„Ez a generáció maga a reménység” – Idén is megrendezték a görögkatolikus ifjúsági zarándoklatot

A nyár most, augusztus derekán tombol a legjobban, a forróság olykor elviselhetetlen, de a falvak és városok közötti főutcák, a poros földutak és az árnyat adó erdei ösvények az ország keleti szegletében megteltek fiatalokkal. Különféle színű kendőkkel jelölt zarándokkeresztek után gyalogolva több mint háromszázan indultak el Debrecenből, hogy Máriapócsra zarándokoljonak augusztus 11. és 16. között.

Huszonharmadik alkalommal menetelték végig a szervezőcsapat tagjai, a püspökök és a mindig fiatal résztvevők a tinédzser korosztályt megszólító görögkatolikus ifjúsági zarándoklatot. Aki eljön, életre szóló élményekkel gazdagodik. Aki eljön, zarándokká válik, aki eljön, lehetőséget ad az Istennek, hogy megszólítsa lelkét. Aki eljön, társaság helyett közösségre talál.

Aki eljön, terhet cipel, de az út végén ezt a terhet leteheti a könnyező Szűzanya lábainál.

A debreceni ismerkedős, játékos est és a nyitó vecsernye ráhangolódást nyújtott a színek szerint kisebb csoportokba beosztott nagy létszámú fiatalnak, majd Vámospércs, Nyíracsád, Nyírlugos, Nyíradony, Nyírlugos-Szabadságtelep, Nyírmihálydi, Nyírgelse érintésével, Nyírbogát, Kisléta, Máriapócs útvonalon a testi fáradtság és érzelmi töltődés mellett lelki történéseknek is részeseivé váltak ezek a fiatalok.

A kék, piros, sárga és zöld csapatokban – ahol saját indulót is gyártottak a tagok – rengeteg megszólítható görögkatolikus pap, papnövendék is jelen volt.

A főpásztorok, Kocsis Fülöp érsek-metropolita, Szocska Ábel és Orosz Atanáz megyéspüspökök a gyóntatásban, elmélkedésekben, együtt gyaloglásban is jelenlétüket ajándékozták a résztvevőknek.

Az idei mottóhoz – „Bővelkedjetek a reményben” (Róm 15,13) – kapcsolódva

mindhárom főpásztor megfogalmazta valamilyen formában, hogy ez a fiatal generáció maga a reménység, amelyről az evangélium is beszél, ezek a fiatalok lesznek az Egyház oszlopai.

(...)

Milyen is volt belülről a 23. görögkatolikus ifjúsági zarándoklat? – a kérdésekre a zarándoklat szellemi atyja, Seszták István főhelynök, a szervező, Vadász Viktória, valamint két résztvevő válaszolt a nagy út végén.

(...)

Mit kaptak a zarándokok és mit kapnak a szervezők, vagy épp maga az Egyház a fiatal zarándokoktól? – fogalmazódott meg a kérdés, amelyre Seszták István így válaszolt:

„Nagyon sok mindent kapunk mi tőlük. Egy ötnapos zarándoklat azért eléggé átalakítja az ember arcát, és átalakítja a fizikai állapotát is, a nem éppen ötcsillagos szálláshelyek és egyéb megpróbáltatások pedig megdolgozzák az embert. Mégis van igény erre a zarándoklatra: önmagában ez már, azt hiszem, egy reménysugár. Hogy mi mit tudunk adni? Leginkább azt, hogy próbáljuk megértetni velük, hogy a zarándoklás és a zarándoklat egy fantasztikus műfaj, ami kikapcsolja a zarándokokat abból a komfortzónából, amiben élnek, és egy teljesen más világba viszi át őket.

Én azt hiszem, hogy aki eljön ide, végigcsinálja, és még örül is neki, az rájön: nem a földi fiatalos jólét vagy biztonság az üdvözítő. Arra is szükség van olykor. De a zarándoklattal megéreztetjük velük, hogy a földi létünk folyamatos zarándoklás. S ez nagyon szorosan összekapcsolódik azzal az isteni erénnyel, amit reménynek nevezhetünk. Egy egyházi ember vagy egyházi vezető számára maga a remény, ahogy látja ezeket a fiatalokat közösen imádkozni, hogy külső felszólítás nélkül beszélgetni akarnak az Istennel.

Ez egy zarándoklat, nem felvonulás. Nincs szükség lobogókra. Krisztus megy elöl. Követjük a keresztet. S ezek a zarándokkeresztek nehezek, mégis akarják vinni, cipelni: hat ránk.

A zarándoklatnak elsődleges célja, hogy istenélményt adjon, ami a mi esetünkben elsősorban a közösségen keresztül valósul meg, de nem abban szeretnénk megerősödni, hogy ez egy jó közösség, hanem hogy jó az Isten útján járni, jó hívőnek lenni és az Istent követni.”

(...)

Az elmúlt zarándoklatok történetére Vadász Viktória főszervező, aki már húsz éve koordinálja a gyalogos zarándoklat gyakorlati megvalósulását, így emlékezett:

„Amikor elkezdtem a zarándoklat szervezését, akkor leginkább barátként vagy kortásként vettem részt benne. Ez az idő múlásával megváltozott, ahogy haladtam a korban, másképp tekintettem a zarándokokra, kvázi gondoskodó anyukaként voltam jelen. Nekem minden évben nagyon fontos ez a zarándoklat. Lehet, hogy fizikailag elfáradok, de lelkileg nagyon sokat kapok. Az, amikor látom, hogy 300 fiatal elindul együtt egy célért, egy felajánlásért az Istenszülőhöz, és végiggyalogolnak 100-120 kilométert, az nekem is erőt ad. Velük együtt megyek én is: értük, a közösségemért, a görögkatolikus egyházamért, a családomért. Nem feladatként élem meg, hanem azoknak segítek a háttérből, akik a forró nyári melegben gyalogolnak. Támogatom őket, igaz, kocsiba ülve, vagy cipekedve, vagy gondolva szükségleteikre, de én így vagyok mellettük. Így zarándokolok.”

(...)

S hogy kik is állnak a zarándoklat mögött? „(...) Egymás munkája nélkül összeomolna a szervezés. Másrészt: minden munkánk hiábavaló volna, ha nem állnának mellénk az egyházközségek, hívek, a parókusok, atyák, akik az út során befogadnak minket. Az idős néni süteménye éppoly fontos, mint a pályázati támogatás.”

A teljes írás ITT olvasható.

Szöveg: P. Tóth Nóra

Fotó: Horváth Kristóf, utómunka: Zadubenszki Norbert

Forrás: Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír