Húsz éve szentelték fel a sarutlan kármelita nővérek magyarszéki kolostorát

„Semmi sem zavarta meg ezt a napot; az emberek őszinte együttörülését és Isten iránti háláját érezhettük, hogy felépült egy új kolostor, létezik a Kármel imádságos közössége hazánkban. Már az ünnep napja kijelölését is természetfölötti üzenetként éltük meg, mert a püspök atya naptárában tavasszal csak ez a nap volt szabad, amely – anélkül, hogy ő maga tudta volna – éppen Elisabeth nővér, a Kármel boldogemlékű perjelnője (+1999) halálának ötödik évfordulójára esett” – írta a Sarutlan Kármelita Nővérek Mindenszentekről nevezett kolostorának húsz évvel ezelőtt történt felszentelésére emlékezve Jézusról nevezett Mária Eszter nővér.

„E sorok olvasói közül bizonyára sokan jelen voltak ezen az ünnepen. Hiszem, hogy számukra is szép emlék maradt. Mi, nővérek azonban mégis egy kissé más módon éltük át, mert részesei voltunk a megelőző küzdelmes éveknek: hullámvölgyeken és hullámhegyeken vezetett az út, amely intenzív lelki életet jelentett. Ha Isten megenged a közösség életében egy ilyen szakaszt, akkor bizonyára szükség van rá, és nagy lehetőséget is rejt magában.

A Magyarszékre való átköltözésünktől a kápolnaszentelésig terjedő szűk két év átmenetileg felborította az addigra már kialakult, jól kipróbált, nyugodt és szabályozott életritmusunkat.

Itt találtuk magunkat egy kolostorinak éppen nem mondható környezetben, és ekkor szembesültünk azzal, hogy a közösség belső világára mennyire visszahat a fizikai környezet. Tömérdek munka várt ránk, és előre nem látott, kiszámíthatatlan nehézségek. Hányszor maradtunk víz, villany vagy gáz nélkül! (...) Az építkezéssel elkezdődött a tárgyalások, vesződségek, egyezkedések küzdelmes folyamata, a bankvilággal való érintkezés. Vajon mennyire érthettünk, mi kármelita nővérek mindezekhez?! Úgy éreztük magunkat, mint a partra vetett halak, kivetve a zavartalan belső ima élő vizéből. Elképzelhetetlen teher került az elöljárónk és a vele legszorosabban együttműködő egy-két nővér vállára.

Az építkezés miatt a klauzúra gyakorlatilag nem létezett, a napközbeni csendhallgatás szükségszerűen meglazult, a napirend megtartásáért pedig komoly küzdelmet folytattunk. Recsegett-ropogott minden, és amíg a munkagépek az új épületszárny alapjait ásták, úgy éreztük, a lelki alapok is remegnek. (...) Igazi lelki „iskola” volt, és nagy örömöt jelentett nyomon követni azt a folyamatot, melyben környezetünk átalakult, egyre jobban kirajzolódtak a külső, valamint a belső Kármel vonásai, és lassan kezdtük otthon érezni magunkat.

Ez az átalakulás lelkiéletünk számára ugyancsak távlatot nyitott: felhívást arra, hogy belső istállónkat is alakítsuk át kápolnává.

Ha Isten megenged ilyen időszakokat, azért teszi, hogy megtisztítson, megerősítsen bennünket, és megértessen velünk bizonyos igazságokat. Ebben az intenzív időszakban többet haladhatunk előre, mint akár 10-15 éves zavartalan nyugalomban. Számomra ez a szűk két esztendő a következő gyümölcsöket teremte: megértettem, hogy

vannak olyan helyzetek, amikor sem a szavak, sem a tettek nem számítanak, az egyedül lényeges: Istenben maradni. Ő csak a hűségünket kéri, minden másra neki van gondja. (...)

Utólag azt is jobban megértettem, miért isteni erény a remény. Könnyebben elfogadható volt számomra, hogy a hit adomány – bár feltételezi a befogadókészséget. Úgyszintén megértettem, hogy a tiszta szeretet nem velünk született erény, hanem Isten oltja belénk, ha arra alkalmassá válunk. Azóta sokszor elmélkedtem, mit jelent a remény ellenére is remélni. A szegényes emberi eszközöket és az emberi lehetőségek határait világosan látva minden emberi erőt fölülmúl: remélni a megújulás csodájában, kizárólag Isten mindenhatóságára támaszkodva. (...)

Kápolnaszentelésünk zavartalan öröme is egyfajta feltámadásélmény volt. Megtapasztaltam – amiről a szentek írnak –, hogyan szorítja ki a korábbi szenvedések emlékét a tiszta és mély öröm. Ha Istentől kapott öröm ragyogja be szívünket, az fölülmúlja minden elszenvedett küzdelmünk nagyságát, és túláradó vigasz lesz számunkra, amelyhez túl „olcsón” jutottunk. Csak a hála marad... Mi sem érdemeltük meg 2004. április 18. kegyelmi napját. Ingyenes ajándék volt, megerősítés a további útra, amelyen bizonyára lesznek újabb hullámvölgyek és hullámhegyek, de Isten nem vár tőlünk semmi mást, csak ráhagyatkozást és hálát, vagyis a benne való végtelen bizalmat.”

Forrás: Sarutlan Kármelita Nővérek

Fotó: Szerzetesek/Facebook

Magyar Kurír