Ida Friederike Görres: Házasság és magány

Elemzésében az írónő megállapítja: a házasságban jelenik meg és válik láthatóvá a kor szellemi ziláltsága. Emellett létezik mindenféle forma, „szabad szerelem, erotikus játék, prostitúció, népesedési politika és nemi higiénia, a fölbontható viszonyok különféle formái a házassághoz hasonló együttéléstől a próbaházasságig és a hétvégi házasságig…” A szerző arra keresi a választ, hogy ebben a kaotikus sokféleségben hol helyezhető el a keresztény házasság, mi lehet a szerepe. Hivatkozik a Szentírásra, amelyben nagyon kevés szó van a házasságról, „de ez a kevés mag, amelyből nagy fa nőtt”. Jézus nem kitalálta a házasságot, és nem vette át egyszerűen úgy, ahogy az ő idejében megmutatkozott mint fölbontható, tökéletlen házasság, hanem ősi értelmében, „amelyet a teremtés hajnalán a Teremtőtől kapott. Tehát visszaállította eredeti formáját, a kereszténység pedig ezt próbálja utánozni.”

Ida Görres figyelmeztet: a házasság természetesen többet kíván annál, mint amennyit meg tudunk tenni – ilyenek vagyunk. A házasság azt kívánja tőlünk, hogy szakadatlanul fejlődjünk, és ezért szüntelen fáradozzunk, „könyörtelenül dolgozzunk magunkon, hogy mindig képesek legyünk fölemelkedni, és így alkalmassá lenni a házasságra”. A nő és a férfi is természeténél fogva „telhetetlen egoista”, ezért ahhoz, hogy felszínre kerüljenek legjobb tulajdonságaink, az szükséges, hogy „agyoncsapjuk” az önző embert, ami egyáltalán nem könnyű, mert a végsőkig védekezik. A szerző egyetért Szalézi Szent Ferenccel, aki vallotta: „Az önzés csak halálunk után fél órával hal meg.” Ez pedig alkalmatlanná tesz a házasságra, mert alkalmatlanná tesz a szeretetre, „és ki merné állítani, hogy benne nem nő újra és újra az önzés, mint a köröm és a haj.”

A könyv írója, jól ismerve az emberi természet egoista voltát, szorongó szívvel szögezi le, hogy a házastársi szeretetnek nem csupán az emberi szeretet minden lehetőségét kell tartalmaznia, hanem meg kell mutatnia Isten szeretetét. A házasságban az egyik házastárs valamelyest a Gondviselést testesíti meg a másik számára: „Gondoskodik napi szükségleteiről, teljesíti kívánságait…, vele van, vele együtt érez, vele együtt fáradozik, és mindezzel láthatóvá és hihetővé teszi Isten óvó, védő jelenlétét.” A gyermeknek Isten vigasztalását abból kellene megtapasztalnia, ahogyan őt édesanyja vigasztalja. Az apa megbocsátásából pedig azt: mit jelent a gyakorlatban, hogy Isten megbocsátja a bűnöket.

A szerző szoros összefüggést lát az Isten és az ember iránti bizalom között, hiszen hogyan is tudna valaki bízni Istenben, ha sohasem tudott bízni az emberben? Hogyan merne kérni valamit Istentől, ha csak rossz tapasztalatot szerzett akkor, amikor emberekhez fordult kérésével? Ida Görres rámutat: keresztény házasság nem lesz magától, és nem sebezhetetlen a támadásokkal és nehézségekkel szemben. Csupán emberi erővel lehetetlen megteremteni a szeretetteljes harmóniát a házastársak között, ez csak attól várható, aki kapcsolatban van Istennel, „akiben benne él Isten ereje és dicsősége”.

Gond lehet az is, hogy az ember nem akar az lenni, ami. „Nem akarja, hogy Isten vagy a kedvese szeresse őt boldogító, megszégyenítő, meg nem érdemelt, meg nem érdemelhető szeretettel, a kegyelem szeretetével.” A szerző szerint nem kell olyan kérdésekkel gyötörnünk magunkat, hogy képesek vagyunk-e megfelelni a hűség követelményének, vagy alkalmasak vagyunk-e a hosszú távú kapcsolatra, egyszerűen „Istenre kell bíznunk. Neki teszünk fogadalmat, sokkal inkább neki, mint egymásnak, és Ő, csakis Ő kezeskedik értünk.” Az igazi házasság napról napra szebb lesz, növekszik a szeretetben, de ez nem megy magától, csak Isten segítő kegyelmével.

Vizsgálja a szerző a magányos életformát is, hangsúlyozva, hogy akárcsak a házasságnak, ennek is megvannak a szépségei, illetve buktatói. Mindkét életforma lehet teljes, egyik sem magasabbrendű a másiknál. Minden ember, így a magányos életet választó is másokért teremtetett. „Isten fogja kellő időben hozzá vezetni a rábízottakat, neki pedig komolyan kell imádkoznia, hogy őket felismerje, és velük helyesen cselekedjék.” A választóvonal nem a kétféle életforma között van, hanem a szeretet vagy a szeretet nélküliség között. A szeretet nélküli élet a nyomorúságos, nem pedig a házasság nélküli; az elszigetelt, nem pedig a magányos élet. „Nem a nehéz, hanem az üres élet: a jóságtól, a melegségtől, a bizalomtól, az adástól és az elfogadástól, az emberi közösséggel való élő kapcsolattól teljesen elszakított élet.” Az ilyen életformát választó ember valóban tönkremegy, belerokkan ebbe.

Amint azt említettük, Ida Görres könyve több mint hatvanöt évvel ezelőtt jelent meg először, de időszerűségéből semmit nem veszített. A kötetben felvázolt problémák ma még égetőbbek, mint megírásuk idején. A szerző végső konklúziója pedig valóban örök: a gondok megoldására érvényes válasz egyedül csak a Mindenség Urától, Istentől jöhet (Kairosz Kiadó, 2014).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír