazda a szánra egy veder vizet öntött – a megújulás, megtisztulás jelképeként –, így a cigány is alaposan elázott. A háziak kaláccsal, süteményekkel, pálinkával, sörrel, borral és üdítővel kínálták a locsolókat, akik a ház előtt táncra perdültek a székely népviseletbe öltözött kísérő lányokkal. A talpalávalót egy sepsikálnoki és egy sepsikőröspataki muzsikus húzta.

A „kínálmáció” után jókedvűen, népdalokat énekelve vonult tovább a csapat, amíg újabb nyitott kaput talált. A faluközpontban betértek a református parókiára is, ahol Bíró Erika lelkipásztor fogadta a hagyományőrzőket. A locsolóversek elhangzása után a legények táncba hívták a tiszteletes asszonyt, aki szívesen elfogadta a felkérést.

Székelytamásfalván a népszokás rituáléja hasonlóképpen zajlott, mint a szomszédos Szörcsén. Mindkét településen a falufelelősöknek, illetve a község vezetőinek meghatározó szerepük volt a szánozás előkészítésében és lebonyolításában.

A Kriza János Néprajzi Társaság kutatásai szerint a 20. század elején a húsvéti szánozás az egész Orbaiszéken széles körben elterjedt eső- és termékenységvarázsló szokás volt. Mivel Kovásznán, Székelypetőfalván és Zabolán az első világháború utáni évtizedekben már nem gyakorolták minden évben, elemeit csak az idősebbek emlékezete őrizte meg pár évtizeden át. Szörcsén kisebb-nagyobb megszakításokkal fennmaradt a szokás, s napjainkban is népszerű a fiatalok és az idősebbek körében. A szomszédos Székelytamásfalván a második világháború utáni évtizedekben már ritkábban gyakorolták a szánozást, de 1990-től kezdődően újból reneszánszát éli.

Szöveg: Bodor János/Háromszék

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír