Igézetek az új évre

„A szavak négy dolgot ajándékoznak teljes szentségben minden léleknek, mely meghallja és megérti azokat: érzékenységet, és édességet, és boldogságot, és fenségességet ajándékoznak neki, és mindezt igaz szellemi módon.”

(Hadewijch: Huszonnyolcadik levél, 
fordította: Daróczi Anikó)

Az ember transzcendens hajlama nem felügyelő hatalmat remél, hanem világ mögötti rendet gyanít, írja A tökéletesség sejtelme című esszéjében Beney Zsuzsa. Ez a lelkületi kettősség a napszakok hatásfokában is megragadható: „Nappal a tudományosan bizonyított evolúcióban hiszünk – éjszaka Istenben…” (B. Zs.: A kettős fényről) –, de az évek ritmusát is talán efféle mögöttes algoritmusok alapján érzékeljük. Mindenesetre jobb társai lehetünk az időnek, ha érzékenységeinket művészet is iskolázza. Például a költészetről gondolkodó költészet, vagyis az ars poeticák szövegvilága.

Idemásolok néhány idézetet – tudván, hogy igézeteket másolok ide. A szavak alanyának sorsát is érinti, ha szavakon tűnődik a nyelv…

A név misztériumához tessékel közelebb például egy aláírt vers: „Régen, aki nem tudott írni, / a neve helyett egy keresztet rajzolt. / Pedig nem ő helyettesítette / a nevét egy kereszttel, / hanem mi helyettesítjük / nevünkkel a keresztet” (Acsai Roland: A névről). Másutt az alkotói hitvallás egzisztenciális elvszerűségbe torkollik: „A festmény sem azért születik / hogy véleményt mondjanak róla / Hanem hogy amikor kihullik / kezemből az ecset // Lehajoljak érte” (Hegedűs Gyöngyi: Volna karika [Válima]).

A gyöngéd szarkazmussal átitatott önirónia különösen szívderítő útnak tetszik: „A nővérem nem ír verseket, / és már aligha kezd el hirtelen verseket írni. / Anyától örökölte, aki nem írt verseket, / és apától, aki szintén nem írt verseket. / A nővérem házában biztonságban vagyok: / a nővérem férje a világért sem írna verseket” (Wisława Szymborska: Nővérdicsérő, ford. Csordás Gábor). A nyelvi megmutatkozás metaforikus identitást is kirajzolhat: „Csak történet kell, kicsi múlt, / egy címlap és egy hátsó borító, / s már fordulhatsz a többiek felé” (Nádasdy Ádám: Száj és fog). 

A poétikus beszéd óhatatlanul rokon az együtt érző jelformákkal: „Tudod, sokan titokban élnek. / A költészet hozzájuk odahajlik, / akiket hiába keresel” (Báthori Csaba: Ars poetica). A szavak játéka – hiába játék – maradandó lenyomatokkal szervesül a létezés szerkezetébe: „A felejtés alkalmazottjai kitörlik / az űrlapokról a válaszokat. / Az új lány próbaidős, / ő még látja, hogy minden / olvasható marad” (Filip Tamás: Látja, hogy minden). S a teremtő Igéig zökkenti vissza eszméletünket, ha arról olvasunk, hogy az eleven megszólalás életet pártfogolhat: „Mert érintés a hang is” (Vörös Viktória: Sostenuto előtt). (E tapasztalás oly erőteljes, hogy az elfogadó-ráhagyatkozó lelkület popkulturális szólamait is áttisztítja olykor: „Ami félig van kész, az ma félig marad, / engedd, hogy a dolgok most nélkülünk változzanak” [Balázs Fecó – Horváth Attila: Érints meg]).

Katarzisok során gyakran érezhetjük, hogy minden világok eredetéhez kalauzolt vissza a rímek jóakarata: „A költészet visszatérés a tengerbe” (Vörös István: A versolvasás dicsérete). Bizakodásunkat pedig a mindennapok csodáira intő definíciós észjárás tornázhatja magasabbra: „Nem az a kérdés, mi a költészet, hanem az, hogy mi nem” (V. I.: Hosszú egysorosok).

„…kimondható-e ami láthatatlan?” – kérdezi A tó című versében Beney Zsuzsa, aki a maga metafizikus gondolati lírájával mindvégig e kimondás szelíd szolgálatában állt. De ugyanő a mértéktartó alázat tónusát is anyanyelveként gyakorolta, emitt egy esszé nyitányában: „Mindaz, amit leírok, puszta vélekedés” (Az emlékezés lelke). 

Vélekedés? Visszatérés? Odahajlás? Annyi hangon képes szólni a költészet, hogy minden elcsöndesülésnek szövetségese lehet. S vajon nem ezt, közlések és titkok szép arányjátékát várjuk-e minden friss esztendőtől?

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. január 1-jei számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.