Igényesség, bátorság és humor jellemezte – Rosdy Pál Táncsics-díjas újságíró kollégánktól búcsúzunk

Kíváncsiság, hűség, igényesség, bátorság és humor. Ezek a tulajdonságok jellemezték a kilencvenegy éves korában, április 14-én elhunyt Rosdy Pált.

Egyházat szerető, vérbeli katolikus újságíró volt, és fiatalabb kollégáinak mestere a hetvenes évektől egészen haláláig. 

Kisgyermek korától szenvedélyes újságolvasóként harmadikos elemista korában már saját, ötven példányban, stencilezett formában megjelenő lapot szerkesztett Erzsébetvárosi Kisújság címmel, amelyet rokonsága és ismerősei körében terjesztett. Minden hónapban megjelent, tíz fillér volt az ára. Az éves előfizetést egy pengőért adta. A saját maga által teleírt lap a gyermek szemszögéből nézve közéletről is szólt, például tudósítást közölt Teleki Pál temetéséről. 

A budai ciszterci gimnázium diákja volt, de 1950-ben már az államosított iskolában érettségizett. Andrásfalvy Bertalan, Mojzer Miklós és Róna-Tas András voltak többek között az osztálytársai. A ciszterci tanároktól kapott szellemiség olyannyira megragadta, hogy a rend feloszlatásának évében megkezdte a Sigmond Lóránt vezetésével titokban, részben a Rosdy család városmajori otthonában működő ciszterci noviciátust.

Párhuzamosan a pesti egyetem bölcsészkarára járt, levéltár–történelem szakon szerzett diplomát. Ekkor kötött barátságot a későbbi miniszterelnökkel, Antall Józseffel, akinek 1990 után közvetlen munkatárs lett. 

1960-ban szentelték pappá. Esztergomban lett káplán, de hamarosan, 1961-ben letartóztatták. Bűnlajstroma: egyetemista korában álnéven tanulmányt írt a magyar Egyház helyzetéről, amelyet Bécsben az 1956-os forradalom után egy osztrák lap megjelentetett.

A dolgozatot XII. Piusz is olvasta, és így kommentálta: „Végre hiteles képet kaphatok a vasfüggöny mögül.”

Részben emiatt, részben 1956-os és a betiltott ciszterci rend életében való szerepvállalásáért államellenes szervezkedés vádjával több mint két évet töltött börtönben. 

A kényszerű elzártságban műszaki könyvek fordításával foglalkozott. A fordítóiroda szomszédságában volt a villanyszerelő műhely, ahova a rabtársak 1962. október 11-én áthívták.

Éppen a parancsnok világvevő rádióját javították, és a bécsi adóra tekerve hallották, hogy a pápa beszél. Helyszíni közvetítést sugároztak a II. Vatikáni Zsinat megnyitásáról. Rosdy egyenesben fordította a rabtársaknak a ceremóniát,

majd még aznap beszámolt a nagy eseményről a szintén ott raboskodó egykori novíciusmesterének, Sigmond Lóránt atyának.

Kiszabadulása után Csolnokon, majd Dorogon szolgált káplánként, 1965–1968 között az esztergomi Prímási Levéltárban dolgozott levéltárosaként.

Az Új Emberben 1968-ban jelent meg az első írása, és hamarosan megkezdte munkáját az akkor még nyomtatásban megjelenő Magyar Kurírnál. Ez maradt a munkahelye egészen a rendszerváltozásig.

A zsinat tanításának, reformjainak lelkes híve volt, és a Vatikáni Rádió magyar adása mellett az általa szerkesztett, írt Magyar Kurír igazi ablakká lett a világegyházra.

Éjjel-nappal hallgatta a nyugati rádióadásokat, fordította, kommentálta a szabad világ hírügynökségeinek anyagait.

1980-ban ismertem meg, amikor az egyetem elvégzése után az Új Emberhez kerültem. Akkor még volt közös ebéd a szerkesztőségben. Ő általában ebéd előtt néhány perccel jött át a szomszédos Magyar Kurírtól. Fakókék dosszié a hóna alatt, kezében a lap friss példányai. Minden szerkesztő kapott belőle, a mappával pedig bement Magyar Ferenc felelős szerkesztő szobájába. A dossziéban voltak a „Pro Domo” jelzésű gépelt lapok olyan hírekkel, amelyek abban az időben nyomdafestéket nem kaphattak. A felelős szerkesztő ebéd után átolvasta őket, és tartalmukat általában megosztotta a szerkesztőség tagjaival. 

Rosdy minden tudott, minden érdekelte, és kitűnően elemezte az események hátterét. Mindannyian sokat tanultunk tőle, abban a tekintetben is, hogyan lehet a sorok között olvasni, illetve úgy hírt szerkeszteni, hogy az megjelenhessen, de tartalmazza az igazságot.

A rendszerváltozás időszakában főszerkesztője volt a Magyar Kurírnak, s emellett sokat segített Keresztes Sándornak a Márton Áron Társaság és a KDNP megalakulásának hónapjaiban. 1991-től ismét kollégák lettünk, immár a Parlament épületében, a Miniszterelnöki Sajtóirodán. Antall József beszédeihez háttéranyagok gyűjtése, beszédvázlatok készítése, majd Antall halála után a miniszterelnök beszédeinek sajtó alá rendezése volt a feladata. 

1994 után Rosdy visszatért az Új Ember szerkesztőségébe, majd nyugdíjba vonulása után a Keresztény Életben jelentek meg írásai, az utóbbi három évben pedig az Országútban olvashattuk fiatalokat meghazudtolóan friss szemléletű kommentárjait, visszaemlékezéseit. 

Nagyszerű kolléga volt. 1956 és a zsinat voltak meghatározó élményei, amelyeknek eszmeiségéhez mindvégig hű maradt.

Az utóbbi évtizedben nagy lelkesedéssel, reménységgel követte Ferenc pápa tevékenységét, akit a zsinat hiteles folytatójának tekintett.

A Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége méltán választotta örökös tagjává. Szakmai kiválóságát Táncsics-díja is jelzi. De nemcsak a katolikus újságírók érzik máris a hiányát, hanem a történészek is. A 20. század egyháztörténelmét nála jobban, mélyebben kevesen ismerték, értették. 

Kíváncsiság, hűség, igényesség, bátorság és humor – mindezek jellemezték, s meggyőződésem, hogy ezek nélkül az erények nélkül nem is lehet valaki igazi, értékes munkát végző újságíró.

Életével erre tanította környezetét a mindig kedves, figyelmes kolléga.

Fotó: Bókay László

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. április 23-i számában jelent meg.