Igaz filmek Afrikáról

Afrika egyes részein szinte minden probléma jelen van: az éhezés, a véget nem érő törzsi háborúk, a diktatórikus politikai rendszerek, ráadásul ezt a térséget rendkívüli mértékben sújtják a klímaváltozás negatív hatásai is. Ferenc pápa meghallgatta a kongói erőszak áldozatait és a dél-szudáni menekültek panaszait. Ezeket olvasva – a Magyar Kuríron bárki megtalálhatja e beszámolókat – bizony elszorul a szívünk. S ha esetleg valaki utánajár, és jobban megismeri Afrika középső részének történelmét, arra a következtetésre juthat, hogy az itt élő emberekről, szenvedéseikről mintha megfeledkeztek volna a jóléti államok.

Az biztos, hogy a gyarmatosításból meggazdagodott Nyugat lelkiismeretére ólomsúlyként nehezedik nemcsak az, amit Afrikában tett, de az is, amit nem tett. Lehet, hogy ez járt a fejében a Fekete párduc filmek készítőinek is – nemrég került a mozikba a második rész –, amikor úgy gondolták, beemelik a Marvel-univerzumba Afrikát, pontosabban Fekete-Afrikát. A történet szerint létezik valahol az afrikai dzsungelben egy Wakanda nevű királyság – valami oknál fogva nem képviseleti demokrácia –, amely egy vibránium nevű anyagra alapuló csúcstechnológia boldog tulajdonosa. A Fekete párduc filmek az afrikaiakról kialakított összes sztereotípiát felvonultatják: látunk itt pajzsos-lándzsás harcosokat, állatbőrbe bújt törzsfőket, tűz körül táncoló, fűszoknyás lányokat. Lehet, hogy az amerikai nézők örülnek annak, hogy a feketék immár teljes jogon vannak jelen e fantáziavilágban, ám azt kétlem, hogy egy afrikai embert ez felvillanyozna, már ha egyáltalán van, ahol megnézze ezeket a filmeket. Afrika sok állatos és romantikus filmnek is témája volt már – azt mindenki maga döntse el, mennyi bennük a „valódi” –, ám a kétezres években több olyan mozi is készült, melyekben kendőzetlenül jelenik meg az „igaz”.

Az első világháború után Ruanda területe – amely ezt megelőzően Német Kelet-Afrika része volt – Belgium fennhatósága alá került. Az itt élőket két csoportra osztották, s bár a tuszi és a hutu megnevezés inkább a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyet jelölte, a belga gyarmatosítók etnikai csoportokként kezelték őket, a hatalomgyakorlásban pedig a tuszi elitre támaszkodtak. Ruanda 1962-ben vált függetlenné, és a hatalom átkerült a hutuk kezébe. A hutuk és a tuszik közötti ellentét a nyolcvanas évek végén fegyveres összecsapásokba fordult, nemcsak Ruandában, hanem a szomszédos Burundiban és Ugandában is. Amikor 1994. április 6-án a ruandai és a burundi elnök – mindketten hutuk voltak – gépét lelőtték, a hutuk rátámadtak a tuszikra. Bár külsőleg szinte semmi különbség nem volt a két csoport tagjai között, a támadók a személyi igazolványok alapján be tudták azonosítani őket. Ebben is ott találjuk a belgák felelősségét, hiszen a harmincas években adminisztratív okokból ők írták be az okmányokba, hogy ki tuszi, és ki hutu. A kegyetlen mészárlásnak közel egymillió ember esett áldozatul. A konfliktus kiéleződésében a nemzetközi közösséget – leginkább az ENSZ-t – komoly felelősség terheli, hiszen semmit sem tett az erőszak megfékezése érdekében, sőt, az ott tartózkodó, folyamatosan csökkentett létszámú békefenntartóknak megtiltották a közbelépést. A népirtásról több film is készült, a Hotel Ruanda, A béke fái, a Kézfogás az ördöggel és az Április Ruandában című filmek középpontjában is ez a tragédia áll. Az utóbbi az HBO-n nézhető meg.

Augustin (Idris Elba) a ruandai hadsereg tisztje, s bár ő hutu, tuszi nőt vett el feleségül (Carole Karemera). Az elnöki gép lelövése után megpróbálja kimenekíteni a családját Kigaliból, ebben testvére, Honore (Oris Erhuero) igyekszik segíteni neki. A sors pikantériája, hogy Honore annak a Radio Télévision Libre des Mille Collines rádióállomásnak a műsorvezetője, amely uszító hangvételével nagyban hozzájárult a konfliktus eszkalálódásához. A film egy része tíz évvel az események után játszódik: Honore már egy nemzetközi bíróság előtt áll, és azt is megtudjuk, hogy Augustin családja nem élte túl a mészárlást.

Raoul Peck 2005-ös alkotása érinti azokat a főbb elemeket, amelyek meghatározták a ruandai tragédia alakulását. Az említett rádióállomás szerepén kívül bemutatja azt is, hogy a nemzetközi közösség, elsősorban az Egyesült Államok miért halogatta a beavatkozást. A tragédia egyik előzménye volt az 1993-ban lezajlott Mogadishu incidens, melynek során az amerikaiak csak súlyos veszteségek árán tudták végrehajtani tervezett akciójukat Szomáliában. Bill Clinton elnök ezek után nem akart még egy kudarcot. A filmben előkerül egy másik fontos szempont is. A mészárlásért felelős főtiszt megkérdezi az amerikai kormány tisztségviselőjétől: ugyan, miért jönnének ide, hiszen nincs itt semmi, sem olaj, sem gyémánt, sem más, ami érdekes lehet a számukra. Valóban, a szegény és kicsi Ruanda stratégiai jelentősége a nullához közelített, s bár a titkosszolgálatok egyértelműen jelezték, hogy súlyos a helyzet, csupán az emberéletek mentése nem volt elegendő indok a beavatkozásra. Végül is „ruandaiak öltek ruandaiakat”.

A film másik rétege a személyes sorsokon keresztül próbálja ábrázolni az ábrázolhatatlant. Valóban, egyáltalán hogyan lehet filmes eszközökkel bemutatni egy népirtás részleteit? Peck Augustin és családja történetébe ágyazva meséli el a történteket, figyelve arra, hogy lehetőleg sem az erőszak bemutatása, sem az érzelmek kifejezése ne legyen túlhajtott és öncélú. A film egyik jelenetében az áldozatok arcát fürkészi a kamera. Mi, nézők nehezen álljuk a tekintetüket. A valódi kérdés persze az, hogy mit éreztek a gyilkosaik, amikor a szemükbe néztek.

Bár pontos adatokat senki sem tud, van, aki szerint Afrikában bizonyos időszakokban akár a háromszázezret is elérhette a gyerekkatonák száma. Jean-Stéphane Sauvaire Őrült Johnny (2008) és Kim Nguyen A háború sámánja (2012) filmje mellett – melyről az Új Emberben is írtunk – a Netflixen elérhető Hontalan fenevadak (2015) is ezzel a témával foglalkozik. A zavaros politikai viszonyok és a sok helyen évtizedek óta tartó törzsi szembenállás miatt kialakult fegyveres konfliktusok során leginkább a gerilla harcmodort alkalmazó, a fennálló hatalommal szembeforduló erők sorozzák be az útjukba kerülő fiúkat. Agu (Abraham Attah) a falujába betörő hadsereg elől menekül be az erdőbe, ahol pont belefut egy lázadó csapatba. A fiatalokból álló kis had parancsnoka (Idris Elba) pártfogásába veszi a gyereket.

Cary Joji Fukunaga filmjének elemei sok mindenben megegyeznek a másik két alkotásban látottakkal, persze nem véletlenül. Agu és néhány újonc társa is átesik egyfajta beavatáson; az idő előtti férfivá válás számtalan sorstársát érintette és érinti ma is. A harcosok közé bekerülni különleges megtiszteltetés – megfutamodni gyávaság, akin észreveszik a bizonytalanság jeleit, azzal rövid úton végeznek. A parancsnok ki akarja ölni belőlük az emberi érzéseket. A folyamatos verbális agresszió, a jelszavak állandó üvöltése – ez leginkább az Őrült Johnnyban látható – is azt szolgálja, hogy kételyek és gondolkodás nélkül menjenek csatába. S bár a parancsnok nem hagy időt a félelemre, ezek a gyerekkatonák szinte folyamatosan használnak valamiféle kábítószert, mert a szörnyűségeket csak így lehet kibírni. Agu, ahogyan a többiek is, egy idő után úgy harcol, mint egy hivatásos katona.

Már önmagában az is elég borzasztó, hogy ezeknek a fiataloknak pillanatok alatt a semmibe oszlik a gyerekkoruk, parancsnokaik pedig azt várják tőlük, hogy azonnal váljanak felnőtté. Ugyanakkor a harcok során rettenetes dolgokat kell megtenniük, és annyi borzalmat látnak, amennyit egy felnőtt sem képes feldolgozni. Úgy tűnik, Johnny számára nincs kiút a pokolból, s bár A háború sámánja főszereplője és Agu is kikeveredik valahogy a harcokból, az életük örökre megváltozott. A film végén Agu nem akar válaszolni az őt faggató pszichológusnő kérdéseire, hiszen ha elmeséli, mi történt vele és mit tett, még az fogja hinni, hogy valamiféle vadállattal van dolga. Pedig ő csak egy gyerek.

2001-ben, amikor a világ az ikertornyok elleni terrortámadással volt elfoglalva, Afrika keleti felén több millió ember jutott az éhhalál küszöbére a rossz termés miatt. A húszmillió lakosú Malawiban szubtrópusi az éghajlat. Az év egyik felében annyi eső esik, hogy a talaj nem tudja elvezetni a vizet, ezért minden sártengerré válik, míg a száraz hónapokban cserepesre szikkad a föld. Víz van, hiszen az ország keleti határán található a Nyasza-tó, mély kutak is rendelkezésre állnak, ám nincs megfelelő infrastruktúra az öntözéses gazdálkodáshoz. Ezért is járt csodájára először a falu, majd az egész világ, amikor a tizenéves William Kamkwamba (Maxwell Simba) hulladékból egy kis szélerőművet épített, amivel sikerült kiszivattyúzni a vizet egy kútból, így családja a tikkasztó hőségben is öntözni tudta a kukoricaföldet.

A fiú, aki befogta a szelet (2019) – amely a Netflixen érhető el – egy sikertsztorit mesél el. A rendezője, Chiwetel Ejiofor – ő alakítja az apát is – nem érzelgős filmet készített. Csupán elmondja, ami történt. A fiú iskolába jár, úgy, mint a többi gyerek, apja pedig küszködik a földdel. Ám miután a rossz időjárás tönkreteszi a termést, Williamnek nem csak a fizetős iskolát kell abbahagynia, hanem az is kétségessé válik, hogy néhány hónap múlva lesz-e mit enniük. William végül valóban szinte csodát tesz: a szegényes iskolai könyvtár könyveiből összeszedett ismeretek alapján, a szeméttelepről gyűjtött hulladékból épít egy szélerőművet, amit rákapcsol egy szivattyúra, és öntözni kezdi a cserepesre száradt földet. Happy end.

Ejiofor szép és tanulságos filmjét nézve – főleg, ha láttuk a fent felsorolt többit is – felmerül bennünk a kérdés: vajon Afrika népeinek maguknak kell-e megoldaniuk ezeket a súlyos problémákat, vagy ez mások feladata? A Kézfogás az ördöggel című film Roméo Dallaire tábornok visszaemlékezéseire épít. A kanadai főtiszt volt a ruandai népirtás idején az ENSZ-békefenntartók parancsnoka. Mivel nem volt hajlandó elhagyni az országot – még Butrosz Butrosz-Gáli főtitkár parancsára sem –, maroknyira zsugorodott egységével több mint harmincezer embert sikerült megmentenie. Mindez azt sugallja, hogy a külföldnek, főleg a fejlett országoknak azért is kell segíteniük, mert a probléma nagy részért ők okozták. (A hutu civil fegyvereseknek, az Interahamwe tagjainak a franciák szállították a kínai gyártmányú machetéket.) A Hotel Ruanda című film főszereplője viszont egy helybéli, Paul Rusesabagina, aki a mészárlás idején az Hôtel des Mille Collines igazgatója volt. Ő több mint ezer embert védett meg a szállodában. William Kamkwamba békés története is emellé sorolható, hiszen ő sem várt másokra, maga igyekezett megoldást találni a szárazság okozta gondokra.

Úgy hiszem, a feltett kérdésre mindenki tudja a választ.

Szerző: Baranyai Béla

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. március 5-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.